Megjelent az év legérdekesebb klausztrofóbiás könyve

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

A magyarul idén megjelent Lennvilág nem igazán ismeretterjesztő könyv, de nem is regény. Robert Macfarlane író fogott egy bronzból készült tojást, amit egy barátja a hibáival töltött meg, illetve egy csontból faragott baglyot, és Orpheuszhoz hasonló küldetésre vállalkozott: leszállt az alvilágba. Az erről írott könyve klausztrofób, szomorú, némileg megrázó és szorongó, de mindenképpen az idei év magyarul kiadott kötetei közül az egyik legjobb, pont azért, mert író írta, nem tudós. Macfarlane megígérte, hogy a tojást a legmélyebben fekvő, legnehezebben megközelíthető helyen hagyja, ahová csak eljutott az anyaggyűjtés közben, a baglyot pedig azért kapta, hogy legyen, ami megvédi a sötétben. 

Macfarlane-nek az ütött szöget a fejébe, hogy az ember alapvető szemléletmódja horizontális: szeretjük a belátható tereket, a térképeket és a kilátást, arról pedig, ami a lábunk alatt van, nem is nagyon veszünk tudomást. Az író abból indult ki, hogy az emberiség két dolgot temet el: amit meg akar őrizni és amit el akar felejteni. A halott speciális kategória, tőle el is kell búcsúzni, és hagyni is kell, hogy elmenjen, a síremlék iránti vágy viszont olyan ősi emberi gesztus, amelyet valószínűleg már a neandervölgyiek is megtettek a halottjaikért.

Az antropocén öröksége

A Lennvilág furcsán melankolikus könyv, de a témája miatt nem kellene feltétlenül annak lennie. Macfarlane mondatainak van egy sajátos ritmusa, amit az ember szépirodalomban vagy kedvel, vagy nem, de ennek a kötetnek kifejezetten jól áll a beszédhanghoz hasonló, sztorizgatós írásmód. A könyv alapvető felfedezése, hogy az ember elfelejtette az anyaföldet, amin áll, és eközben számtalan szennyeződést okozott neki: a sóval borított kőfejtő gépek, amelyeket magukra hagytak a bánya elhagyott részén, egyszer majd régészeti (vagy földtörténeti) leletté válnak, és bárki is él majd néhány száz év múlva a bolygón, az antropocén kor nyomaival fog találkozni, ha elkezd ásni. 

Műanyag, égésnyomok, beton és vasbeton: hegek a bolygó testén. Macfarlane szerint az antropocén egyik sajátossága, hogy az ember új anyagokat hoz létre. „Világteremtőkké váltunk; örökségünk felismerhető lesz az eljövendő korszakok során. Az antropocén fennmaradó emlékei között tehát ott lesznek az atomkorszak radioaktív szennyező anyagai, a milliárdszámra tenyésztett patások csontjai és az évről évre előállított billiónyi műanyag palackok némelyikének halvány körvonalai.” 

A három üreg

Macfarlane összesen három részbe (ahogy nevezi: üregbe) rendszerezve ír le tizenkét kirándulást, az utolsó, tizenharmadik fejezetben pedig visszatér a felszínre. Ez a fejezet rövid, és az író azt meséli el benne, hogyan ment el sétálni a gyerekével a közeli kiserdőbe, ezúttal sötétség, barlang vagy alvilági alászállás nélkül.

A többi fejezetben persze különféle érdekes figurákkal találkozik, és témától függően ugyanolyan közérthetően hivatkozik filozófusokra vagy szociológusokra, mint amilyen szabatosan el tudja meséltetni a megszólalókkal, hogy milyen az élet a föld mélyén. A erdők föld alatti hálózatait kutató mellett békésen megfér egymás mellett a költő, a saját hitét elveszítő, majd újra megtaláló fizikus, a bányász vagy a Párizs katakombáit felfedező bulizó-spanglizó fiatalok. A történetekben két közös vonás van: a föld alatt játszódnak, és még akkor is van bennük valami nyugtalanító, ha alapvetően pozitív élményekhez kötődnek. Párizs katakombáiban David Bowie szól, de a barlang teteje recseg-ropog a vonatok súlya alatt, Macfarlane pedig azon gondolkozik, miközben csontokkal teli termeken és vájatokon küzdi át magát, hogy majd egyszer, amikor ennek az egésznek vége lesz, mennyivel több marad majd meg a párizsi kazamatákból, mint mondjuk New Yorkból. Ha jön a tenger, és elnyel mindent, az már úgyis nagyobb biztonságban lesz, ami már így is halott, és el van temetve.

Orpheusz nyomában 

A könyvben hol direkt, hol kevésbé direkt módon folyton fel-felbukkan a mitológia is. Alászállni ősi tapasztalat, szinte nem is akad nép, ahol ne kellett volna valakinek túlesnie a szükséges pokoljáráson. A neandervölgyi vadász otthagyta a kéznyomát okkerfestékkel körbefújva a barlang falán, és ezzel mondani akart valamit, a Párizs alatti kőbányákban pedig graffitik és kőfaragványok szólnak ugyanígy ahhoz, aki a mélybe téved. A szlovéniai karsztvidéken a rómaiak barlangtemplomot rendeztek be Mithrásznak, amelyet a mai napig látogatnak a hívők. 

A Lennvilág és egy lezárt barlanglejárat a PilisbenFotó: Dippold Ádám

A barlangok szent és titokzatos helyek voltak, búvóhelyek, és persze a halál helyszínei is. Annak ellenére, hogy amióta áll Mithrász temploma, ez a fajta állandóság Macfarlane szerint csalóka: a földmély folyamatosan változik, alakul, csúszik és formálódik, a brit tengerfenék alá benyúló kálium- és sóbányák lassan megrogynak, olvadnak, nincs olyan biztonságos talaj, ahol az ember stabilan megvethetné a lábát. Az öröknek hitt dolgok, mint a gleccserek, megszűnnek, a táj átértékelődik, az ember parányivá változik, maga az antropocén pedig szörnyű, de összességében jelentéktelen hibának. Macfarlane a grönlandi gleccserolvadásról írja, hogy ezzel a nagysággal és veszteséggel szembesülni megbénítja a nyelvet is: „az antropocén szörnyű súllyal ült holocén nyelvemen”.

Azért persze az író nem hallgat el, de ahogy egymást váltják a történetek, egyre érezhetőbben kiütközik a hangjából a szorongás. Macfarlane valahol egy inuit elképzelésről ír, amelyben a vadász, akinek a lába a földet érinti, ugyanoda lép, ahol az alvilágban közlekedő párja, így a föld kérgét két ellenkező irányból, de ugyanott érinti meg a talpuk; az író ezután azon tűnődik, hogy ha az ősember abban bízott, hogy valaki odanyomja majd egyszer a túloldalt a tenyerét, ahol ő hagyott okkernyomot a falon, vajon lesz-e még valaki, aki ezt megteszi. A sötét anyagról szóló fejezetben Macfarlane Philip Larkint idézi: „Ami túlél bennünket, az a szeretet”. Aztán csavar is rajta egyet: „Hát nem. Ami túlél bennünket, az a műanyag, a disznócsontok, a 207Pb (az ólom 207-es tömegszámú izotópja) és a 235U, a 235-ös tömegszámú urán bomlási láncának végállomása”.

Utazás az idő mélyére

A könyv alcíme Utazás az idő mélyére. Ez persze jelentheti azt is, hogy Macfarlane több kirándulása is ősi rétegek közé vezet, de a jövőre is utal: az antropocén időszak olyan hosszú távlatokban hat a jövőre, hogy azt felmérni is alig lehet. Onkalóban, Finnországban nukleáris hulladékot őriznek. 

„Az urán 235-ös izotópjának felezési ideje 4,46 milliárd év” - írja Macfarlane, ilyen távon pedig „az évtizedek és évszázadok jelentéktelennek, a nyelv érdektelen semmiségnek tűnik”. 

Semmi sem biztosítja, hogy lesz még valaki, akit figyelmeztetni kell a veszélyre, ahogyan azt sem, hogy ez a valaki ember lesz. Azt a római légióst, aki a szlovéniai sziklabarlangban imádkozott Mithrászhoz, egy pillanat választja el a mai embertől, kétezer év semmi.

Sajnálom, hogy nem olvastam mást Macfarlene-től, mert a témái mellett a nyelvezete és a gondolkodásmódja is érdekes. Akár a yorkshire-i dombok alatt kószál, akár Párizsban vagy a gleccsermalmok mellett Grönlandon, a látszólag könnyedén egymás után sorakoztatott gondolatok, félmondatok, leírások, a szinte a semmiből ott termő versidézetek vagy röviden megidézett tudományos tanulmányok csinos, tiszta, logikus rendszerbe állnak össze, ami még akkor is szórakoztató, ha a gondolatmenet végkicsengése bizony általában elég aggasztó. Ugyanúgy helye van itt annak, hogy az író hogyan haverkodott össze a házigazda kutyájával, mint annak, hogy hogyan verte be a fejét a katakombák plafonjába, hogyan sörözött egy David Bowie-számra Párizs alatt, vagy hogy mekkora buli irtózatos sebességgel repeszteni egy bánya sóvágataiban a tengerfenék alatt. Ott van Orpheusz és az aranygyapjú, a nácik és a gombatermesztők, a palesztin alagutak és az Odessza alatt bujkáló ukrán ellenállók, a sztorik az útitársakról és az aggodalom azokért, akik ezt az egészet egyszer talán megöröklik, és ugyanúgy kíváncsian szállnak majd alá a barlangokba száz, ezer vagy kétezer év múlva, mint a mai emberek. Már ha majd élnek még egyáltalán emberek akkor.

0,001 másodperc

A Lennvilág az év egyik legjobb könyve, amit érdemes akár egyben, akár a három üregre tagolva olvasni, de csak fellapozni is ér. Nem okoskodik, nem fejti meg a világot, csak egy érdekes perspektívát ad – meg jó sok jegyzetet, így ha valakit érdekel, utánaolvashat, hogy melyik megszólaló miről beszél, de a lényeg nagyjából világos. A kötetet a magyar olvasó Makovecz Benjamin kiváló fordításában, a borítón Stanley Donwood grafikájával veheti a kezébe. Utóbbiról az író még tartogat egy meglepetést a könyv végére: a köszönetnyilvánításokból kiderül, hogy a színes dűlőút végén nem a lenyugvó nap várja a szemlélőt, hanem atomrobbanás, ami után 0,001 másodperce van még az életből, mielőtt a hús leolvadna a csontjairól. Szép és stílszerű figyelmeztetés, méltó a Lennvilághoz.

(Robert Macfarlane: Lennvilág – Utazás az idő mélyére. Park Könyvkiadó, Budapest, 2021., Fordította: Makovecz Benjamin)

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: