Minden kizöldült, lassan véget ér a tavasz (fogjuk rá, most épp 13 fok van), az új koronavírus-fertőzésszámok végre a szeptemberi szintre estek vissza, egyre többen kapják meg az oltást. Minden adott tehát ahhoz, hogy elkezdődjön egy felhőtlen, de legalábbis a normálisra emlékeztető nyár. Egy bő évvel a koronavírus megjelenése és az otthonülés hónapjai után azonban az ember mintha még nem állna készen arra, hogy újra a régi tempóval falja az élményeket, személyesen folytassa a találkozókat, ölelgesse a barátait és rokonait.

Mintha sokan kissé berozsdásodtak volna. Kali Cyrus pszichiáter, a Johns Hopkins Egyetem munkatársa két páciens között inkább ledől egy kicsit, mert hullámokban tör rá a fáradtság. Korábban fekszik, később kel, semmi kedve újra aktivizálni magát. A pácienseitől is hasonló panaszokat hall: nehezen kelnek fel reggel, elkeverik a dolgaikat, hibáznak a munkahelyükön, ingerültek. Néhányan még a tévét is alig bírják bekapcsolni, csak a semmittevéshez van kedvük, de szó szerint.

A szakirodalom már rég megtalálta a megfelelő szót erre az állapotra, úgy hívják, languishing, azaz ernyedtség, bágyadtság, lankadás, sőt senyvedés – ami nagyon úgy fest, hogy 2021 meghatározó állapota lesz. Miközben a COVID-19-en átesettek között szép számmal vannak olyanok, akiknél elhúzódó tünetként marad fenn a krónikus fáradtság és a homályos tudat, a mentális egészséggel foglalkozó szakemberek azoknál is egyre gyakrabban tapasztalják ezt a jelenséget, akik nem kapták el a vírust.

Nemrég a Qubit házi szavazásán tízből majdnem nyolcan állították, hogy ugyanannyit vagy még többet is képesek elvégezni a home office-ban, mint a munkahelyükre bejárva – ezzel is bizonyítva, hogy jó mentális egészségnek örvendenek. Ők valószínűleg nem tapasztalták meg személyesen a jelenséget, a languishing egyik fő tünete ugyanis a koncentrálóképesség csökkenése. Emellett az emberek gyakrabban számolnak be arról is, hogy nem tudnak igazán lelkesedni, képtelenek felhagyni az otthonülős, túlságosan is meghitt elfoglaltságaikkal. És bár reggel nehéz kimászni az ágyból, ez nem depresszió, még csak nem is kiégés, mert nem jár együtt teljes reménytelenséggel, és nem vész ki az energia az emberből, csak némi céltalanság és örömtelenség lengi körül a napjait.

Tartós stressz repít a párás szélvédőig

A languishing állapotában üresnek és tespedtnek érzi magát az ember, csak úgy átevickél a napokon, és mintha egy bepárásodott szélvédőn keresztül szemlélné a világot. Bár többféle oka is lehet, a jelenség a járvány hosszú távú mentális hatásának tekinthető: mintha kissé készületlenül érte volna a népeket, hogy elmúlt az előző időszakot meghatározó stressz, gyász és félelem. Cyrus szerint a senyvedés az abnormális időszakra adott normális reakció, amit a tömeges traumák hatásairól szóló korábbi kutatások is alátámasztanak. Ugyanígy a járvány kiszámítható következményei közé tartozik, hogy a mentális betegeknél felerősödnek a depresszió és a szorongás tünetei, amiről már tudományos bizonyítékok is rendelkezésre állnak – most azonban azoknak a nyűgéről van szó, akik amúgy nem küzdenek mentális problémákkal.

A járvány korai, bizonytalan időszakában az idegrendszer, azon belül a limbikus rendszer fenyegetések azonosítására is hivatott neuroncsoportja, az amigdala alighanem folyamatos készenlétben volt. Mire nagyjából világossá vált, hogy a maszkviselés és a távolságtartás segít, a kajásdobozok fertőtlenítése viszont nem, az ember lassan kifejlesztette a félelmét enyhítő rutinokat. A járvány pedig lassan továbbvánszorgott, és az akut gyötrődés helyét átvette a krónikus senyvedés – ahogy a New York Times-ban Adam Grant, a Pennsylvaniai Egyetem Wharton üzleti iskolájának pszichológus tanára fogalmazott.

Jó hír, hogy a senyvedés elmúlik a járvánnyal (úgyhogy kevésbé jó hír, hogy a vírus a jelek szerint velünk marad), az emberek többsége pedig rugalmasan alkalmazkodik, legalábbis Lynn Bufka, az Amerikai Pszichológiai Társaság stressz-szakértője szerint.

A krónikus kimerültséget több dolog okozhatja, a legfőbb tényező lehet a stressz, amit négyből három amerikai összefüggésbe hoz a koronavírus-járvánnyal. Hozzá kell tenni, hogy a magyaroknál ez az arány kisebb lehet, ahogy a senyvedés jelenségét is csak egy szűkebb csoport tapasztalja valószínűleg. Itthon ugyanis tömegek éltek a járvány évében majdnem ugyanúgy, mint egyébként is szoktak, például a legnagyobb halálozás időszakában is jelentős volt a mobilitás. Emellett az Eurostat friss statisztikái szerint a magyar dolgozóknak csak a töredéke engedhette meg magának 2020-ban az otthoni munkavégzést.

De mielőtt úgy tűnne, hogy a languishing egy szűk, privilegizált csoport indokolatlan világfájdalma, vegyük figyelembe, hogy Magyarországon is rengetegen megbetegedtek, közülük sokan elhúzódó tünetekkel küzdenek. Mások szeretteiket veszítették el a járványban, vagy anyagi nehézségekkel néznek szembe, de a járvány és a vele járó kavarodás még azok közül is sokakat tartós stressznek tehetett ki, akik nem voltak ennyire érintettek.

Az evolúció során azért fejlődött ki az aggodalom és a szorongás, hogy segítsen az embernek előrejelezni és ezzel megúszni a ragadozók támadását és egyéb veszélyeket. Ilyenkor az izmok megfeszülnek, a pulzus felgyorsul, hogy a test felkészüljön a harcra vagy a menekülésre. Ez az állapot csak rövid ideig tolerálható, nem pedig egy évig, pláne úgy, hogy közben valaki mindig arrébb viszi a célszalagot – magyarázta Jessica Gold, a St. Louis-i Washington Egyetem pszichiátere. Amint Elissa Epel, a Kaliforniai Egyetem (San Francisco) pszichológusa elmondta, az állandó idegrendszeri készenlét zabálja az energiát, ezért is érzi magát olyan leszívottnak a tartós stressznek kitett ember. A stressz emellett a minőségi alvás ellehetetlenítésével, sőt enyhe gyulladásos reakciók kiváltásával is fokozhatja a törődöttséget.

Egyszerűen a jóllét hiánya

A pszichológiában a mentális jóllét a depressziótól a virágzásig tartó spektrumon fejezhető ki. A virágzás a jóllét lehető legmagasabb foka: amikor az ember értelmet talál a létezésben, úgy érzi, képes végére járni a dolgainak, és közben tudja, hogy számít másoknak. A depresszió viszont a hullámvölgy mélye, ahol az ember csüggedtnek, leszívottnak és értéktelennek érzi magát.

A senyvedés az előbbiekhez képest olyan a mentális egészséggel foglalkozó tudományában, mint az elhanyagolt középső gyerek: se nem depresszió, se nem virágzás, egyszerűen a jóllét hiánya. A senyvedőnek nincsenek mentális betegségre utaló tünetei, de azért az egészséges lelkület mintaképének sem nevezhető. Nem működik teljes kapacitással, eltompulnak a motivációi, képtelen koncentrálni, nem csoda, hogy a senyvedés megháromszorozza az esélyt, hogy az ember munkahelyi teljesítménye is visszaessen. Ez az állapot jóval gyakoribb, mint a depresszió (szerencsére), és bár ez maga nem számít mentális betegségnek, növeli a kockázatot a mentális betegségek kialakulására.

A languishing kifejezés Corey Keyes szociológus nevéhez fűződik, akinek feltűnt, hogy sok ember, aki nem depressziós, nem is nevezhető boldognak. Kutatásai alapján nem azok fognak a legnagyobb valószínűséggel komoly depresszióban, illetve szorongásos zavarokban szenvedni a következő évtizedekben, akik most ilyen tünetekkel küzdenek, hanem azok, akik ma a languishing állapotában vannak. Egy lombardiai egészségügyi dolgozók körében frissen elvégzett vizsgálat arra jutott, hogy akik közülük 2020 tavaszán a senyvedés jeleit mutatták, azoknál háromszor nagyobb valószínűsége volt a poszttraumatikus stressz-szindróma későbbi kialakulásának, mint a többieknél.

A senyvedőkre leselkedő legnagyobb veszély, hogy ebben az állapotukban kevésbé képesek észrevenni az örömérzet eltompulását, a belső hajtóerő csökkenését. Nem veszik észre, amint lassan hatalmába keríti őket a magány, közömbösek a közömbösségükre. És ha az ember nincs tudatában a szenvedésének, segítséget sem kér, és magán sem próbál segíteni.

Hogy vagy? Őszintén szólva senyvedek

Pedig ebben a helyzetben az ember még magát is jó eséllyel húzhatja ki a bajból. Az érzelmek kezelésének egyik első lépése, ha megnevezik azokat. A Harvard Business Review történetének egyik legnépszerűbb cikke az volt, amiben tavaly tavasszal gyászként írták le a nyugtalanságot, ami sokakon úrrá lett abban az időben. Akik szeretteiket veszítették el a járványban, őket gyászolják, de emellett a világ a normalitás elvesztését is gyászolhatja, hiszen sok dolog nem lesz többé olyan, mint egykor volt. A gyász segít ismerős címkével ellátni az új és ismeretlen kollektív élményt. Bár világjárvánnyal a legtöbb embernek még nem kellett szembenéznie, a veszteség érzését már sokan megtapasztalták, és a múltbeli alkalmazkodásból olyan tanulságok kristályosodtak ki, amelyek segíthetnek magabiztosabban szembenézni a jelen nehézségeivel.

Grant szerint még sok kutatni való van azon, hogy mi okozza a mostani senyvedést, és hogyan lehet gyógyítani, de nevet találni neki az első lépés lehet. Segíthet újra tisztává tenni a látásmódunkat, és arra is emlékeztethet, hogy nem vagyunk egyedül, ha így érezzük magunkat.

Angol kultúrterületen pedig – kockázatta meg Grant – még olyan jelentősége is lehet, hogy a „hogy vagy?” kérdésre elvárt „jól” vagy „szuperül” válaszok helyett mostantól akár azt is lehet mondani, hogy „őszintén szólva senyvedek”, amit magyarul talán egy sokatmondó „megvagyok” fejez ki a legjobban. A pszichológus szerint az udvariassági kérdésre adott őszinte válasz gyógyír lehetne az amerikai „toxikus pozitivitásra”, vagyis hogy mindig, minden körülmények között derűsnek kell lenni.

Amint az érzés nevet kap – languishing –, egyre észrevehetőbbé válik a jelenség: felbukkan, amikor az embert nem dobja föl a szokásos séta vagy kocogás a környéken, amikor megkérdezi a gyereket, milyen volt a napja az online/újraindult iskolában, és valahányszor A Simspon családban fáradtan legyintenek valamire.

Grant a nemrég a Qubiten is részletesen bemutatott alváshalogatás jelenségét is összekapcsolta a senyvedés világméretű hullámával: „elkezdtem azon tűnődni, hogy a kontrollvesztés megbosszulása helyett vajon nem arról van-e inkább szó, hogy az emberek így dacolnak csendesen a senyvedés érzésével. Ezzel keresik a kielégülést a sivár nap végén, a kapcsolódást egy magányosan töltött hét közepén, vagy a célt a szűnni nem akaró járványhelyzetben.”

Töredezettség helyett flow

A senyvedés ellenpontja a flow lehet, az a fogalom, amit talán kevés embernek kell itthon részletesen bemutatni, mivel egy magyar származású tudós, Csíkszentmihályi Mihály nevéhez fűződik. Flow-nak nevezzük azt a tünékeny, összpontosított elmeállapotot, amikor az embert valamilyen számára jelentős feladat vagy pillanatnyi elfoglaltság annyira magába szippantja, hogy hely- és időérzete, éntudata háttérbe szorul, sőt eltűnik. A járvány elején a jóllét legmegbízhatóbb előrejelzője nem az optimizmus vagy a tudatosság volt, hanem a flow megélésére való képesség. Azok, akik jobban feloldódtak feladataikban, nagyobb eséllyel kerülték el a senyvedés érzését, és tartották fent a járvány előtti boldogságszintjüket. De nem is kell idáig menni: van, akit a reggeli szókeresőzés, mást a késő esti Call of Duty-zás vagy netflixezés röpít a flow állapotába, legalábbis arra a néhány órára, amíg a karakterek valóságában él.

Az új kihívások, élvezetes élmények és a számunkra is jelentőséggel bíró munka persze elegánsabb és építőbb megoldás a senyvedés legyőzésére, mint a sorozatnézés, de hogyan jusson az ember a flow állapotába, ha egyszer éppen koncentrálni nem képes? Sovány vigasz, hogy a probléma a világjárvány előtt is fennállt, amikor az emberek napi 74-szer frissítették az emailjüket, és tízpercenként váltogatták a feladatokat. Az elmúlt évben pedig az otthon rajcsúrozó gyerekek, a lesből bejelentkező kollégák, a hosszú családi telefonok még távolabbra sodorták a koncentrált munkavégzés ideáját.

A töredezett figyelem pedig sajnos a bevonódás és a tökéletesség ellensége. Százból mindössze két-három ember képes például vezetés közben információkat memorizálni úgy, hogy egyik feladat kivitelezése se szenvedjen csorbát. Míg a számítógépeket a feladatok párhuzamos elvégzésére fejlesztették, az emberek valójában nem jók a multitaskingban, jobb, ha szépen egymás után végzik a műveleteket.

Néhány szabállyal megkönnyíthetjük a dolgunkat még e szétesett korszak legszétesettebb periódusában is. Pár éve egy nagy indiai szoftvercég próbaképpen bevezette, hogy kedden, csütörtökön és pénteken dél előtt nem szabad senkit megzavarni a munkájában. Amikor a mérnököknek sikerült korlátozniuk magukat, 47 százalékuk tudta felülmúlni átlagos produktivitását, amikor pedig a cég hivatalosan is bevezette a csendes munkarendet, már 65 százalék tudott többet felmutatni. A munkában való eredményesség pedig nemcsak a cégnek jó, hanem az individuumnak is, mert a napi örömérzetben az egyik legfőbb hajtóerő, ha érezzük, hogy haladtunk valamivel.

A tanulság annyi, hogy érdemes kijelölni olyan időszakokat, amikor az ember zavartalanul foglalkozhat valamivel, kiiktatva az állandó zavaró ingereket, és megadva magának a lehetőséget, hogy valamire koncentrálhasson. Az elme pedig megnyugvást, vigaszt találhat azokban az elfoglaltságokban, amelyek a teljes figyelmét lekötik.

Ezt a kicsit már guggolva is

Beválhat az a sokszor (szinte unalomig) ajánlott taktika is, hogy az ember igyekezzen megerősíteni magát rendszeres életmóddal, megfelelő táplálkozással, sok mozgással, legyen sokat friss levegőn, és minimalizálja a hírekkel és közösségi oldalakon töltött időt. Foglalkozzon a hobbijával, nézzen vagy hallgasson olyan műsorokat, amiket szeret, olvasson jó könyveket – ezt javasolta legalábbis Jennifer Payne, a Johns Hopkins női hangulati zavarokkal foglalkozó központjának vezetője. A környezetváltozás, akár néhány nap a szülőknél vidéken is meghozhatja a kívánt eredményt.

Igen ám, de mint kollégája, Cyrus felhívta a figyelmet, éppen ezek a módszerek tűnnek hatástalannak mostanában – ami nem is csoda, mert a szokásosnál kevesebb a tartalékunk, így a szokványos töltekezésnél több kell. Ha ez a helyzet, Payne szerint változtatni kell valamin: aki eddig sétált, kezdjen el biciklizni, és mindenki vegyen ki elég szabadságot, valamint kezdjen el beszélgetni, ha nem is terapeutával, legalább a barátaival. Meglepő lesz, hogy milyen sokan küzdenek ugyanezekkel a problémákkal – mondták egybehangzóan a szakértők.

Hasznos lehet továbbá a hála és az ön-együttérzés gyakorlása. Egy kutatás szerint jót tesz a mentális egészségnek, ha az ember írásban is rendszeresen leltározza, mi mindenért lehet hálás. Érdemes gyakorolni az elfogadást is önmagunkkal szemben, ezúttal bocsássuk meg magunknak, ha nem tudunk a szokásos szinten teljesíteni – javasolta Payne és Gold. Így már ki lehet bekkelni azt a kis időt, amíg új normalitásként szokjuk meg ezt a megváltozott rendet.

A senyvedés elűzésére további módszer lehet a kis eredményekre való törekvés, rejtvények megfejtése, játékok, amik éppen akkora kihívást jelentenek, amekkorát az ember teljesíteni tud, ez ugyanis az egyik legkönnyebb út a flowélmény felé: a készségeket kissé fejlesztő, az eltökéltséget erősítő feladat. Érdemes mindennap időt szánni egy olyan kihívásra, ami az ember számára jelentőséggel bír, egy érdekes projektre, egy fontos beszélgetésre, egy fáradságot megérő célra. Néha csak ennyi kell ahhoz, hogy az ember újra felfedezze az elmúlt hónapokban kihunyó lelkesedést és energiát.

A senyvedés oka nemcsak a fejben, a körülményekben is keresendő. Az a kultúra is beteg, amelyik a testi egészséghez kapcsolódó kihívásokat bátorítja, a lelkiekre azonban gyanakodva néz. Grant szerint a járvány utáni új valóságban érdemes újragondolni mindent, amit a mentális egészségről és jóllétről tartunk. Ha valaki nem levert, még nem jelenti azt, hogy nem küszködik. Ha valaki nem kiégett, attól még nem biztos, hogy szétfeszül a tettvágytól. Ha elismerjük, hogy sokan közülünk, talán mi magunk is senyvedünk, elkezdhetünk hangot adni a belül csendesen, de kitartóan rágó kétségbeesésnek, és utat keresni, kifelé az ürességből.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás