Ez történik a testeddel, ha az űrben halsz meg
Az űrturizmus az elmúlt évtizedben kézzel fogható közelségbe került, nemrég lezajlott e szolgáltatás eddigi legpazarabb reklámakciója – William Shatner rapid űrkirándulása –, Elon Musk pedig Mars-bázist építene a SpaceX-szel. Ahogy egyre konkrétabbá válik a gondolat, milyen a világűrben élni, itt az idő arról is beszélni, mi történik, ha az űrben hal meg az ember – véli Tim Thompson, az alkalmazott biológiai antropológia professzora, a middlesbrough-i Teesside Egyetemen munkatársa.
Itt a Földön az emberi test a bomlás számos részfolyamatán megy keresztül, ezeket már 1247-ben tudományos alapossággal leírta Szung Ce kínai orvos, az igazságügyi orvostan megteremtője A bűnök elsöprésének összegyűjtött jegyzetei (magyarul Egy kínai halottkém feljegyzései) című művében.
A keringés leállásával a vér a gravitáció miatt a test alsóbb részeiben gyűlik össze, és létrejönnek a hullafoltok (livor mortis), amelyek eleinte még elnyomhatók, de a halál után nagyjából 24 órával, amikor az érfalak bomlása miatt a vér a környező szövetekben kezd összegyűlni, már nem. A test kihűl, azaz hőmérséklete idomul a környezetéhez (ez az algor mortis), az izmok pedig megmerevednek az izomrostokban korlátlanul felhalmozódó kalcium miatt, és beáll a hullamerevség (rigor mortis).
A kémiai reakciókat felgyorsító enzimek és fehérjék ezek után nekiállnak a sejtfalak lebontásának, kiszabadítva a sejtek tartalmát. Ugyanekkor a bélben élő baktériumok is kiszabadulnak, és szétterjednek a testben. Felfalják a lágy szöveteket – ez maga a rothadás –, és az ekkor felszabaduló gázok miatt itt-ott felpuffad a holttest. A hullamerevség megszűnik, ahogy az izmok is elpusztulnak, és a lágy szövetek bomlásakor erős bűz szabadul fel.
Ezek a test bomlásához hozzájáruló belső folyamatok, de külső tényezők is befolyásolják, hogy a bomlás hogyan megy végbe: ilyen a hőmérséklet, a rovarok aktivitása, a tűz vagy a víz jelenléte, illetve hogy bebugyolálták vagy eltemették-e a testet. A mumifikáció, a holttest kiszárítása hideg vagy meleg, de mindenképpen csak száraz környezetben történhet.
Nedves, oxigénhiányos környezetben előfordulhat az adipocerálódás (vagyis amikor a holttest zsírtartalma viaszos, szappanos réteggé alakul) a víz okozta hidrolízis által, de más tényezők is elősegíthetik a holttest ilyenfajta átalakulását, például a környezetében található alkáliföldfémek, de a megboldogult kövérsége vagy alkoholizmusa is. A lágyrészek hullaviasszá alakulása által a test viszonylag épségben megmaradhat.
A leggyakoribb esetben azonban a lágy szövetek előbb-utóbb lefoszlanak a csontvázról, amelynek a kemény szövetei jóval ellenállóbbak, és akár évezredekig is fennmaradhatnak.
Bomlás a Kármán-vonalon túl
Az űrben eddig relatíve kevés, 18 ember vesztette életét, közülük tizennégyen a NASA űrhajósai voltak. Hogy mi történt a testükkel, arról kevés szó esik, ahogy arról is, hogy hogyan következne be egy ember halála az űrben – például abban az esetben, ha űrséta közben egy mikrometeorit kilyukasztaná az űrruháját. A képzeletbeli űrhajósnak körülbelül 15 másodperce lenne az eszméletvesztés előtt. Mielőtt megfagyna, nagy valószínűséggel meghalna fulladás vagy a nyomás hirtelen csökkenése következtében. Az űrvákuumnak való kitettségből tíz másodperc is elég lenne arra, hogy a bőre és a vére víztartalma elpárologjon, eközben a teste felfújódna, mint egy ballon. A tüdeje összeesne, és fél perc után megbénulna, hacsak addigra be nem áll a halál.
Az űrhalottak száma jelentősen nőhet, ha az emberes Mars-utazás valósággá válik, ami akár már a 2040-es években megtörténhet (arról nem is beszélve, mi lesz, ha az űr még távolabbi régiói is elérhetővé válnak). Egy Mars-küldetés éveket vesz igénybe, ami elég sok idő ahhoz, hogy valami félremenjen, és a probléma emberáldozatot követeljen. Mi történik a holttesttel, ha túl sokáig tart, vagy túl bonyolult visszaküldeni a Földre, hogy eltemessék?
Először is a földitől eltérő gravitációs mező nyilvánvalóan kihatna a hullafoltos szakaszra, mivel a vér a keringés leállása után sem gyűlne fel a test egyes pontjain. Az űrruha belsejében ugyanúgy beállna a hullamerevség, mivel az bizonyos testi funkciók leállása következtében alakul ki, ahogy a bélbaktériumok is nekiállnának felemészteni a lágy szöveteket. Ezeknek a baktériumoknak a megfelelő működéséhez azonban oxigén kell, aminek hiányában a folyamat jelentősen lelassulna, vagy le is állna.
Ha egy holttest az űr vákuumának kitéve sodródna, a bomlása leállna, ugyanis az alacsony nyomás miatt a víz eltűnne, ami megmarad, az pedig megfagyna, ezáltal leállnának a biológiai folyamatok. A test pályájától függően elképzelhető, hogy a Nap hevítené az egyik oldalát, de ez csak a vízvesztést gyorsítaná, a semmiben sodródó holttestből pedig csak száraz héj maradna.
A lakható bolygók talajában számos olyan körülmény adott lehet, ami akadályozza a mikrobiális működést, ilyen például az extrém szárazság. Ezek pedig növelik az esélyt, hogy a lágy részek épségben fennmaradjanak.
A földitől merőben eltérő környezetben más külső tényezők befolyásolnák a bomlás folyamatait, ami a csontváz sorsát is megváltoztatná. Az élő testben a csontok részben szerves részekből – mint a vérerek és a kollagén –, részben szervetlen anyagokból épülnek fel a kalcium-karbonáttól a kováig. A szerves részek általában lebomlanak, így a múzeumokban látható csontvázak már csak szervetlen maradványai a valaha volt ember vázának. Rendkívül savas talajokban – amilyenek más bolygókon is előfordulhatnak – ennek éppen a fordítottja történik, azaz a csontokból a szervetlen anyagok oldódnak ki, és a lágy szövetek maradnak meg – írja Thompson.
Temetés a Marson
A bomlás alapvetően a kiegyensúlyozott földi ökoszisztéma része, ahol a tápanyagokat egyes élőlények, például rovarok, mikrobák és növények hasznosítják újra. Idegen bolygók környezete nem úgy alakult ki, hogy hasznát vehesse az emberi testnek, legalábbis nem ilyen hatékonysággal.
Ha egy hullát a száraz, sivatagos marsi környezetbe vetnének, a lágy szövetei vélhetően kiszáradnának, a szélfútta talajon pedig a csontváz hasonlóan erodálódna, mint a Földön. Ráadásul a marsi „temetés” a fertőzés problémáját is felvetné, hiszen a potenciálisan lakható helyeket az eddigiekben féltőn óvták a földi baktériumoktól és egyéb szennyeződésektől, nagy gondot fordítva például a marsjárók fertőtlenítésére. A járművekhez képest egy bomló emberi test valóságos baktériumbombát jelentene.
A bomlásban ugyancsak meghatározó tényező a hőmérséklet. A Holdon például -170-től 120 Celsius-fokig bármi előfordulhat, a holttestek tehát egyaránt mutathatnak a forróság vagy fagyás okozta változásokat. Thompson szerint mindazonáltal a maradványok az űrben is megőriznék emberi jellegüket, mivel a földi bomlási folyamat nem mehetne teljesen végbe. Ha úgy tetszik, az űrben éppen az emberi holttestek lennének „az idegenek”.
A bolygó kolonializálására szőtt tervek keretében valószínűleg érdemes lenne máris elgondolkodni egy újfajta temetési gyakorlaton, ami nem igényelne akkora energiát, mint a hamvasztás, és nem kellene hozzá sírokat sem ásni a kietlen, barátságtalan környezetben.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
