A klímatudományban használt kifejezések többsége nem teljesítette legfőbb feladatát, nevezetesen azt, hogy tiszta képet nyújtson az emberiséget fenyegető veszély mértékéről és természetéről, és ennek megfelelő válaszreakciót váltson ki. Vajon miért olyan pihe-puha ez a nyelvezet, miért olyan kevéssé meggyőző az erről folyó kommunikáció a széles tömegeknek és a döntéshozóknak, miközben a klíma összeomlása nem csak a legtöbb ökoszisztéma és a szervezett emberi civilizáció széthullását, de az emberiség történetének végét is elhozhatja? Mi a megértés útjában álló négy fő akadály, és milyen új kommunikációs és szabályozási stratégiákkal lehetne elhárítani őket?

Az elmúlt években több próbálkozás is született a sajtóban a klímaváltozáshoz hasonló felvizezett kifejezések lecserélésére: ilyen a klímakatasztrófa, a krízis vagy az összeomlás. Azonban ezek az új kifejezések is passzívak, amivel azt a benyomást keltik, hogy természet vak erőivel szemben tehetetlenek vagyunk: sem felelősségünk, sem lehetőségünk nincs sok beavatkozni. Sőt, a változás szónak olykor igen bíztató kicsengése lehet (Barack Obama is ezzel a jelszóval lett az USA elnöke), míg például a globális felmelegedés „melegsége” könnyen hathat pozitívan vagy akár kellemesen. Hasonló a helyzet mindenféle zöld technológiával: a zöld megnyugtató szín, miközben nyugalomra semmi ok. Az 1,5-2 Celsius-fokos globális hőmérséklet-emelkedést körülvevő aggodalmas viták és nemzetközi tárgyalások körüli felhajtás pedig kifejezetten nevetségesen hathatnak, de legalábbis értelmezhetetlenek lehetnek a nem szakértők számára: a napi hőingás ennek többszöröse, lakásainkban a termosztátokat ennél nagyobb mértékben is szoktuk állítgatni, 1-2 fok ide vagy oda egyszerűen nem hangzik veszélyesnek.

Ej, ráérünk arra még!

A metaforikus kifejezések kulcsszerepet játszanak a tudományos nyelvben és kommunikációban, de a klímaváltozás metaforái egyáltalán nem voltak képesek beteljesíteni szemléletformáló szerepüket. A tudományos metaforák félreértelmezésének egyik fő forrása a köznyelvben és a tudományban egyaránt az, hogy túlzottan szó szerint értelmezzük őket (például, hogy az elektronok ténylegesen a bolygókéhoz hasonló pályákon keringenének az atommag körül). A klímaváltozás egyik legproblematikusabb kifejezése egyúttal az egyik leggyakrabban használt is: az üvegházhatás. A megtévesztő rejtett implikáció a szó szerinti jelentésrétegéből táplálkozik: az igazi üvegházak törékeny finom szerkezetek, amiket egyrészt direkt úgy alakítottak ki, hogy csapdába ejtsék a hőt, másrészt, ha ablakaikat kinyitják, azonnal elveszítik melegítő hatásukat – szemben a CO₂ okozta tartós felmelegedéssel –, ami jelentősen hozzájárulhatott az „ej, ráérünk arra még” hozzáálláshoz. Az efféle, legkevésbé sem fenyegető kifejezésekkel (pl. ökológiai lábnyom, klímasemlegesség) igen nehezen lehet halálos veszélyeket kommunikálni, kifejezetten ha azok pozitív érzelmi töltetűek (l. melegség, zöld vagy CO₂-takaró), illetve ha képletességük miatt könnyen félreérthetők vagy félremagyarázhatók szó szerinti jelentésrétegeik mentén (egy takaró nem tud megvastagodni, és egyszerűen csak le lehet venni, de a CO₂ szintje gyorsulva növekszik és még 30 évig a légkörben marad). A nyelvi keretezés, a kifejezések pontossága, a hívószavak érzelmi tartalma tehát döntően befolyásolhatja a cselekvési hajlandóságot és ezen keresztül az emberi civilizáció túlélési esélyeit.

A kommunikációs apokalipszis négy lovasa

Az élet a Földön drámai változások előtt áll: vagy a bioszféra létfenntartó rendszereinek visszafordíthatatlan átalakulása következtében, vagy pedig az ennek megelőzésére adott azonnali lépéseknek köszönhetően. A klímapusztítás következményeinek felismerése gyászfolyamat: tagadással kezdődik, amit a düh, az alkudozás, a depresszió és végül az elfogadás követ (Kübler-Ross, E., 1969. On death and dying. Macmillan). Rendkívül nehéz elfogadni, hogy megszokott életünk a végéhez közeledik, hogy hatalmas veszteségek várnak ránk. Talán ennél is nehezebb elfogadni, hogy az emberi faj a kihalás szélére került, csakis saját hibájából, ahogy a bioszféra létfenntartó rendszerei gyorsulva robognak a visszafordíthatatlan összeomlás felé. A tudományos eredmények nem hagynak kétséget ez ügyben, viszont a katasztrófa elkerüléséhez szükséges technológiák is mind rendelkezésünkre állnak. A következő, mindent eldöntő 5-10 év nagy kihívása, hogy az emberiség és vezetői hajlandók-e felhagyni a felelősség hárításával, és kelletlenkedés és tessék-lássék ötletek helyett a cselekvés mezejére lépnek-e. Az évtizedes tétlenség valóban jelentősen megnövelte a szükséges áldozatok költségeit, de ez a természetet hidegen hagyja, és bolygónk és élőhelyünk elvesztéséhez képest minden ár nevetséges.

1. A fosszilis energiahordozókban érdekelt nagytőke hadjárata a tényszerű nyelvezet ellen

A klímatudósok évtizedek óta jelentős nyomás alatt dolgoznak. Az olajtársaságok és a fosszilis tüzelőanyagokban érdekelt globális cégek, országok és politikai érdekszövetségek szédítő pénzösszegeket mozgósítottak rendkívül jól szervezett pr-kampányaikhoz annak érdekében, hogy hamisan tüntessék fel a Föld létfenntartó rendszereinek állapotát és kilátásait. Tudatosan bagatellizálták, torzították és titkolták el a tudományos eredményeket, tettek tönkre és hiteltelenítettek klímatudósokat, folytatnak politikai manipulációkat és PR hadjáratokat, és vezetik vakvágányra a társadalmi vitákat. Bár ezek a tevékenységek nem ismeretlenek, nehéz felbecsülni a színfalak mögött dolgozó ügyvédek, lobbisták, marketingesek, ügynökök, szakértők és influenszerek, sőt megvásárolt tudósok összehangolt hadműveleteit, amelyeket annak érdekében folytattak, hogy a következő negyedévi profit reményében eltitkolják a kellemetlen igazságot, amit az olajtársaságok vezetői már jó 40 éve ismernek. A félrevezetés eszköztárát közvetlenül a dohánycégektől vették át – olykor magukat a szakembereket is –, akik évtizedeken keresztül sikeresen hazudták az egészségre ártalmatlannak a cigarettát. Az olajtársaságok ráadásul folyamatosan fejlesztik kommunikációs stratégiáikat, amitől egyre veszélyesebbé válnak (Mann, M. E., 2021. The New Climate War: The Fight to Take Back Our Planet. PublicAffairs): bizonyos tényeket elfogadnak (a klímaváltozás létezik, akár az ember is hozzájárulhatott), de cserébe újabb hazugságokat terjesztenek, mint amilyen a tehetetlenség, a reménytelenség (doomism), az alkalmazkodás alaptalan ígérete, vagy a fokozatosság, tétlenséghez hasonlóan halálos csapdája. Az új hazugságok még könnyebben elfogadhatóvá válnak az igazság morzsái mellett.

2. A szakértők előtt álló kihívás: a vita keretezése

A klímatudósok az olajtársaságok nyomásgyakorlásának hatására olyan túlélési stratégiákat alakítottak ki, amelyek maguk is gátolják az emberi eredetű klímapusztítás (climate destruction) halálos következményeinek tiszta és érthető bemutatását. Az egyik, ha nem a legveszélyesebb ilyen alkalmazkodási stratégia eredménye, hogy a klímamodellek szisztematikusan alulbecsülték (és feltehetően jelenleg is alábecsülik) a klíma várható állapotát. Gondoljunk csak a nyári németországi árvizekre adott reakcióikra, amikor klímatudósok „sokkolónak” nevezték az eseményeket. Hogy ne tűnjenek vészmadárnak, gyakran az önmérséklet, a szkepszis és a ráció egyébiránt nemes tudományos normái mögé bújnak. A többség egyszerűen túlságosan finoman fogalmaz. Mások egyenesen az olajtársaságok szolgálatába szegődnek, épp azokat a szereplőket legitimálva, akiket a felelősség oroszlánrésze terhel. Megint mások egyszerűen csak kerülik a nyilvánosságot. Ugyanakkor a klímapusztítást illetően a kizárólagos megbízható információforrás a klímatudósok közössége, és csakis ők fékezhetik meg a hamis szakértőket, csak ők cáfolhatják a vágyteljesítő predikciókat vagy stratégiákat, és csak ők kérhetik hitelesen számon a döntéshozók hamiskodását.

3. A klímamodellezés ködössége

Az évtizedes halogatás és a fokozatos jövőbeni alkalmazkodás ígéretének egyik fő forrása maga a klímamodellezés. Először is, a klímamodellek az akkurátusság és kontroll illúzióját biztosítják, annak ellenére, hogy rendre eldobják és továbbfejlesztik őket. Jó példa erre, hogy a 2000-es évek elején többen amellett érveltek, hogy a klímaváltozás megállt, mert az akkori modellek nem kalkuláltak az óceánok CO₂- és hőelnyelő kapacitásával. Másodszor, a modellek rendre beszámították a csak papíron létező technológiákat, amivel valójában jobbára a változatlan kibocsátást legitimálták, új kifejezések és varázsszavak füstjébe burkolózva. A szénsüllyesztők (carbon sinks), az energiahatékonyság (efficiency, switching) vagy energiakiváltás (offsetting), a szénelnyelés (carbon capture), a nettó zéró (net zero), a szén-negatív (carbon negative), a klímaharc végső drogja, a geomérnökösködés (geoengineering) vagy a sok zöld, öko és bio megnevezés olyan bűvös nyelvezetet hoztak létre, amely a tudás és a szakértelem, a cselekvés és a tervezés látszatát alakították ki és üzemeltetik. A klímamodellek régebbi és újabb varázstechnológiái azonban a szokásos ügymenet fenntartását szolgálják, a fenti varázskifejezések pedig a tétlenség és a halogatás eszközeivé lettek, és ellehetetlenítették a valódi problémák és a valódi megoldások néven nevezését.

A klímamodellek harmadik és egyben leghalálosabb mellékterméke, hogy a klímaváltozást tévesen, fokozatos, lineáris folyamatként tüntetik fel. A természeti rendszerek azonban, mint amilyen az időjárás és a klíma is, nem lineáris fázisátalakulásokkal írhatók le a legjobban (Gleick, J., 1999. Káosz – Egy új tudomány születése. Göncöl Kiadó): ahogy a vizet melegítjük vagy hűtjük, egy idő után minőségi változásokon megy keresztül (légnemű gőzzé vagy szilárd jéggé alakul). A Föld klímarendszerének hasonló, minőségi átalakulását alig szokták tárgyalni a klíma tudósai, pedig jól dokumentált folyamatról van szó: a bolygó hirtelen és visszafordíthatatlanul átállhat másik stabil klímaegyensúlyába, a Forróház Föld (Hothouse Earth) állapotába. Egy mesterséges, átfordulási pontok láncreakciószerű sorozatával gerjesztett, rapid átbillenés nem egyszerűen extrém, de olyan kiszámíthatatlan időjárási mintázatokat okozhat, amelyek egész egyszerűen ellehetetleníthetik a nagyüzemi földművelést és állattartást. Ennek valószínűségét nehéz megbecsülni, és talán ezért sem tárgyalja az IPCC 2021-es jelentése sem (diszkréten „extrém forgatókönyvekre” utal csupán). Megkérdőjelezhetetlen tudományos bizonyíték azonban kizárólag azután áll majd rendelkezésünkre, hogy az egyik ilyen forgatókönyv bekövetkezett. Következményei épp annyira véglegesek, mint egy aszteroida becsapódása vagy valamilyen hasonlóan apokaliptikus sci-fi-forgatókönyv, de valószínűsége egyáltalán nem olyan alacsony, sőt, folyamatosan növekszik, és bekövetkezése egy idő után egyenesen elkerülhetetlenné válik (az átbillenéseket alapvetően a légköri gázok határozzák meg). Csakis a klímamodellek mutathatják meg, mi vár az emberiségre, legyenek az aktuális valószínűségek alacsonyak vagy magasak. Még az 1,5°C-os párizsi klímacél is csupán 66 százalékos esélyt ad arra, hogy a klímaváltozást irányításunk alatt tartsuk, vagyis 2030 mint az a pont, ahonnan nincs visszatérés, maga is könnyen alulbecslés lehet. Ráadásul semmi garancia nincs arra, hogy az átfordulási láncreakció nem indul el 1,4°C-nál. Könnyen lehet, hogy az utolsó órák peregnek, amikor olyan klímamodelleket és forgatókönyveket vitathatunk meg, amik vad sci-fik voltak még két évtizeddel ezelőtt is.

4. A józan ész korlátai

Az emberi gondolkodás sok tekintetben határtalan, de evolúciós örökségünk következtében az emberi ész rendre jellegzetes korlátokba ütközik. Szakterületükön kívül maguk a tudósok is könnyen gondolkodási hibák és torzítások csapdáiba esnek. Először is spontán és ellenállhatatlan módon antropomorfizáljuk még az élettelen környezetünket is, az időjárással együtt, ami olykor a „természet mint lény” legyőzését, megrendszabályozását fűti, máskor azonban a felelősségvállalás és a cselekvés alól ment fel a természet hatalmas erejével szembeni tehetetlenségünkben. A klímaváltozás kapcsán a cégek helyett konkrét emberek valódi szándékairól (és kártékony működéséről) folytatott diskurzus ugyanakkor közérthetőbbé teheti, hogy mi történik bolygónkkal. Egy másik jellegzetes szellemi korlátunk a „természetes statisztika”: az események valószínűségének hétköznapi józan eszünkre hagyatkozó megbecslése és annak szisztematikus torzításai. (Jó példa erre a repüléstől való félelem szemben az autóvezetéssel: a klímafenyegetések valószínűségei jobban érthetővé válhatnak a tudományos statisztikában kevésbé járatos embereknek, ha nem megúszható véletlenként, hanem ritkán bekövetkező bizonyosságként jelennek meg.)

Másik jellegzetes korlátunk a logikai képességünk. Az emberi értelem egy új elmélet szerint nem azért alakult ki elődeinknél, hogy segítségével problémákat oldjunk meg – ha torzításokat győzve is le (Daniel Kahneman munkái) –, hanem Dan Sperber és Hugo Mercier elmélete szerint azért, hogy igazoljuk (érvekkel támasszuk alá) viselkedésünket a partnereinkkel folytatott vitáink során. Az „azért, mert” nem logikai, hanem társas-kommunikációs fordulat, olyankor is, amikor gyakorlásképp magunknak magyarázzuk, mit miért tettünk. A ráció és az észérvek társas természete és a vitákban betöltött szerepe is hozzájárulhat ahhoz, hogy a bioszféra megmentésére felhívó aggodalmas vészkiáltások sokak számára nem a tényekről szólnak, hanem inkább politikai ügyködésnek vagy akár támadásnak tűnnek.

Átalakítható-e a klímakommunikáció?

Hiábavaló lenne előírni egy új nyelvet vagy a klímatudósok közösségére vonatkozó kommunikációs stratégiát: ezeket közösségi dinamikák vak folyamatai irányítják. Azonban megpróbálok megfogalmazni néhány javaslatot.

Először is sokat segíthetne a klímabiztonság kialakításában, ha a nyelvezet lineáris átmenetek helyett kategóriákban beszélne, illetve maguk a modellek, az ígéretek és a cselekedetek is (beleértve a politikai döntéseket, a szabályozást, illetve az üzleti terveket) éles határok mentén lennének értékelve. Ez nem csupán a klímatudósokra, de minden, a klímáról kommunikáló szakértőre, újságíróra, politikusra és üzletemberre is igaz. Vagyis nem arról kellene vitatkozni, hogy egy adott lépés vagy bizonyos szabályozás mekkora valószínűséggel hoz 2 vagy 4°C-os felmelegedést 1,5°C-os helyett, hanem hogy biztosítja-e az emberi civilizáció a túlélését, vagy sem. A különböző hőmérsékleti forgatókönyvek különböző mértékű kibocsátáshoz (és különböző mértékű költségekhez) kötése azt a látszatot kelti, mintha egy étlapról az olcsóbb vagy drágább desszert közül lehetne választani. Egy olyan kategorikus nyelvezet, amely a biztonságról és túlélésről szól, érthetőbbé teheti, hogy nem lehet váltogatni a forgatókönyvek között, nem lehet bizonyos célokat nem elérni, majd alacsonyabbra tenni a lécet; nem lehet kompromisszumot kötni a klímatudósok ajánlásai és az üzleti érdekek és bevételi célok között. Világossá kell váljon, hogy az emberiség túlélése nem képezheti alku tárgyát, még akkor sem, ha a költségek – az évtizedes tétlenség miatt – mostanra igencsak megnőttek. A biztonsági övet akkor is kötelező bekötni, ha a balesetek csak egy bizonyos százalékában bizonyul életmentőnek. Kiindulásnak elképzelhető az 1,5°C-os klímacél, bár 66 százalékos túlélési esélyével valójában ez is igen kétes.

A kertészkedés és a pr-bűvészkedés eufemisztikus nyelvezetét egyszerűen el kell hagyni. Az üvegházhatás vagy a takaró metafora, a mindent elárasztó melegedés, zöld, öko és bio nem csupán üres frázisokká silányodnak, de egyenesen megtévesztővé, illetve a pótcselekvés eszközeivé válhatnak. Bizonyos, hogy egy apokaliptikus, bolygó szintű ökológiai katasztrófa kommunikálására, illetve az arról folyó beszéd keretezésére alkalmatlanok. Ezzel szemben felmelegedés helyett túlforrósodásról vagy szétolvadásról, üvegházhatás helyett kohó- vagy máglyahatásról, a távoli jövőben várható fokozatos kellemetlenségek helyett hirtelen és visszafordíthatatlan katakalizmáról, illetve adaptáció helyett kipusztulásról és halálról beszélve jobban megragadhatóvá válhatna a probléma. Sokat segítene továbbá, ha a klímáról folyó párbeszéd nem olyan passzív megfogalmazások mentén folyna (katasztrófa, válság vagy krízis), amelyek egyrészt a felelősségünket hárítják, másrészt a természet és a világ vak erőivel szembeni tehetetlenségünket sugallják, hanem aktív kifejezésekben és cselekvő módon fogalmazódna meg (mint például a klímapusztítás vagy bioszféra-gyilkolás). Ez eleinte kellemetlen lehet, hiszen szembenézni saját felelősségünkkel nem könnyű, azonban a kivezető úton megtett első lépéssé is válhat: cselekvésen keresztül közelebb kerülhetünk a valós megoldásokhoz és a kivitelezésükhöz szükséges kompetenciánkat is visszanyerhetjük.

Az emberi kommunikáció következtetéses felfogása szerint (H. Paul Grice, illetve Dan Sperber és Deirdre Wilson munkái) a beszéd nem pusztán információközlés: a nyelvi jelentést nem egyszerűen a szavak és mondatok összegéből rakjuk össze, hanem a beszélő szándékát következtetjük ki a nyelvi formák alapján. Vagyis a beszélő kommunikációs szándéka és a kimondott szavak együttese révén rekonstruáljuk a kommunikálni kívánt tartalmat. Ebből fakad, hogy ugyanaz a mondat nemcsak másként hat, de mást jelent egy zárt ajtók mögötti megbeszélésen Davosban, és mást jelent egy hetek óta tartó klímasztrájkon. A klímaszakértőknek nemcsak a környezet pusztító gazdasági érdekek által kicsiszolt szófordulatokat és gumikifejezéseket kellene eldobniuk, de beszédmódjukat is módosíthatnák, hogy érthetően fejezhessék ki: technológiai civilizációnk megkapta az utolsó figyelmeztetést. Azért őket nyomja ez a felelősség, mert ők az egyetlen hiteles és megkérdőjelezhetetlen forrása a bolygónk állapotára és kilátásaira vonatkozó tudományos tényeknek. A téma keretezését nem hagyhatják továbbra is az olajtársaságok pr-osztályainak kezében.

A szerző az ELTE Kognitív Pszichológiai Tanszékének adjunktusa, kutatási területe többek között a nyelv és a kommunikáció pszicholingvisztikai vizsgálata és a metaforikus kifejezések agyi feldolgozása.

A klímametaforák és a klímanyelvezet további elemzése:

Forgács, B., & Pléh, Cs. (2021). Metafora hátán lovagol a sátán – avagy miért nem értjük meg a klímaváltozás valódi fenyegetését? Argumentum, 17, 581-603. DOI:10.34103/ARGUMENTUM/2021/30

Angol nyelven:

Forgács, B., & Pléh, Cs. (közlésre elfogadva). Fluffy metaphors of an overheated debate: Why climate change is neither communicated nor understood as an existential threat? In S. Wuppuluri, A. C. Grayling (Eds.), Metaphors and Analogies in Sciences and Humanities: Words and Worlds. Springer – Synthese Library. Pre-print at PsyArXiv.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: