A gyilkos kostól a felbőszült tehénig: ha rosszul kezelik, a legbékésebb haszonállat is képes fenevaddá változni
Október közepén másfél éves, négy évre felfüggesztett fogházbüntetésre ítélték a gazdát, akinek a kosa tavaly augusztusban megölt két embert. A vádirat szerint a kos négy embert is megtámadott; kettőjüknek sikerült elmenekülni, egy pár női tagja viszont a helyszínen életét vesztette, a férfi pedig a kórházban halt bele sérüléseibe. A támadás a Veszprém megyei Szentgál külterületén történt. Az ott élő gazda más állatok mellett 19 juhot tartott, köztük egy ivarérett hímet, a szóban forgó kost. Az állatok kiszöktek a lekerített területükről, a kos pedig az arra járókra támadt. Először a lábukat vette célba, aztán amikor elestek, tovább öklelte áldozatait – ez okozta a halálos sérüléseket.
A szentgáli tragédiához hasonló esetek ritkaságszámba mennek, de az is igaz, nemcsak a hagyományosan agresszív háziállatnak tartott kosok támadhatnak az emberre. „A domesztikáció évszázadai és évezredei alatt ugyan a legtöbb fajnál megkoptak a vad tulajdonságok, de a nem megfelelő tartási körülmények, a szakszerűtlen emberi magatartás és a hozzá nem értéssel párosuló laikus antropomorfizáció a legbékésebb haszonállatot is fenevaddá képes változtatni, nem beszélve arról, hogy sok fajnál léteznek nehezen kezelhető, vagy épp kezelhetetlen egyedek, amelyeket kíméletlenül ki kellene selejtezni” – mondta a Qubitnek Gubis János budaörsi állatorvos.
Szelíd, mint a birka?
Bár a juhok között a szociális rangsor nem olyan erős, mint a szarvasmarháknál, a sertéseknél vagy a lovaknál, és így kevesebb a nyájon belüli erőszakos rangsorharc is, már a növendékek és az anyajuhok között is adódhat vita, amely során mindig fejjel mennek egymásnak. A fiatal és felnőtt tenyészkosok viszont, különösen pároztatási időszakban, kifejezetten gyakran verekszenek egymással. „Ilyenkor először eltávolodnak egymástól, majd egymásnak iramodnak és összecsapják homlokukat, szarvukat. Rendszeresen előfordul végzetes koponyacsonttörés és agyrázkódás” – írja Gere Tibor A juhok viselkedése című könyvében.
A domináns kosok az emberben is riválist láthatnak. A szakirodalom szerint a támadó viselkedés mögött elsősorban a nőstények megtermékenyítésének kizárólagosságát veszélyeztető betolakodó elűzése állhat, de a tartási körülmények szűkösségéből fakadó frusztráció is kiválthatja az agressziót. Ráadásul a kosok meglehetős hatékonysággal kondiconálhatók, vagyis taníthatók a csonttörő fellépésre – akár egymás, akár emberek ellen (a kos homlokát díszítő masszív szaruképződmény nemcsak dísz, hanem halálos fegyver is).
Az állatorvosok rendszerint arra is felhívják a figyelmet, hogy
a Rabies lyssa vírus által okozott veszettség is kiválthat szélsőségesen agresszív viselkedést még a legszelídebb bárányokból is.
Az utóbbi eset kivételével a legcélszerűbb védekezés a menekülés, vagy más lehetőség híján az, hogy az ember karjait kitárva próbálja magát jóval nagyobb testméretűnek mutatni. A magyar juhászok fémveretes kampóban végződő masszív botja ugyanis nem része a mai turisták kötelező szerelvényének, pedig egy jól irányzott ütés után a hozzáértők szerint még a legvérmesebb kos is megjuhászodik.
A bika döf, a tehén rúg
A legelőn kérődző tehénnél látszólag kevés jámborabb teretmény létezik, de a látszat csal: az agresszió a szarvasmarháknál is megjelenik, ráasásul már fiatal korukban megmutatkozik. „Az agresszivitás az állatok vérmérsékletével van szoros kapcsolatban. Ebben a tekintetben is nagy az egyedi variancia, de a fajták között is jelentős különbség lehet. A limousin például kimondottan agresszív, míg a túlizmolt fehér-kék belga meglepően békés fajta. A fajtatiszta tenyésztés (beltenyésztettség) általában – állatfajtól függetlenül – növeli az agressziót. Megfigyelték azt is, hogy az együtt tartott állatok létszámának nagyságával együtt, de nem egyenes arányban nő a fenyegető viselkedések száma. A létszámnöveléssel ellentétben a rendelkezésre álló férőhely fordítottan arányos az agresszió megjelenésével. A csoportos tartás szempontjából meghatározó tulajdonság megjelenését már borjú korban megfigyelhetjük. Az eleinte még csak játékos összefejelések, két hónapos kortól már valódi agressziós viselkedést jelentenek” – olvasható Kovács Attila Zoltán és Gyimóthy Balázs szarvasmarha-etológiai egyetemi jegyzetében.
Az biztos, hogy a többnyire szabadon tartott húsfajtáknál, illetve a bikáknál nagyobb az agresszió kialakulásának a veszélye.
A szakirodalom szerint a tejelő fajtákhoz (elsősorban a holstein-frízhez) tartozó tenyészbikák a zárt tartásból fakadó unalom miatt válhatnak idősebb korukra támadóvá. Biztosra vehető ugyanakkor, hogy a fajta, az ivar, a kor és a nagy egyedi variancia mellett a bánásmódnak van a legnagyobb szerepe az egyedi agresszió kialakulásában. Ütlegelés hatására az állat eleinte visszahúzódó, ijedt magatartásformákat mutat, később azonban visszatámad, és a későbbiekben általában is agresszívvá válhat. A bikák leginkább öklelnek, és ha meghagyták a szarvukat, döfnek, az agresszív tehenek viszont sokkal gyakrabban rúgnak, méghozzá nem hátra, mint a lovak, hanem oldalra. Márpedig a párosujjú pata is durva sérüléseket tud okozni.
Magyarországi nyilvántartás híján az Egyesült Államok Foglalkozásbiztonsági és Egészségügyi Hivatalának statisztikáit idézzük: a USA Today szerint az állattenyésztés a tíz legveszélyesebb amerikai munkahelyek egyike. A tehenek évente több mint 20 embert ölnek meg Amerikában, a halál oka leggyakrabban a fejet vagy a mellkast ért tompa ütés, de sokakat eltaposnak, összezúznak vagy felnyársalnak a derék kérődzők. Míg a bikák agresszivitásukról ismertek, a nőstény tehenek ugyanilyen valószínűséggel ölnek, különösen közvetlenül azután, hogy borjút hoztak világra.
A vérmes kakas és az őrző-védő gúnár
Sokak gyerekkori élménye a baromfiudvarban elszenvedett bántalmazás, de nem a nagyszülők, hanem az ott lakók részéről. A kakasok agresszivitása közismert, a különféle videómegosztók slágerei a gyereket vagy felnőttet kergető állatok.
A viselkedés magyarázata korántsem bonyolult: az ivarérett madár dominanciáját próbálja tudomására juttatni az embernek. Ugyanígy tenne hím fajtársával is, azzal a különbséggel, hogy a kakasok életre-halára képesek küzdeni. Ezt fokozzák extrém mértékben a kakasviadalokon, ahol a trenírozott állatok lábain található sarkantyúkat pengékkel élesítik kíméletlen fegyverekké.
A házi tyúkokkal csak távoli rokonságban álló pulykák kakasai hasonlóképpen a dominanciájukat próbálják kiterjeszteni, amikor az ember ellen fordulnak. Kétségtelen, hogy kevésbé mozgékonyak és atlétikusak, mint kendermagos sorstársaik, ugyanakkor méretük és megjelenésük meglehetős erélyt ad inkább ijesztő, mintsem veszélyes fellépésüknek.
A háziludak ugyan az egyik legrégebben domesztikált, az ókori Egyiptomban már javában tenyésztett madarak, ám mindmáig megtartották a területőrzésként is értelmezhető családvédő tulajdonságaikat. A faj nem csupán azt őrzi vad örökségéből, hogy, szemben a házityúkokkal, szezonálisan rakja le tojásait, de azt is, hogy még a gigantikus, több milliós libatelepeken is kiscsaládi szervezetben él. Ez a magyarázata annak, hogy a gúnárok, vagyis a hímek folyamatosan őrjáratoznak, védik a territóriumot. és amennyiben szükségesnek tartják, szembeszállnak a betolakodókkal, még akkor is, ha ember az illető. Mindezt az előrenyújtott nyak, a szárnyak kiterjesztése és meglengetése, az etológusok által szárnyszélcsatának nevezett, durva vágásokkal és csípésekkel tarkított valódi közelharc imitálása, valamint a speciális sziszegő hang jelzi.
Zaklató lovak
A lovak hierarchiában élő társas lények, és ezen a legújabb archeológiai leletek szerint a 9 ezer évvel ezelőtt kezdődő tenyésztésnek nevezett szelekció sem változtatott. Csakhogy miközben a faj zsákmányból a gazdasági fejlődést megalapozó haszonállattá vált, úgy csökkent a természetes élettere, míg mára az egyedek többsége beszorult a négy fal közé, a fajon belüli interakciók pedig a minimálisra redukálódtak. Az állatok ettől egyre frusztráltabbak.
A legújabb etológiai eredményeket és a sok évtizedes tapasztalatait az Egyesült Államokban megjelent Amit a lovak tényleg akarnak (What Horses Really Want) című könyvében összegző Lynn Acton veterán amerikai lókiképző szerint a versenyistállókban és a hobbilovardákban élő lovak többsége komoly agresszióban manifesztálódó viselkedési problémákkal küzd. Ezek túlnyomó többségének kiváltó oka az emberhez igazított tartási körülményekben, illetve a belőlük fakadó egészségi problémákban keresendő. Az agresszió ráadásul sokszor az ember ellen irányul, mivel az amerikai lókiképző szerint az állatoknak nincs módjuk arra, hogy egymás társaságában elsajátítsák az alapvető viselkedésfajtákat.
Manapság a lovak születésüktől fogva úgy élik le az életüket, hogy el vannak egymástól választva, de jó esetben is csak napi pár órát tölthetnek társaságban a karámban, esetleg a villanypásztorral leválasztott legelőn. Lynn szerint az ilyen társas együttlét során kialakuló csoportdinamika azonban nem hasonlít a természeteshez, ahol főként az életkor és az ezzel járó tapasztalat teszi vezérré a vezért. Lovardai körülmények között viszont igen gyakran a társaikat csipkedve, harapva, rúgva zaklató egyedek lesznek a dominánsak. Az erőszakos viselkedést az ilyen lovak az emberrel szemben is érvényesíthetik, amikor az belép az istállókban pár négyzetméteres boxot jelentő területükre, vagy akkor, amikor félreértelmezik a testi kontaktusokat. Magyar statisztikák az agresszív lovakról sincsenek, de a már idézett amerikai összesítés szerint a lovak évente körülbelül 20 embert ölnek meg az Egyesült Államokban, a halálos fej- vagy mellkasi rúgások mellett azonban inkább lovasbalesetek, bukások és esések állnak a háttérben.
Az érdekérvényesítési gerjedelem persze egyedenként eltérő. Egy jól szocializált, negatív élményektől mentes előéletű, az embert a hierarchiában felette álló társnak és nem agresszor ellenfélnek, főleg nem ragadozónak tartó növényevő aligha mutat támadó viselkedést. Ha pedig mégis, akkor a domináns lovak által alkalmazott határozott, de nem durva taktilis figyelmeztetéssel lehet a helyére tenni.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
