A Kanadában eredő és Alaszkát átszelve a Bering-tengerbe torkolló Yukon folyó középső vízgyűjtőterületén található permafrosztból nyert minták genetikai elemzése egyértelműen azt mutatja, hogy egyes fajok jócskán túlélték a pleisztocén és holocén közötti 11 ezer évvel ezelőtt kezdődő átmeneti időszakot, amely szinte teljesen kipusztította a jégkorszaki megafaunát – állítják a kanadai McMaster Egyetem Ősi DNS-központjának kutatói a Nature Communications folyóiratban közölt tanulmányukban.

A kanadai paleogenetikusok szerint a több mint 3 ezer kilométert átszelő Yukon mentén fekvő területekről mindössze 5 ezer éve tűntek el a gyapjas mamutok (Mammuthus primigenius), amelyekről eddig úgy tartották, hogy sokkal régebben kihaltak, és legfeljebb olyan elzárt területeken élhettek tovább, mint a Jeges-tengeri Vrangel-sziget.

Későbbre datált csontmaradványok és fosszíliák eddig nem kerültek elő, így az evolúcióbiológusok, paleontológusok és antropológusok az utóbbi időkben már csak arról vitatkoztak, hogy az óriások az emberi mohóság, vagyis a túlvadászat áldozatai lettek-e, netán az utolsó globális lehűlés legnagyobb jeges (glaciális) időszakát követő, a növényvilágot is drasztikusan átalakító felmelegedéshez nem tudtak alkalmazkodni. Annyi bizonyos, hogy az észak-amerikai kontinenst a holocén elején benépesítő modern ember (Homo sapiens) egyik legfőbb zsákmányállata a gyapjas mamut volt, ahogy az is tény, hogy a jégkorszakot követően megváltozó éghajlat az addig optimális környezeti viszonyokat is átalakította.

A kanadai McMaster Egyetem kutatói a 14 és 11 ezer év közötti korszakhatár viharos ökológia történetét vizsgálva kezdték genetikai módszerekkel elemezni a permafrosztból vett mintákat. Az ezekből kinyert, üledékként konzerválódott ősi DNS (sedimentary ancient DNA, sedaDNA) izolálása azt mutatta, hogy bár az amerikai megafaunát alkotó fajok többségének a holocén kezdetétől már nincs nyoma, a kardfogú macskaformákkal (Machairodontinae) vagy az óriáslajhárral (Megatherium americanum) szemben a gyapjas mamutok és a lófélékhez (Equidae) sorolt egyes fajok pár ezer évig még képesek voltak alkalmazkodni és jelentősebb számban fennmaradni

Tyler Murchie, a tanulmány első szerzője a kutatás eredményeit ismertető LiveScience-nek elmondta, hogy a környezeti DNS (environmental DNA vagy eDNS) mintájára az üledékes DNS (sedaDNA) módszertana is arra épül, hogy az élőlények (állatok, növények, gombák és mikrobák) saját örökítőanyagukkal szennyezik környezetüket. Az ember esetében óránként ez átlagosan 40 ezer bőrsejtet jelent. A genetikai információt hordozó szerves törmelék nagy része ugyan nem marad fenn még napokig sem, de a szerencsés véletlenek összejátszása és a tartós hideg részben vagy egészben konzerválhatja a DNS-t. Nem véletlen, hogy Murchie az egyetemi laboratórium hűtőjében egy évtizedre ott felejtett permafroszt-mintákból izolálta az első bizonyítékokat.

Hendrik Poinar evolúciógenetikus, a McMaster Ősi DNS-központjának igazgatója, a tanulmány vezető szerzője szerint az üledékes DNS módszertana új távlatokat nyit a paleontológiában. Némi túlzással ugyanis egyetlen porszemből rekonstruálható akár egy egész ökoszisztéma. A minták elemzését a jövőben is folytató kutatók jelenleg elsősorban attól tartanak, hogy a permafroszt kiterjedt olvadásával örökre elveszhetnek az újonnan felfedezett és a legújabb technológiával szóra bírt genetikai bizonyítékok.

Korábbi kapcsolódó cikkeink: