„A retek annyit ér, mint a súlya ólomban, a cékla annyit, mint a súlya ezüstben, a torma viszont aranyat ér” – szólt a delphoi jósda orákuluma Apollóhoz, amikor az a jóslás tarifájáról érdeklődött nála. Annak ellenére, hogy nála csak annyit ért a gyökér, mint az ólom, a lelkes görögök alaposan feltornászták az árfolyamát: talán vigasztalásul, de áldozati ajándékként éppen Apolló számára próbáltak kedveskedni aranyból készült retkekkel (hogy egymásnak milyen formában kedveskedtek velük, arról majd később lesz szó).

A retek (vad formájában Raphanus raphanistrum, nemesített formájában: Raphanus sativus) a görögökön kívül számos kultúrában játszott központi szerepet: Egyiptomban a piramisok építői fokhagymában, retekben és hagymában kapták meg a járandóságukat, persze némi sör kíséretében, Kínában, ahonnan a zöldség származik, szintén kedvelt eledel volt (és az is a mai napig), különböző formáiban pedig az egész földön elterjedt a fogyasztása. Nem csoda, hogy számos más zöldséghez hasonlóan gyógyító erőt is tulajdonítottak neki, a magyar népi gyógyászat is előszeretettel alkalmazta meghűlés vagy köhögés esetén (erre a legjobbnak a fekete retket tartják).

Székrekedés, légcsőhurut

A káposztafélék családjába tartozó zöldségnek persze egy sor egészségügyi haszna van: a kínai népi gyógyászatban székrekedés, légcsőhurut és magas vérnyomás ellen javasolják a retekmag szedését, de vérhas, nehéz légzés és köhögés ellen is hatásosnak tartják. Étvágyfokozó hatása miatt is élhet magyarul az a szólás, hogy a retek „reggel méreg, délben étek, este orvosság”, de a retek legfeljebb némi gyomorégést okozhat, még Bálint gazda szerint is igen egészséges, csak nem szabad nyakló nélkül fogyasztani. Abinaya Manivannan koreai biológus szerint az ottani népi gyógyászat évezredek óta ismeri a retekfogyasztás előnyeit, az előbb felsoroltak mellett használták szívproblémák, hepatitisz és rák ellen is, valamint egyes kutatások nyugtató hatást is tulajdonítanak neki. Az biztos, hogy a retek gazdag C-vitaminban, kénben, B-vitaminban és még elég rostos is, így bizonyára számos nyavaja ellenszere lehet.

Annak ellenére, hogy csodaszernek tűnik, és mára az egész világon ismerik, a retek világhódító útja nem indulhatott el döccenők nélkül: hiába ismerték már a piramisok megépítése előtt is Egyiptomban, és hiába fogyasztották előszerettel az ókori Görögországban és Rómában, Európa nagy részén a középkorig ismeretlen maradt, ekkor viszont szuperzöldséggé lépett elő – a fekete retek igénytelen, sokáig tárolható, és télen is fogyasztható, ami nem hátrány, ha az embernek nincs hűtőszekrénye, és valamivel gazdagítani akarja a babból és káposztából álló étrendjét, valamint nem akar éhen halni.

Talán nem véletlen, hogy az európai közönség kezdetben némi gyanakvással fogadta a retket: unokatestvéréhez, a szintén káposztafélékhez tartozó tormához hasonlóan a legnagyobb figyelem az ókorban irányult rá, de míg a tormát csak kiváló gyógyszerként ismerték (mint ismeretes, megérte a súlyát ólomban, legalábbis Delphoiban), a reteknek más felhasználása is akadt.

A rhaphanidosis

A rhaphanidosis nevű gyakorlatot Arisztophanész görög drámaíró is említi már az időszámításunk előtti negyedik században, de Catullus római költő is megemlékezik róla az első században – és a rhaphanidosis nem mást jelent, mint hogy retket dugnak valakinek a seggébe.

Ez nem a retek kiváló beltartalmi értékei miatt történt, és még csak nem is a hagyományos kínai orvoslás része: Shawn O’Bryhim amerikai klasszika-filológus szerint ez a büntetés a római házasságtörőket sújtotta, de görög gyökerekre tekint vissza. Ha egy athéni polgárt házasságtörésen kaptak, bírságra ítélték, amennyiben viszont ezt nem tudta megfizetni, kiválthattá magát azzal, hogy forró hamuval leégette a szőrzetet a péniszéről és a fenekéről, majd egy retket dugott az ánuszába.

Egyes források szerint a retket előtte forró hamuba forgatták, mások szerint mindezt az athéni agórán kellett végrehajtani, hogy a fájdalom mellett a megaláztatás is szerepet kaphasson. Megintcsak mások szerint a retket nem maga az elkövető, hanem mások helyezték az őt megillető helyre, ennek pedig a megaláztatáson túl akár halálos következményei is lehettek (itt O’Bryhim korábbi kutatásokra hivatkozva megjegyzi, hogy a büntetésnél nem a ma ismert hónapos retket, hanem egy karórépaszerű zöldséget kell elképzelni). Sarah Emily Bond amerikai történész szerint némileg kétséges, hogy Arisztophanész egy létező gyakorlatról számolt volna be (könnyen lehet, hogy csak karikírozni akarta a megszégyenítést), de Catullus már megtörtént esetként tudósított róla, igaz, a római jog nem ismert ilyen büntetést, így a költő is túlkapásként írta le a retkes epizódot (ha történt is ilyesmi, az a feldühödött férj műve lehetett). Az athéni polgároknak viszont, már ha valóban létezett ilyen büntetés, a retekszezonon kívül sem kellett szomorkodniuk, ha szórakozni valóra vágytak: zöldség híján erre a célra halat, mégpedig Catullus beszámolója szerint márnát is lehetett alkalmazni.

Az elfeledett retek

Akár ezért, akár nem, a retek Európa nagy részén feledésbe merült, és írásban először csak a 13. században említették Németországban, ahol a termelők rögtön versengésbe fogtak, aminek eredményeképpen 1544-ben egy helyi botanikus már egy 100 fontos csodaretekről számoltak be. Ez szerény becslés szerint is egy 46,7 kilós gyökeret jelent, már ha német vagy osztrák fonttal számolunk, ami azt is jól jelzi, hogy eddigre Európában az athéni büntetéseket már a múlt jótékony homálya fedte. Nagyjából a német retekrekord idején viszont a zöldség már az egész kontinensen elterjedt, és még a konzervatív Nagy-Britanniába is betette a lábát, igaz, Nicholas Culpepper, a legendás brit botanikus szerint hiába fogyasztják sokan tavasszal, nem sok tápértéke van, viszont rengeteg szelet kelt az emberben, többek között ezért sem árulják boltokban. Gyógyhatása viszont a jó angol doktor szerint is jelentős, ő vizelethajtó hatást tulajdonít a reteknek, és kiemeli, hogy a fogyasztása a skorbuttól is megvédi az embert (amiben nem is tévedett, hiszen a reteknek valóban magas a C-vitamin-tartalma).

A retek Magyarországon

Magyarországon Lippai János 1664-es füveskönyvében, a Posoni kertben már előkerül a retek is, sőt, a jelek szerint itt már hétköznapi zöldségként is kezeli: „Kövér és nedves földet kéván, mindenféle poszta és egyéb konyhára való vetemények, saláta, endívia, cékla, répa, retek, vöröshagyma”. Ennél régebbi bizonyíték is van arra, hogy a magyarok legalábbis ismerték a retket: maga a szó is szláv gyökerű, valószínű, hogy már a 9. század óta termelték, csak épp nem került reflektorfénybe. A növény ázsiai eredete is kétséges: egy 2009-es kutatás eredményei szerint a retek három külön úton indult el világhódító útjára, az őseredet pedig ismeretlen, igaz, vadretket eddig csak Kínában találtak.

Akárhonnan is jött, a retek a húsvéti asztal elkerülhetetlen eleme lett, Magyarországon akár azért, mert jól fest a piros-fehér-zöld tavaszi tálalásában, akár azért, mert egyszerűen ez az egyik leghamarabb hozzáférhető zöldség az idényben, ami mostanra szinte összefonódott a nyúllal, a sonkával meg a tojással.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: