Az ivóvizes locsolás olyan pazarlás, ami a szántóföldi öntözéshez hasonlóan gyorsítja Magyarország elsivatagosodását
Július első hetének végén a Pest megyei Solymáron ezrek maradtak napokra víz nélkül, de a fővárosi agglomeráció több településen is vízkorlátozást rendeltek el az önkormányzatok. Pár nappal később aztán Gyúrótól Gödöllőn és Füzesabonyon át Túrkevéig és Jászberényig szerte az országban tilos lett az ivóvízhálózatra csatlakoztatott eszközzel járdát, úttestet, udvart és kocsit mosni, medencét tölteni és nem utolsó sorban kertet locsolni.
A hivatalos indoklás szerint az érintett településeket kiszolgáló regionális vízművek rendszerei maximális kapacitással működve sem bírták a jelentősen megnövekedett vízigényt, az esti csúcsidőszakban így nyomásesés, illetve a magasabban fekvő területeken átmeneti vízhiány lépett fel. Vagyis szerencsésebb esetben még csordogált valami a csövekből, de sok ezer háztartásban víz helyett csak szörcsögő hang jött a csapokból. Solymáron végül lajtos kocsik bevetésével pótolták a hiányzó vizet, másutt pedig egyelőre elegendőnek bizonyultak a korlátozások, és végül nem maradt senki ivóvíz nélkül.
A hivatalos kommunikáció az „infrastrukturális hiányosságok” számlájára írta az első idei hőhullám napjait tetéző ellátási krízist. Ám, úgy tűnik nem feltétlenül a csövek okozhatnak komolyabb gondokat a magyarországi vízellátásban.
Ellocsolt többlet
A magyarországi háztartások több mint 95 százaléka csatlakozott már a mérőeszközzel ellátott közműhálózatra, de a falvakban, mezővárosokban megmaradtak az állattartás híján ma már jellemzően csak locsolásra használt fúrt kutak. Az urbanizált régiók egyre népesebb kertes lakóövezeteiben ugyanakkor a hagyományos kerti slagok és a lakóparkok beépített pázsitlocsoló berendezései is a vezetékre csatlakoznak, sőt ivóvíz tölti fel a változatos méretű kerti medencéket is.
„A Fővárosi Vízművekhez tartozó Budapest és a 11 szomszédos település napi ivóvízfogyasztása átlagosan 450-480 ezer köbméter. A kánikulai időszakokban 20-30 százalékkal több, 550-600 ezer köbméter fogy” – mondja Barsi Orsolya, a Főpolgármesteri Hivatal Klíma- és Környezetügyi Főosztályának klímastratégiai osztályvezetője.
A hőségnapok többletfogyasztásának kisebbik részét teszik ki az ivásra vagy zuhanyzásra kiengedett literek. A vízszolgáltatásban dolgozó szakemberek tapasztalatai, valamint a belvárosi, lakótelepi és kertvárosi területeken felhasznált mennyiségek közötti különbségek alapján egyértelmű, hogy a 20-30 százalék jelentős része „el van locsolva”.
Barsi szerint ez a gyakorlat több szempontból tarthatatlan. Egyrészt azért, mert a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal (MEKH) tavalyi jelentése szerint az ország 360 millió köbméteres összfogyasztását kiszolgáló közivízmű-hálózatok sok helyen már most névleges kapacitásuk 80 százalékán vagy még ennél is magasabb kihasználtsággal üzemelnek. A kánikulai többletigény az ilyen régiókban a rendszer határait feszegeti. Ahogy a solymári vízhiány megmutatta, az elmúlt másfél évtized kiköltözési hullámai sokszorosára növelték az agglomerációk vízigényét, csakhogy a hálózatokat még a korábbi lakosságszámra méretezték.
A MEKH 2021-es országgyűlési beszámolója az alábbi térképpel demonstrálta a helyzetet. A nyilvános dokumentum magyarázata szerint az ábra „a közműves ivóvízellátást biztosító víziközmű-rendszerek által ellátott települések országos elhelyezkedését mutatja, ahol a magas terhelésű napok száma 270 és 364 nap között van, illetve külön kategória az év 365 napján 80 százalék feletti kapacitáskihasználtsággal üzemelő rendszerek területe”.
Véges források
Az ivóvíz ellocsolása azonban nemcsak a hálózatot viseli meg, de már a holnapi vízellátást is veszélyezteti. A Qubiten korábban részletesen bemutattuk, hogy Magyarország a sokáig táplált illúzióval szemben egyáltalán nem víznagyhatalom, sőt a legújabb tudományos előrejelzések szerint ennek épp a fordítottja igaz: a jelenlegi vízgazdálkodás mellett a Kárpát-medence Európa egyik legszárazabb régiójává válhat.
A Magyar Víziközmű Szövetség összesítése szerint a mélységi vízbázisoknak nevezett felszín alatti védett rétegek adják a vezetékes ivóvíz 35 százalékát, további 35 százalékot a folyamparti kavicságyak, vagyis a parti szűrésű vízbázisok biztosítják. Az ország ivóvizének 25 százalék a Bükk, a Bakony és a Vértes karsztrétegeiből kerül a vezetékekbe, a maradék 5 százalékot pedig közvetlenül a felszíni vízekből – a Tiszából, a Bükk és a Mátra mesterséges tározóiból, illetve a Balatonból – veszik ki a regionális vízművek.
Kajner Péter, a WWF Magyarország Élő folyók programjának szakértője a Qubitnek a Tisza vízszintjének minapi negatív rekordját hozza fel példának az egyébként kiváló minőségű ivóvízet adó partiszűrésű vízbázisok sérülékenységére. A folyók kavicságyának természetes hidrológiai folyamatait kihasználó csáposkutakkal ugyanis csak akkor lehet termelni, ha elegendő víz van a mederben.
Úgy tűnik, a vízgyűjtő terület és a Duna geológiai és hidrológiai adottságai miatt a Szentendrei- és a Csepel-szigeti csáposkutak termelését még nem veszélyezteti ilyen mértékben a szárazság. A felszín alatti készletekből is merítő budapesti vízszolgáltatás jelenlegi előnye, hogy mint azt a fővárosi klímastratéga elmondta, az infrastruktúrát 2,5 millió ember ellátására méretezték, jelenleg viszont alig 1,7 millió potenciális fogyasztó él a fővárosban. Ennek ellenére itt is a határon vannak a kapacitások a pesti külső kerületekben.
Öntözni kiszáradásig
A Kárpát-medence vízháztartását a lakossági fogyasztásnál is jelentősebb mértékben befolyásolja a mezőgazdaság. A 19. századi nagy folyószabályozások öröksége, hogy a szántóföldi növénytermesztés sikeressége az agrárterületek túlnyomó többségén kizárólag a csapadékon múlik. Az elmúlt közel 200 év alatt ásott, a természetes álló- és folyóvizekből a parcellákig vezető csatornák, tározók és jellemzően a talajvizet megcsapoló sekély kutak jelenleg az összterület töredékén teszik lehetővé az öntözést.
„A vízjogilag engedélyezett öntözhető területek kiterjedése 178 217 hektár volt 2020-ban. Vagyis Magyarországon a szántóföldek, gyümölcsösök és kertek alig 2 százalékát öntözik engedéllyel. A nem engedélyezett talajvízkivétel mértéke egyes régiókban ugyanakkor iparági mértéket öltött, miközben az engedélyezetten öntözött terület közel 90 százalékát felszíni vízből oldották meg” – mondja Pinke Zsolt, az ELTE Természetföldrajzi Tanszékének kutatója.
A drágán kiépíthető öntözőrendszerek költséges működtetését ráadásul nem csak az így előállított termény vásárlói fizetik meg. Kajner szerint régóta ismert az a részletes számításokkal és terepi kísérletekkel is alátámasztott összefüggés, amely szerint Magyarországon 1 hektár szántóföld öntözése máshol 5 hektár termőföld szárazodásához vezet.
Az öntözőkutakkal az a gond, hogy a talajvízkészletet már hosszú évek óta nem pótolja sem a nyári, sem a tavasszal elolvadó téli csapadék. Ezt mutatják az ország területén kisebb-nagyobb mértékben, de egyöntetűen csökkenő talajvízszintek. A termőrétegbe így egyetlen csepp víz sem tud a hajszálcsövesség elve mentén feljutni. Az öntözőcsatornák a folyók folyamatosan csökkenő, egyre kiszámíthatatlanabb ingadozású vízhozamai miatt nem jelentenek megoldást. Pinke szerint a legaszályosabb területnek számító alföldi régiókat átszelő folyók vízjárása például olyan szélsőséges, hogy szárazság idején kiváltképp alacsony vízállás miatt nincs lehetőség jelentősebb vízmennyiség kivételére. Ezen, mint Kajner mondja, az az újabban tapasztalható módszer sem segít, hogy a gazdálkodók csatornák mélyítésével próbálnak alkalmazkodni a folyók alacsony vízállásához. Sőt, még további károkat is okoznak, mert amikor elérik a sokszor pár méteres mélységben húzódó vízzáró réteget, a talajvízkészletet is megcsapolják, feleslegesen kivonva a maradék nedvességet a talajból.
Szivacsos fordulat
Az előbb-utóbb mindenképp elsivatagodáshoz vezető szántóföldi öntözés bővítése helyett az agrárökológusok a vízgazdálkodás jelentős, természetes vagy természetközeli megoldásokra alapozó átalakítását tartják az egyetlen megoldásnak. Szerintük csak a természetes vízmegtartásra épülő technikákkal lehet hatékonyan és nem mellesleg hosszú távon alkalmazkodni a megváltozó környezeti viszonyokhoz.
Pinke és munkatársai a Közép-Tiszavidék tiszántúli szakaszára dolgoztak ki egy vízvisszatartáson alapuló tervet. Ennek lényege, hogy az egykori ártereken létrehozott, máig belvizes, ráadásul gyönge talajú, csak alacsony terméshozamokra képes területeken újra vizes élőhelyeket hozzanak létre, alkalmazkodva a természetes vízjáráshoz. A talajvízpótló funkciója mellet az ilyen visszaállítások a táj klímáját is elviselhetőbbé tennék, ráadásul a biodiverzitás növelését is segítenék.
Ökológusok és tájgazdálkodással foglalkozó agrár- és vízügyi mérnökök szerint a víz szabályozott szétterítésén alapuló tagolt rendszerekkel növelhető lenne a vízzel borított területek nagysága is. Ezzel egész ökoszisztémák vízháztartását is egyensúlyba lehetne hozni. Jelenleg a szabályozott folyókon az áradásokat a töltések között vezetik le, ami együtt jár a gátak folyamatos magasításának és erősítésének kényszerével, miközben a part menti területek folyamatosan, gyorsuló ütemben szárazodnak. Holott az ár hasznosulhatna, ahogy az a szabályozások előtt a mély fekvésű, csapadékhiányos területeken történt: a gyepek, gyümölcsösökkel tarkított természetes ligeterdők és a vizes élőhelyek szivacsként tárolták el a nedvességet a száraz időszakokra.
A vízmegtartási technikák kisebb méretben a lakott területeken is megoldást jelenthetnek. Barsi szerint a hőhullámok idején tapasztalt többletfogyasztást jelentősen mérsékelnék például az akár a felszín alá süllyeszthető esővízgyűjtők, amelyek vize tökéletesen alkalmas a locsolásra vagy akár a medencetöltésre. A főváros klímastratégája szerint nagyobb léptékű megoldásként a tőlünk nyugatra alkalmazott módszer jöhetne szóba. Eszerint az új építésű negyedekben egyre gyakrabban alakítanak ki a mélygarázsok helyett víztározó ciszternákat, amelyek a felszínről gondosan elvezetett csapadék tölt fel időről-időre, így kiváltva a vezetékes szolgáltatást.
Kapcsolódó cikkeink a Qubiten:
