„A gazdasági, politikai és környezeti negatív hatások olyan disztópiát valósíthatnak meg a Földön, hogy olyat – szó szerint – nem látott még a világ. A halmozódó problémák talán megoldhatók vagy csökkenthetők, de fel kell ismerni, hogy ez globális együttműködést kíván. Nincs más út! Illúzió azt hinni, hogy ebből bárki joggal kihúzhatja magát. (...) Ütött a valódi cselekvés órája! Most vagy soha...” – szólítja meg az olvasót Pálinkás József atomfizikus, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) korábbi elnöke és Szathmáry Eörs nemzetközi hírű evolúcióbiológus a Klímaváltozás és Magyarország címmel az Osiris Kiadónál a napokban megjelent tanulmánykötet előszavában.

A 2019 februárjában Felelős Értelmiség Csoport néven alakult közéleti és tudományos platform tavaly októberi fórumán elhangzott előadások szerkesztett változatainak szerzői arra keresik a választ, hogy

• milyen hatásai lehetnek a klímaváltozásnak Magyarországon és a Kárpát-medencében a 21. század végére;
• mely területeken és hogyan érdemes alkalmazkodni e folyamatokhoz;
• beilleszthető-e az ökológiai szemléletrendszer a jogrendbe;
• és hogy milyen kifogásokkal, miben bízva igyekszünk kibújni az azonnali cselekvés alól?

A vártnál gyorsabban

Bartholy Judit meteorológus, az MTA doktora a kötet első tanulmányában mindekelőtt leszögezi, hogy „semmiképp sem hivatkozhatunk arra, hogy nem tudtunk a globális felmelegedés kockázatáról”. Mint írja, sporadikusan ugyan, de már az 1820-as évektől fogva rendelkezésre állnak kísérleti adatok arról, hogy a földi klíma az üvegházhatás miatt elviselhető, az 1890-es évektől fogva pedig arról is, hogy ha megduplázódik a légkörben a szén-dioxid koncentrációja, az 5-6 Celsius-fokkal emeli meg a globális átlaghőmérsékletet.

A meteorológus a legfrissebb, Magyarországra vonatkozó klímamodell-számításokat is ismerteti. Ezek szerint az optimista forgatókönyv alapján a 21. század végére átlagosan mintegy 3,5 fokkal lesznek melegebbek a nyarak, a pesszimista szcenárió viszont 6,5 fokot vetít előre, és akár tízszer több hőségriasztást, mint manapság. Az éves csapadék mennyiségét tekintve mai tudásunk szerint jelentős változás nem várható, de a nyarak szárazabbak lesznek, a telek pedig csapadékosabbak.

„Az elmúlt néhány évben sajnos számos olyan esemény, jelenség figyelhető meg, amely arra utal, hogy az éghajlati rendszer sokkal gyorsabban és akár ugrásszerűen is reagál a növekedő antropogén terhelésre” – zárul Bartholy Judit írása. Ilyen jelenség többek között a sarkvidéki területek időszakos, nagyon erős melegedése vagy a metánfelszabadulás az elvileg fel nem olvadó permafroszt talajrétegekből.

Víz és aszály

A klímaváltozás hatásainak jó 80 százaléka vízzel, vízen keresztül és a víz által manifesztálódik. A hidrológiai ciklust tekintve a fő hatás nagy valószínűséggel az lesz, hogy a víz körforgása felgyorsul, sőt, számos jele van annak, hogy ez a ciklus már most is alapvetően más, mint korábban volt. Ennek egyik látlelete a szélsőséges jelenségek előfordulási valószínűségének növekedése – állapítja meg Szöllősi-Nagy András hidrológus, az MTA Vízgazdálkodás-tudományi Bizottságának tagja. Szerinte „megváltoznak a mértékadó helyzetek, azonközben a Föld vízkészlete épp annyi lesz, mint a holocén elején. Viszont a népesség növekedése következtében a század közepéig várhatóan drasztikusan tovább csökken az egy főre jutó vízkészlet”.

Szöllősi-Nagy szerint a vízgazdálkodásban el kell szakadni a klasszikus építőmérnöki szemlélettől, és ahol lehet, természetközeli ökoszisztéma-szolgáltatásokkal kell ellátni a korábban csak műtárggyal megoldhatónak tartott igényeket. A racionális és felelős vízgazdálkodást digitális modellekkel, big data adatfeldolgozással kell segíteni.

Véges növekedés

„Egyre több visszafordíthatatlan változás lehetőségére derül fény, melyekkel együttesen egy »forró világ« állapot csapdájába kerülhetünk” – írja Vida Gábor ökológus, az MTA rendes tagja. Az akadémikus szerint szemléletbeli-módszertani tévedés, hogy az emberiséget elkülöníthetőnek tartjuk a természeti környezettől. A megoldás szerinte egyszerű, ám gyakorlatilag szinte kivitelezhetetlen: kevesebben kellene lennünk, és kevesebbet kellene fogyasztanunk.

„Be kellene látnunk, hogy véges térben nincs végtelen anyagi növekedés”

– írja Vida arra a Herman Daly ökológus-közgazdászra hivatkozva, aki vakhitnek, mániának minősíti a folyamatos gazdasági növekedés gyakorlatban is alkalmazott teóriáját. Az akadémikus alapvetése szerint ezért a gazdálkodásnak globális mértékben is ökológiai jellegűvé kell válnia, megújuló anyag- és erőforrásokra alapozva.

Klímakórok

A klímaváltozás korábban kevésbé nyilvánvaló kockázata volt, hogy a folyamat hatására különféle kórokozók új helyeken és új gazdaszervezetekben telepedhetnek meg. Földvári Gábor, az Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézetének kutatója és Szathmáry Eörs, a kutatóközpont főigazgatója és a kötet szerkesztője az afrikai sertéspestisre, egy Európában új, a búzát támadó rozsdagombatörzsre, a Zika-vírusra, valamint a világjárványt okozó SARS-CoV–2-re hivatkozva megállapítja, hogy az „újonnan felbukkanó kórokozók jelensége egzisztenciális fenyegetést jelent az egész emberiség számára, de különösképpen a technológiailag fejlett, nagyvárosokban élő lakosságra nézve”.

A kutatók szerint a klímaváltozás nyomán felbukkanó új kórokozók esetében is a felkészülés és a megelőzés a jobb stratégia, már csak azért is, mert a kórokozók körülbelül 80-90 százalékát nem ismerjük. Javaslatuk lényege az úgynevezett DAMA (Document, Assess, Monitor, Act – „dokumentáció, értékelés, monitoring, cselekvés”) módszertan széles körű alkalmazása. A dokumentálás taxonómiaközpontú folyamat, leginkább a tünetmentes rezervoár gazdákat kell figyelemmel kísérni. Földvári és Szathmáry szerint „az értékelés filogenetikai központú, de sokkal jobban kell értenünk a kórokozók hatalmas diverzitásának ökológiai hátterét is”.

Úgy vélik, hogy a monitoring során evolúció-, ökológia- és populációbiológiai eljárásokat ajánlott alkalmazni, míg a cselekvés vezető irányelve az elővigyázatosság, a cél a kórokozó terjedésének megelőzése. „A DAMA-n alapuló megelőzési akcióterv megvalósítása komoly anyagi ráfordítást igényel, de e befektetések többszörösen megtérülnek” – összegzik a kutatók.

Társadalmi üvegházhatás és bűnös halogatás

Boda Zsolt, a Társadalomtudományi Kutatóközpont főigazgatója esszéjében abból indul ki, hogy jobb szembenézni azzal, hogy a társadalom működése során mi minden akadályozza a klímavédelmi megoldások elterjedését, mint nem venni tudomást róla. A problémák nagyságát jól jelzi, írja a politológus, ha elképzeljük, milyen következményekkel járna a ma ismert nagyipar átalakulása vagy a növekvő számú és jövedelmű világnépesség élelmezése. Boda szerint kérdéses, hogy egy fenntartható gazdaság egyáltalán milyen mértékben lehet globális, és mennyiben kell visszaalakulnia a lokális szintekre, vagy mennyire kell új szervezeti és működési formákat alkalmaznia – tekintve, hogy a globalizáció számos esetben a felelősség intézményes szétterítését jelenti.

Boda szerint annyira komplex a probléma, és oly mértékben nincs receptünk a kezelésére, hogy társadalmi szinten kellene támogatni az olyan gazdálkodási vagy fogyasztási modellkísérleteket, mint az ökofalvak, a többfunkciós mezőgazdálkodás, a kis léptékű vízgazdálkodási modellek vagy a megosztáson alapuló gazdaság, mert előre nem tudhatjuk, melyik járul hozzá a jövő megoldásaihoz.

Antal Miklós, az MTA-ELTE Lendület Új Vízió Kutatócsoport vezetője arról értekezik, hogy egy környezeti probléma fontossága értékválasztás kérdése, vagyis kizárólag racionális úton nem eldönthető. Szerinte ilyen normatív kérdés, hogy miként vegyük figyelembe a klímaváltozás különböző időpontokban felmerülő hatásait, arra gondolva, hogy a mai folyamatok ezer években mérhető következményekkel járnak. Antal úgy véli, indokolatlan azért halogatni a beavatkozásokat, mert abban bízunk, hogy a jövőben bármilyen problémát könnyebben meg tudunk majd oldani.

„Könnyen lehet, hogy a piac már rég nem fog létezni, amikor a most kiváltott éghajlatváltozás hatásai még érezhetők lesznek” – írja a humánökológus. Szerinte a bonyolult, de racionálisan megválaszolható kérdések normatív szempontokkal, ellentétes álláspontokkal keverednek, mindez komplexitási válsághoz vezet. Antal úgy véli, félre kell tenni az „értékítéletektől mentes” döntéshozatal mítoszát, és a fenntarthatóbb jövő érdekében fel kell vállalni a racionális érvek, értékek és hitvallások ütköztetését.

Ökojog és ökopolitika

Deák Dániel, a Budapesti Corvinus Egyetem Gazdaság- és Közpolitika Intézetének kutatóprofesszora szerint a klímaváltozás kockázatainak csökkentésében mérföldkő lehet az úgynevezett biotikus közösségek jogalanyiságának elismerése. „Ha az állatoknak lehetnek, akkor miért ne lehetnének jogaik a fáknak és a növényeknek, pontosabban annak az ökológiai egységnek, amelynek élőterülete az erdő?” – teszi fel a kérdést Deák. Az állat- és növényvilág együttesét jogi személyiséggel felruházni szerinte azért sem tűnik lehetetlennek, mert egy alapítvány vagyontömege is rendelkezik jogi személyiséggel. A cél az egyenlőség elmélyítése, a joggyakorlatnak az ökológiai értékekre figyelemmel levő átalakítása. „Fontos, hogy az ember felelősséget vállaljon azért is, ami jelenleg jogilag nem értelmezhető, de ami a természeti környezetével folytatott anyagcsere megkerülhetetlen következménye, ideértve a jövő nemzedékeinek érdekeit is” – fogalmaz a jogászprofesszor.

Lányi András író, filozófus, az ELTE Társadalomkutatások Módszertana Tanszék docensének esszéje még messzebbre megy. A Hét remek kifogás, miért ne tegyünk semmit a klímakatasztrófa ellen címet viselő szövegében nem kevesebbet állít, minthogy a globális ökológiai katasztrófa csupán tünet, a lényegi folyamat a kortárs ipari civilizáció válsága, amelyben a társadalmakat vészes tétlenség jellemzi.

Lányi össze is szedi a tétlenség magyarázatait. Úgy véli, hogy

• a tagadók szerint az ökológiai katasztrófa, a klímavészhelyzet csupán „a zöldek” kitalációja;
• a pesszimisták szerint, mivel már semmit sem lehetünk az ökoszisztémák összeomlása ellen, hát utánunk az özönvíz;
• a tech-hívők szerint a természetromboló beavatkozásokat még több technológia bevetésével kell ellensúlyozni;
• a közgazdászok realistábbak, de elfeledkeznek arról, hogy a természet szolgáltatásai beárazhatatlanok, és arról is, hogy környezetünk teherbíró képességének korlátai a mértékletességre figyelmeztetnek, ám ezt a nyereségelvű piaci verseny nem ismeri;
• a moralisták arra hivatkoznak, hogy fogyasztói szokásainkat kellene feladnunk, félretéve, hogy ezen attitűdöket, szokásokat éppen a jóléti kapitalizmus generálja.
• a diplomaták arra hivatkoznak, hogy a kormányok és tanácsadóik majd világszervezetek keretében intézkednek az emberiség érdekében, de arra nem, hogy a fél évszázada tartó környezetvédelmi alkudozás, a klímacsúcsok sorozata mennyire hatástalan;
• a bal- vagy jobboldali radikálisok különböző társadalmi csoportok, rétegek kapzsisága eredményének láttatják a környezetszennyezést és a felmelegedést, és e csoportok kiiktatását javasolják, de nem foglalkoznak azzal, hogy miként lehetne kisebb az emberiség ökológiai lábnyoma.

Lányi a kiutat a kis léptékű, helyi kezdeményezésekben látja. Szerinte „minden igazán nagyszabású újítás kisebb közösségekben ver gyökeret, mielőtt szélesebb körben terjedni kezdene. Lehet, hogy a Földet nem mentik meg a helyi emberek, de a földjüket meg tudják és meg akarják menteni, ez közvetlen, elemi érdekük, ezért ennek legalább van némi esélye.”

Lányi szerint az ökológiai politika legfontosabb alapelvei a decentralizáció, az érintettek bevonásával zajló döntéshozatal, vagyis az önrendelkezés, a nyilvános versengés és a felelősségre vonhatóság.

(Klímaváltozás és Magyarország. Szerkesztette: Szathmáry Eörs; Osiris Kiadó, Budapest 2020.)

Korábbi kapcsolódó cikkeink:

link Forrás

link Forrás

link Forrás