Johannes Keplernek, a természettudomány egyik legnagyobb alakjának nehéz gyerekkor adatott: beteges és balszerencsés gyerek volt. Apja, egy semmirekellő zsoldos, Kepler 1571-es születése után hamarosan el is hagyta a családját, két testvére még gyermekkorában meghalt, ő maga pedig alig tudta elvégezni az iskoláit: a szokásosnál kétszer hosszabb ideig tartott, hogy az alapfokú humán iskola első három osztályát kijárja.

Arthur Koestler az Alvajárók című könyvében azt írja, hogy mindeközben az ifjú Keplert mindeféle nyavalya is gyötörte. Meggyőződése volt, hogy rossz csillagzat alatt született, és amikor felállította a saját horoszkópját, fel is idézte, hogy ez miben nyilvánult meg: kiskorában csaknem elvitte a himlő, néhány évvel később kiverte a fogát, elférgesedett egy seb a kezén, később rühösség, szárazkór, fejfájás és láz gyötörte. Az élet más területein sem volt túl szerencsés: „1592: Weilben szerencsejátékon elvesztettem negyed fontot… Cupingánál felajánlották, hogy háljak együtt egy szűzzel; Szilveszterkor rendkívüli nehézségek árán meg is történt a dolog, s minden eddiginél hevesebb hólyagfájdalmakat éltem át” – írja a horoszkópban.

A Mysterium Cosmographicum és a hírnév

Amikor a tudományos világ felfigyelt első megjelent művére, az 1596-os csillagászati munkára, a Mysterium Cosmographicumra (A kozmosz szent titka), Tycho Brahe, II. Rudolf császár udvari csillagásza vette maga mellé, de annak ellenére, hogy később átvehette mestere posztját, gyötörte a féltékenység: Koestler szerint irigyelte, hogy a szerinte hanyag Brahe milyen körülmények között kutathat, és ő aratja le a közös munka babérjait is. 1620-ban, amikor már valóban mindenki elismerte a tehetségét, az anyját boszorkánysággal vádolták meg: az eljárás hat éven keresztül tartott, amelyből az asszony 14 hónapot vasra verve töltött, Kepler pedig a hír hallatán Linzből a családjával együtt hazaköltözött Leonbergbe, hogy maga vállalja az édesanyja védelmét. Katharina Keplert végül felmentették (nem úgy, mint a nagynénjét, akit már korábban megégettek). Nem volt egy könnyű életút, de minden rüh, boszorkányégetés és egyéb nehézség ellenére azért belefért a modern tudomány néhány legjelentősebb felfedezése, ráadásul az első sci-fi, a Somnium megírása is – igaz, ez már csak Kepler halála után jelenhetett meg.

A rövidlátó csillagász

Pedig Kepler elég hosszú időn keresztül írta a Somniumot: az elbeszélés alapötletét már a Tübingeni Egyetemen írott diplomamunkájában megfogalmazta, ahol 22 évesen még papnak készült, de Kopernikusz tanai olyan élénken hatottak rá, hogy inkább a csillagászpálya mellett döntött. A dolgozatban bemutatta, hogy a Föld egyszerre forog a saját tengelye és a Nap körül. A kopernikuszi világkép 1591-ben még nem volt általánosan elfogadott, Kepler Holdról írott dolgozatát pedig az egyetem vezetése némi gyanakvással fogadta, és a benne foglaltakat nem is engedték nyilvános vitára.

A botrányos gondolatokat megfogalmazó fiatal tudóst nem ítélték elég megbízhatónak hozzá, hogy katedrát kapjon Tübingenben, ehelyett Grazba került, ahol az egyetemen matematikát oktatott. Itt sem volt szerencséje: Grazban született kislánya még gyermekkorában meghalt, Keplert pedig – az ott uralkodó protestáns-katolikus feszültség miatt, ami nem olyan sokkal később a harmincéves háborúban csúcsosodott ki – megbüntették, amiért nem katolikus szertartással temettette el a gyereket. Ez már soknak bizonyult neki, ahogyan az is, hogy úgy érezte, hogy nem hagyják szabadon a tudománnyal és a kutatással foglalkozni, pedig, ahogy a horoszkópjában is írta, már fizikumában is meglátszott, hogy a természet erre a pályára szánta: inas volt és vékony, amiben annak a bizonyítékát látta, hogy őt a jóisten is az íróasztal mellé teremtette.

Vagy a távcső elé: ahogy Koestler írja róla, „a rövidlátó gyermek, aki néha kettős, sőt olykor négyszeres látástól szenvedett, a modern optika megalapozójává vált (a dioptria szó is egyik könyve címéből származik); egy ember, aki csak az igazán közeli tárgyakat látta tisztán, feltalálta a csillagászati távcsövet”. És persze a Kepler-törvényeket is neki köszönheti a világ, a bolygómozgásokat leíró törvények pedig komoly szerepet kaptak a Somniumban is, ami Kepler haláláig a fiókban lapult, amikor pedig mégis megjelenhetett, a szerző már négy éve halott volt.

Az első, és sokáig az egyetlen kiadás latinul jelent meg, mégpedig igen prózai okoknál fogva: a csillagász fia kifogyott a pénzből, és némi anyagi hasznot remélt a posztumusz megjelentetett elbeszéléstől. A siker elmaradt, olyannyira, hogy a mű sokáig németül sem jelent meg, amikor meg igen, abban sem volt sok köszönet. A történet első angol fordítására a 20. század közepéig kellett várni (egy szabadon hozzáférhető angol nyelvű verzió fordítása még folyamatban van). A Somnium magyarul a Piknik a senkiföldjén című antológiában jelent meg a Kriterion gondozásában 1985-ben, ebben tudósok sci-fi-írásait gyűjtötték össze (a kötetben a szerkesztő azt állítja, hogy a Somnium németül egészen 1898-ig nem jelent meg, más adatok szerint viszont megjelent ugyan, de borzasztó fordításban).

Holdbéli álom

De miért is nagy durranás a Somnium? Azért, mert hiába fikció, Kepler nem tört vele feltétlenül írói babérokra, és nem is véletlenül választotta az értekezésének ezt a formát. Miután a Tübingeni Egyetemen a nyilvános vita lehetőségét megtagadták tőle, úgy döntött, hogy óvatosabban fogalmaz, egy álomba ágyazta, amit mondani akart. Azzal, hogy a heliocentrikus kopernikuszi világképről szóló történetet fikciós formába csomagolta, némileg el tudta venni az élét a várható arisztoteliánus kritikáknak. Volt is minek: Kepler a megfigyelései alapján biztos volt benne, hogy a Holdon látható árnyékokat az ottani hegyek vetik, míg mások, egyebek mellett Rudolf császár, akinek a főcsillagásza volt Tycho Brahe halála után, meg voltak győződve róla, hogy az árnyékokat a földi domborzatról visszaverődő fény okozza.

A főnöknek ellentmondani nem lett volna túl bölcs dolog, de Kepler nézetei felkeltették Wackher von Wackenfels, Rudolf egyik tanácsadójának a figyelmét, a vele folytatott eszmecsere után pedig Kepler úgy döntött, hogy előszedi az egykori dolgozatot, és regényes formában próbálja inkább közölni, amit Tübingenben kitalált, és amit a Brahéval folytatott megfigyelései még inkább megerősítettek. A másik ok, ami miatt a csillagász a sci-fi mellett döntött, az volt, hogy így valami olyan misztikus erőről is beszélhetett, amellyel az ember a Holdra utazhat – és egy másik misztikus erőt, a tömegvonzást is szóba hozhatja, aminek ugyan a képletét nem tudta kiszámolni, de a létét feltételezte.

Maga Kepler egy darabig szándékosan nem publikálta a Somniumot (ahogy Galilei is írta róla, évtizedekig nem merte felvállalni), élete vége felé viszont már nem bánta volna, ha megjelenik. A rövid elbeszélést nem egymagában akarta kiadni: úgy tervezte, hogy két olyan könyvvel együtt jelenteti majd meg, amely komoly hatást gyakorolt rá, és amelyek miatt illendőnek is érezte, hogy ilyen formában jelentesse meg a Somniumot. Az egyik Plutarkhosznak a Holdon látható arcról írott műve volt, a másik pedig a 2. századi görög szerző, a szatirikus prózájáról ismert Lukianosz munkája, az Igaz történet. Az együttes kiadással Kepler egyrészt fel akarta vállalni, hogy kik inspirálták, de még inkább meg akarta mutatni, hogy annak, amit írt, már az antikvitásban is volt előképe.

Az első sci-fi

Annak viszont nem igazán volt előképe, amit Kepler a Somniumban leírt: épp ezért tartják sokan a művet az első valódi science fictionnek. Carl Sagan és Isaac Asimov szerint Kepler műve volt a legelső abban a műfajban, amit utána sok tudós és laikus is művelt. Persze az lenne a csoda, ha ebben egyetértés uralkodna: mások szerint már az ókorban megszülettek a műfaj gyökerei (az egyik tettes épp Lukianosz), megint mások, például Brian Aldiss inkább arra szavaznának, hogy a sci-fi Mary Shelley Frankensteinjével kelt életre, ahol a természetfeletti helyett mindenestül a megérthető, de sok súlyos kérdést felvető tudomány mozgatta a szálakat. Akárhogyan is, Kepler nagyjából kétszáz évvel megelőzte az először 1818-ban megjelent Frankensteint, és néhány, az álomnak is betudható csodaszerű fejleménytől eltekintve jól összefoglalja, hogy mit gondolt a világról, miközben önéletrajzi elemek is találhatók a Somniumban.

A történet elbeszélője beszámol róla, hogy mikor 1608-ban heves küzdelem folyt Rudolf császár és fivére, Mátyás főherceg között, figyelme a Csehországról szóló irományok felé fordult, így lelt rá egy híres helyi mágusnő, Libussa történetére. Miközben a Holdat és a csillagokat figyelte, álmot látott, amiben Duracotus, egy izlandi fiú számol be a holdbéli utazásáról. Az önéletrajzi párhuzamok nyilvánvalóak: Duracotus anyja füveket és virágokat gyűjtögetett, ezek eladásából élt, ahogyan Kepler anyja is szilárdan hitt a saját főzeteinek hatalmában – és éppen ez okozhatta, hogy Leonbergben később tizenkét helyi polgár is szentül állította, hogy boszorkányként rontást bocsátott rájuk.

Életrajzi elem az is, hogy Duracotust az anyja eladta egy hajóskapitánynak, igaz, ez nem Johannesszel, hanem az öccsével, Heinrichhel fordult elő: miután megfenyegették, hogy eladják, világgá ment. Később visszatért a családhoz, de addig sok balszerencse érte, amivel Koestler szerint Keplert is megerősítette a rossz csillagzatokba vetett hitében, másrészt alapot adhatott a Duracotusról szóló mesének. Koestler arról is beszámol, hogy Kepler saját horoszkópjában a számos baj mellett alig egy-két pozitív élményről számol be a gyerekkorából, az egyik pedig éppen az volt, amikor az anyjával elmentek üstököst nézni, vagy a Holdat figyelték. Duracotus így ír erről a Somniumban: „Kisgyermek koromban kézen fogva és olykor a vállára véve gyakran felvitt engem Hekla hegyének lankáira. Ezekre a kirándulásokra főként Szent János napja körül került sor, amikor a napot mind a huszonnégy órában látni lehet, és nincs éjszaka”.

A lábjegyzetek fontossága

Az elbeszélés főhősét tehát eladják, aki viszont szinte rögtön Tycho Brahéhoz küldi, ahol kitanulja az ég titkait, mielőtt visszatérne Izlandra, hogy ott kamatoztassa csillagászati és asztrológiai tudományát. Könnyen lehet, hogy ez egy utalás arra, hogy amikor az anyját perbe fogták, már ünnepelt tudósként lépett fel a védelmében, és épp az ismertségének köszönhette, hogy végül sikerrel járt: abban az évben, amikor Katharina Keplert perbe fogták, hat boszorkányt égettek meg Leonsburgban, Németországban pedig a nagy boszorkányőrületben összesen körülbelül 25 ezer embert végeztek ki.

Ezek az egyezések nyilvánvalóan nem voltak véletlenek, de katasztrófához vezettek: nem ismert, hogy a szerző mikor és mit változtatott a művön, mielőtt elhunyt volna (azt lehet tudni, hogy mikor kezdte írni, értelemszerűen azt is, hogy mikor nem írt már többet), mindenesetre a kézirat 1611-ben rossz kezekbe került, akikhez pedig eljutott, nem fikcióként, hanem gyakran önéletrajzként kezelték. Ez pedig hozzájárulhatott ahhoz is, hogy Katharinát végül perbe fogták, Kepler Brahe tanítványa volt, az anyja pedig javasasszony: ugyanez állt Duracotusra és anyjára, Fiolxhildára is, csakhogy ez utóbbiról a Somniumból kiderült az is, hogy boszorkány volt. A korabeli Németországban nem lehetett túl elterjedt fogalom az írói én, az olvasók között pedig elég kevés esztéta akadhatott. Kepler tanult is az esetből: az utolsó éveit arra szánta, hogy lábjegyzetekkel lássa el a Somniumot, éppen azért, hogy ne adódhasson több hasonló félreértés. A csillagász összesen 233 lábjegyzetet írt a történethez, nagyjából ugyanolyan hosszban, mint maga a törzsszöveg.

Gravitáció és inercia

Az olvasók jobban tették volna, ha a vélt vagy valós önéletrajzi részek helyett a történet tudományos részleteire koncentrálnak, Kepler itt ugyanis sok olyasmit megírt, amit már bizonyított, de sok olyasmit is, amit még csak sejtett, de nem tudott tudományos igénnyel bemutatni. Ilyen volt az inercia és a tömegvonzás is – ez utóbbit Kepler „a mágnesességhez hasonló erőként” írta le. Ahhoz, hogy a főhős kiszabaduljon a Föld vonzásából, Brahe a Somniumban egy démon segítségét vette igénybe, ezután viszont jön a matek, vagy legalábbis a gravitáció sejtése:

„Ha nagy is a távolság (a Holdig, vagy ahogy Kepler a Somniumban hívja, Levániáig); az egész utat legfeljebb négy óra alatt bejárjuk. Mert minekünk mindig nagyon sok dolgunk van, és nem indulhatunk el, amíg a Hold halványulni nem kezd a keleti oldalán. Ha még akkor is távol lennénk, amikor már teljes fényét visszanyerte, utunk hiábavaló (…). Az elrugaszkodás minden alkalommal erős ütésként éri az embert, mivel épp olyan lökést kap, mintha puskaporral lőtték volna fel (…). Végtagjait úgy kell elrendezni, hogy a felsőteste le ne szakadjon a derekáról, sem a feje a törzséről, hanem hogy a rázkódás eloszoljék az egyes végtagjai között.”

Az utazó ilyenkor szabadul a Föld vonzásából, de ez még nem a kaland vége: utána újabb akadály jön, ahogy a démon is meséli, mégpedig a dermesztő hideg és a nehéz légzés. És van még nagyobb baj is: az inercia. A démonnak mérsékelnie kell az utazó sebességét ahhoz, hogy ne csapódjon kontrollálhatatlan sebességgel a Hold felszínéhez, az űrben ugyanis nincs semmi, ami mérsékelné azt, ezért van szükség a démoni közbelépésre. Később, a holdi élet leírásakor ismét előkerül a tömegvonzás sejtése, amikor arról ír, hogy az égitesten a Föld és a Nap egyesült vonzása árvizeket okoz. Azt is magától értetődőnek vette, hogy a földi árapályt a Hold vonzása okozza, emiatt Galilei alaposan ki is gúnyolta.

Kepler az út zéró gravitációs részének leírásával vezette be a tehetetlenség fogalmát a fizikába, sőt, egyből a mennyekbe is helyezte: tudta, hogy az űrben külső hatás (a démon segítsége) nélkül az utazó kellő közeg híján nem lenne képes befolyásolni a mozgásának az irányát és a sebességét. Ha pedig ez nem sikerül, csúnya baleset lehet belőle: nem éppen ezért, de Keplerről egyébként krátert neveztek el a Holdon és a Marson is.

Amerika és a Hold

Az sem véletlen, hogy Kepler démonjai csak a sötétben tudnak dolgozni. A Somnium szerint ez azért van így, mert az árnyékokban élnek, de itt ennek és az időbeli megkötésnek is tudományos oka van: a leghosszabb holdfogyatkozás négy és fél órán keresztül tarthat, márpedig az utazó nem élheti túl az űrbéli kirándulást úgy, hogy nap éri, így a démonok még egy fél órát rá is hagytak az utazásra. Ha a bolygók egy vonalban állnak, biztonságos útra kelni: az időtartamot nem az elérhető sebesség alapján szabta meg, hiszen ilyen gyorsan legfeljebb Debrecenbe ér le vonattal az ember a késést is beleszámítva, hanem a fogyatkozás szűk időablakát figyelembe véve. Miután pedig a bolygók elliptikus pályán mozognak, az okos démonok nem csak úgy kilövik a leszedált utasokat a Hold irányába, hanem figyelembe veszik a Hold és a Föld mozgását is: újabb bizonyíték a kopernikuszi világrend mellett. És egy újabb különbség a korábbi, Holdról fantáziáló tudósok és írók között: Kepler annak ellenére, hogy a korabeli technológia nem tette lehetővé a holdutazást, szilárdan hitte, hogy elméletileg lehetséges. Ahogy egy levelében írta: ha az ember képes volt arra, hogy átszelje az óceánt és partra lépjen Amerikában, egyszer még a Holdra is eljuthat.

A holdbéli élet

A holdbéli élet leírásakor Kepler ellenállt a kísértésnek, hogy emberekkel népesítse be az égitestet: bár földi analógiákkal írja le, amit Duracotus látott, a két bolygó lakói nem sokban hasonlítanak egymásra. Ennek az egyik legfőbb oka a holdbéli klíma, amelyhez alkalmazkodniuk kellett az itt élő állat- és növényfajoknak – ebből pedig az is kiderül, hogy Kepler legalábbis megsejtette, hogy az élőlények az őket körülvevő körülményekhez alkalmazkodva fejlődnek. Ennek megfelelően a levániaiak (ahogyan az itteniek a Holdat nevezik) hatalmasra nőnek, de rövid ideig élnek, a forróság elleni védekezésül vastag bőrt vagy kérget növesztettek, és csak sötétben aktívak, a Nap perzselő sugarai elől a víz mélyére vagy barlangokba húzódnak. Azt, hogy Kepler eszes lényeket és nem oktalan állatokat álmodott a Holdra, onnan lehet tudni, hogy egyesek közülük csónakkal közlekednek.

Míg a gravitációról, az inerciáról és az evolúcióról szóló rész csak Kepler sejtéseit tartalmazza, a történet fő mondanivalója természetesen a kopernikuszi világkép bizonyítása. Annak, aki szerint a Föld körül forog minden, abszurdnak tűnhet, hogy a holdbéli élőlények pedig éppenséggel a Holdat tartják az univerzum középpontjának, a Holdról nézve ugyanis teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem így van.

A Somnium korszakhatár, ahogy Kepler munkássága is korszakváltást idézett elő a tudományban: nem tudott szabadulni a középkor örökségétől, de nem is akart teljes egészében szakítani vele. Az asztronómiával párhuzamosan az asztrológia tudományában is hitt, de a mindenhatóságában nem; tudta, hogyan lehet megállapítani egy bolygó pályáját, de hitt benne, hogy hatással van az emberek életére, ahogyan azt is tudta, hogy miként lehet kiszámítani, hogy mikor lesz látható a Földről egy üstökös, ennek ellenére szilárdan hitt benne, hogy balszerencsét hoz. Koestler szerint nem véletlen, hogy a Somnium volt az utolsó könyve, amit végül be sem tudott fejezni: „Kepler minden műve és minden felfedezése megtisztító aktus volt; úgy illendő, hogy e legutolsó egy fantasztikus és pompában tobzódó harsonás búcsúzás legyen”, és persze nehéz elképzelni nagyobb durranást, mint egyszerre megújítani a tudományt és megírni az első science fiction-történetet.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás