Ivótülök nélkül lehet ugyan élni, de nem érdemes

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

Vannak olyan őrültek, akik szerint az ivótülök vagy ivószaru felesleges, de hát nagy az Isten állatkertje: akadnak olyanok is, akik a kanálgépben, a svájci bicskában vagy a konzervnyitóban sem látják meg a szépséget. Ezekre egy józan gondolkodású tülöktulajdonos nem is megvetéssel, hanem szánalommal tekint: aki nem vágyik egy tülökre, nem is tudja, miről marad le. 

Ha létezik olyan tárgy a Földön, ami viszonylag olcsón hozzáférhető, és lehetővé teszi, hogy az ember egyszerre érezze magát vikingnek, Conannak és Rózsa Sándornak, hát a tülök az. És persze ha valami elég jó volt Dionüszosznak, a bor és a mámor görög istenének, annak tényleg jónak kell lennie – márpedig őt előszeretettel ábrázolták rhütonnal a kezében. Ez az ivószaru görög neve, és nemcsak Dionüszosz használta, hanem a hívei is – és persze még csak nem is ők voltak az elsők, akik tülökből ittak, bár náluk erre külön edényeket tartottak fenn, a szarvak inkább csak Dionüszosz ünnepein kerültek elő.

A kelta tülök

Talán meglepő, de az ember már a görögök és a vikingek előtt is ivott, a különböző házi- és vadállatok kivájt szarva pedig tökéletesen alkalmas rá, hogy vizet töltsenek bele, arra meg pláne, hogy bort. A szaru vízálló, viszonylag könnyen faragható, sőt, formázható is. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy sokan csak sima tülkökből ittak, de persze itt is megjelent a cicomázás iránti igény, így a szebb darabokat bronz vagy nemesfém rátétekkel egészítették ki. Ennek az egyik legszebb példája a Jászberényben talált kelta rhüton, illetve annak bronzból készült csúcsdísze. Itt nem csak a természetes bomlás tüntette el a szarut: a gazdáját hamvasztással temették el, kését, fibuláit, karperecét és ivókürtjét is a máglyára vethették, úgyhogy még a 21 centiméteres bronzdísz is deformálódott a hőben. Az ivókürt valamikor Krisztus előtt 200 tájékán készülhetett, és jó, hogy ilyen gazdagon díszítették, különben nem maradt volna meg belőle semmi, így azonban a régészek képesek voltak rekonstruálni a 40 centiméter hosszú kürtöt.

Őstuloktülök

Nem a kelták voltak az elsők, akiknek szemet szúrt a szarv haszna: a szkíták bizonyítottan már az időszámításunk előtti hetedik században is használtak ivótülköket – ezeket általában őstuloktülökből faragták. 

Középkori lelet az angliai Sutton Hoo területéről. A szarurész a mára kihalt aurochs tülkéből készültFotó: Wikimedia Commons / CC

Az állat (Bos primigenus) a tizenhetedik század elején kihalt, a szkítáknak viszont még bőven rendelkezésére állt, és persze amit csak lehetett, hasznosítottak belőle. Lelkes ivótülökhasználók hírében álltak a trákok is, sőt, Xenophón görög katona és történetíró egyenesen trák szokásként emlegette az ivótülkök használatát („Miután beléptek, üdvözölték egymást, és thrák szokás szerint szarukehelyből bort ittak” – írja az Anabázisban). Diodórosz szerint a géták is kedvelték a szaru ivókürtöket: amikor lakomát rendeztek: amikor a törzs tagjai foglyul ejtették Lüszimakhosz makedón hadvezért és társait, vezetőjük megvendégelte őket, a lakomán pedig fából és szaruból készült ivóedényekben kínálták a bort.

Fémtülök

Ahogy a kelták példája is mutatja, nem mindenki elégedett meg az egyszerű szaruval: a szkíta elit tagjai között népszerűek voltak a teljes egészében nemesfémből készült ivóedények is, de még ezek is többé-kevésbé követték a szarvformát. A nemesfém rhütonok leghíresebb példája az uljapi sírhalomból előkerült, pegazus formájú szkíta ivókürt, aminek a fölső része még ugyanazt az ívet követi, mint a mintájául szolgáló szarvak. Egy másik híres nemesfémből készült rhüton kutyát ábrázol – itt még egyértelműbb a szarvhoz való hasonlatosság, csak épp az anyag változott, bár a tulajdonosa valószínűleg nem bánta, hogy szarv helyett színaranyból kortyolgathatja a bort. A Taman-félszigeten talált ivókürtökről és egyéb régészeti leletekről a Szentpétervári Múzeum képeit Varvara Busova régész tanulmányában lehet megcsodálni. 

A pegazusos szkíta tülök egy német kiállításonFotó: MAURIZIO GAMBARINI/dpa Picture-Alliance via AFP

A Krisztus előtti ötödik századi szkíta sírokban aztán egyre gyakoribbá váltak a fémmel, gyakran nemesfémmel díszített, vagy akár egy az egyben abból álló ivókürtök. Az alapján, hogy ezeket szinte kizárólag harcosok sírjaiban találták, a régészek úgy vélik, hogy az ivókürtnek szimbolikus jelentősége lehetett: Michael I. Rostovtzeff orosz történész úgy gondolta, hogy az uralkodó az uralkodás szimbólumaként kaphatta meg az ivókürtjét a hatalmat ráruházó istennőtől. Azért támadt benne ez a gyanú, mert az uralkodó vagy harcos gyakran egy ülő női alaktól veszi át a kürtöt a fennmaradt ábrázolásokon – de épp emiatt mások inkább úgy sejtik, hogy a képeken egy papnőt vagy akár házassági ceremóniát ábrázoltak.

Üvegtülök

A görögök már ismerték a szkíták ivószarujait, de náluk nem igazán jött divatba a használatuk, a Krisztus előtti ötödik században viszont a rómaiaknak már megtetszettek az ivótülkök, és maguk is nekifogtak az elkészítésüknek. Mivel a szaru elrohad, nem világos, hogy a hétköznapi, szegényebb rétegeknél is népszerű volt-e a műfaj (ennyi idő után fém rátét nélkül a szaruból nem marad semmi), mindenesetre a rómaiak egy szarunál elegánsabb anyag, az üveg mellett döntöttek – de a szarvforma itt is megmaradt. Ezt irigyelték el aztán a germán törzsek, és végső soron emiatt szoktak rá a vikingek az ivókürtök használatára – ha már a sisakjukon nem hordtak soha szarvat, legalább valami értelmesebb célra használták. Érdekes, hogy míg a szkítáknál szinte kizárólag férfiak sírjából került elő hasonló holmi, a vikingeknél a helyzet épp fordítva állt: általában a nők mellé temettek ivókürtöt.

A 4. század elején készült római üveg ivótülök

Viking tülök

A szkíták szinte kizárólag bort fogyasztottak a kürtökből, a vikingek mindent, amit találtak – tejet, vizet, sört, és persze valószínűleg bort is, ha valahol akadt. A sörfőzés és a vendéglátás a nők feladata volt, valószínűleg emiatt is alakulhatott úgy, hogy inkább a nőket temették tülökkel. A vikingek persze másból is ittak, de tülökkel éppenséggel bőven találkoztak, a drágább opciókat (a Bizáncból vagy Európából importált üveget) pedig nem sokan engedhették meg maguknak. Az iváshoz köthető használati tárgyak a germánoknál is inkább a nőknek jutottak.

A felső ivókürt 1300 körül készült, az alsó a 15. századbanFotó: Wikimedia Commons

Az ivókürt a vikingeknél olyan népszerű volt, hogy Snorri Sturluson, a Prózai Edda 11-12. századi írója is megemlékezett róla: az elesett harcosok a Valhallában kürtökből ittak, sőt magát Thort is egy kürttel tréfálta meg Útgarða-Loki, az óriás, amikor titokban a világ összes tengerét beletöltötte az ivószaruba, és arra kapacitálta az istent, hogy húzza fel. Nem is nagyon lett volna más választása, az ivókürtöt ugyanis úgy letenni, hogy van még benne valami, egyes feltételezések szerint hatalmas tahóságnak számított. Nem túl meglepő módon azért az összes tengert még Thornak sem sikerült kiinnia, de legalább megpróbálta.

A keresztény tülök

A középkorra az ivótülkök egyre népszerűbbek lettek, főleg az északi területeken. Angliában, Sutton Hoo-ban csaknem húsz ivókürt maradványait tárták fel, a tizenharmadik században pedig a kereszténység is a keblére ölelte a kürtöket. Annak ellenére, hogy a tülökből ivásnak pogány gyökerei voltak, az eszköz hamar megtalálta az útját a kereszténységhez: egy késői középkorból (1300 és 1500) származó darab rézveretén már Gáspár, Menyhért és Boldizsár neve olvasható. Ezeket a kürtöket már nem temették el a halottakkal, hanem generációkon keresztül öröklődtek, ezért is maradhatott meg közülük több jó állapotban. Ha nem is temették el őket, általában a halottakra ittak velük, akárcsak a pogány időkben, csak itt Thor és Odin helyét átvették a háromkirályok. A fémből készült ivókürtök is divatosak maradtak: miközben ezek is megőrizték a tülökformát, már aranyból vagy ezüstből készültek, méghozzá olyan díszítésekkel, hogy bármelyik szkíta király azonnal epegörcsöt kapott volna az irigységtől. 

Erősen díszített középkori ivókürt

Teltek-múltak az évszázadok, de a kürtök népszerűsége csak nem csökkent: ha nem is hétköznapi használati tárgyként, de ceremoniális kellékként egészen a kora újkorig széles körben alkalmazták őket Európában, és amikor már kezdtek kimenni a divatból, Németországban, Skóciában különleges alkalmakkor még mindig használták őket. Sőt, az Oxfordi Egyetem Corpus Christi College-ében a mai napig használatban van egy 14. századi ivókürt, amiből előbb-utóbb a kollégium minden hallgatója ihat oxfordi pályafutása során. Ez a covid előtt is kicsit undorítónak tűnt volna, de szép hagyomány, és főleg szép tülök.

Karcolt tülök

Nemcsak szentek neveivel ékesítették az ivókürtöket, hanem mindennel, ami épp eszébe jutott a tulajdonosnak vagy a kivitelezőnek: a lehetetlenül túldíszített középkori és későbbi német darabok mellett (ezek a német szélsőjobbos diákkörökben is népszerűek voltak a huszadik század első felében, bár valószínűleg nem oxfordi mintára, hanem inkább a dicsőnek vélt német múltba révedve) folyamatosan jelen lehettek az egyszerű, hétköznapi karcolt minták is. Egy 1923-ban előkerült leleten például a régészek rúnaírást találtak; az akkori tulajdonos sótartónak használta, de valószínűnek tartják, hogy maga a kürt kora középkori, de azt sem zárják ki, hogy a késő vaskorból származik. A kutatók szerint a rúnák itt nem rituális jelentőséggel bírnak, csak azt közlik, hogy kié volt a pohár: Aasmund fiáé, akinek a nevét tartalmazó rész sajnos letört. 

A pásztortülök

A jelek szerint már a kora középkorban vagy még korábban is lényegi kérdésnek számított, hogy melyik pohár kié, és ezzel nem voltak máshogy a magyar pásztorok sem, akik az ivótülköt általában legalább a nevükkel vagy a monogramjukkal díszítették. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint Magyarországon a 19. századra már kiment a divatból (ez viszont azt is jelenti, hogy addig azért többé-kevésbé divatban volt), ekkor már csak néhány Felső-Tisza-vidéki pásztor készítette, a 19. században viszont a vadászok körében is népszerű volt. Mivel leginkább pásztorok készítették, itt nem szkíta aranykincseket értenek alatta: ha valami bőven akadt a szarvasmarha közelében, az a szar mellett a szaru volt. A szaru pedig, mint Kenéz Árpád fogalmazott a témáról szóló négyrészes cikksorozatában, „a régi korok műanyaga”, ami az állattartó népek számára fontos alapanyagnak számított, és amit egészen a 19-20. század fordulójáig gyakorlatilag mindenre felhasználtak, amire csak lehetett. A szaruból készülhetett fésű, gyufatartó, gomb, pohár, kanál, bicskanyél és persze ivószaru is. 

Faragott magyar ivószaru 1798-bólFotó: Magyar Néprajzi Lexikon / Magyar Néprajzi Múzeum / CC

A pohár sem rossz, hiszen le lehet tenni úgy, hogy az ital is benne marad, de az érdekes itt az ivószaru, amit (a többi pásztorművészeti tárgyhoz hasonlóan) a pásztor gazdagon díszített, méghozzá általában karcolozással vagy spanyolozással. Az előbbi technikában a pásztor először kikarcolja a mintát, majd bekoszolja: Gosztonyi Zoltán, a Népművészet Mestere címmel kitüntetett művész szerint ezt régen pipaszutyokkal, kalapzsírral vagy pirított dióbéllel végezték. A kalapzsír ebben az esetben pont azt jelenti, amit jelent: a kalapból kikapart zsírt – szerencsére Gosztonyi minden hagyományőrzés mellett inkább dióbelet használ erre a célra. A spanyolozás során a pásztor felolvasztott spanyolviaszt dörzsöl a mintába, ezzel színezi kékre, pirosra vagy feketére a figurákat.

A hobbittülök 

A gazdag díszítés ellenére a pásztoroknak nem csak dísztárgy, hanem használati tárgy is volt az ivószaru, amit a szűr csatjára akasztva viseltek, vagy annak ujjába dugva hordtak magukkal. Pohárnak is jó volt, de még hasznosabb volt, ha a kútban nem volt vödör, ilyenkor a tülök öblös vége felére fúrt lyukon keresztül felkötötték az ivószarut az ostor végére, és úgy mertek maguknak vizet. Az se baj, ha bor kerül bele, bár ahogy a vikingek számára, úgy a magyar pásztoroknak is az ivótülök igazából egy kéznél lévő pohárnak számított, mindenféle hókuszpókusz nélkül.

21. századi, kereskedelmi forgalomban kapható hobbitülök

Népművészeti alkotásként, dísztárgyként még mindig népszerű az ivószaru, bár gyanús, hogy a Vikingek című sorozat is dobott valamit a népszerűségén – de ez kit zavar? Tülökből ivott Dionüszosz, az ő hívei, barátai és üzletfelei, a szkíták, feltehetőleg Conan és egészen biztosan a Gyűrűk Ura szereplői (Tolkien több alkalommal is említi az ivószarut), Thor, a pásztorok, a vikingek, a rómaiak, a görögök, talán még Sobri Jóska is meghúzta néhányszor a tülköt, aki pedig nem akar egy ilyen klubhoz tartozni, nem is érdemli meg, hogy ivószaruja legyen. És abból is igyon, persze. 

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: