Azért vannak a jó barátok, hogy meghosszabbítsák az életed
Hogy milyen fontosak a baráti kapcsolatok egy ember életében, arról ma már gyakran csak csöpögős idézetekkel kísért Facebook-posztok vagy művelődési házakat megtöltő lélekgyógyászati előadások formájában esik szó, hiszen eleve evidensnek tűnik a feltevés. Pedig komoly kutatások is foglalkoznak a társas kapcsolatok hatásával, és az elmúlt húsz évben világossá vált, hogy azok alapjaiban határozzák meg jóllétünket és egészségünket – mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a magány, vagyis a kapcsolatok hiánya becslések szerint nagyobb kockázati tényezője a korai halálozásnak, mint az elhízás, és leginkább a dohányzással azonos mértékben lehet veszélyes.
Ahogy azt az antropológiával és evolúciós pszichológiával foglalkozó brit kutató, Robin Dunbar is kifejti Barátok című, magyarul Pléh Csaba fordításában a Typotex által kiadott könyvében, a legtöbb nagymintájú vizsgálat arra utal, hogy minél erősebbek a baráti kapcsolataink, annál kevésbé vagyunk hajlamosak a legtöbb betegségre vagy mentális problémára, a szívrohamtól az agyvérzésen és a szorongáson át a depresszióig. De az úgynevezett gyenge kapcsolatainkat sem szabad alábecsülni, hiszen ahogy vadászó-gyűjtögető őseink is ilyen gyenge kapcsolatokból szereztek tudomást egy új gyümölcsforrásról vagy veszélyes vadak közeledéséről, úgy ma is kevésbé közeli ismerőseink vezethetnek el olyan lehetőségekhez, mint egy állás, egy nagyobb leárazás vagy egy érdekes előadás a közelben. Sőt, egy kutatás szerint a 2010-es évekig az amerikaiak 70 százaléka barátokon és családtagokon keresztül kötött életre szóló kapcsolatot, és az ilyen találkozások gyakran nem a legközelebbi barátaink közvetítésével zajlanak – igaz, az online társkeresők térnyerésével ez az arány mára 30 százalék körülire csökkent.
Robin Dunbar neve onnan lehet ismerős azoknak is, akik kevésbé járatosak a hálózatkutatásban vagy az antropológiában, hogy róla nevezték el az egy adott személy által maximálisan fenntartható stabil kapcsolati háló határértékét – ez a Dunbar-szám. Ezalatt olyan ismeretségi hálózatot kell érteni, amelyben az adott személy ismer minden másik embert és a közöttük lévő viszonyokat is. Az antropológus a kilencvenes években javasolta ezt a mutatót, miután kapcsolatot vélt felfedezni a főemlősök agymérete és társas csoportjaik átlagos mérete között. Dunbar szerint az emberi agy átlagos mérete alapján az emberek 150 stabil kapcsolatot tudnak fenntartani – magyarázata szerint ez a szám az olyan ismerősöket takarja, akik esetében „nem érezzük kínosnak, ha véletlenül összefutunk velük egy kocsmában, és csatlakozunk hozzájuk egy italra”. A kutatások általában 100 és 250 közé teszik a fenntartható kapcsolatok számát, de a 150-es Dunbar-szám konszenzusos megállapításnak tűnik.
A 150-es számot több különböző megközelítésű kutatás is alátámasztotta. Az internet előtti időkben például a karácsonyi üdvözlőlapok küldése volt a barátság egyik legjobb fokmérője (legalábbis Nagy-Britanniában), hiszen a kártyák pénzbe kerülnek, a postaköltségről nem is beszélve, ráadásul ciklikusan esedékes, tehát ha valakinek minden évben egyszer küldünk egy üdvözlőlapot, akkor az valószínűleg a fontosabb ismerőseink körébe tartozik. Dunbarék felmérése szerint a rutinos üdvözlőlapküldők átlagosan 154 baráti címzettet tartottak számon, ha egy kártyát több személynek is címeztek – a kutatásban csak az olyan címzetteket tartottak számon, akik a lapot fogadó családból vagy társaságból tényleges ismerősei voltak az felmérésben részt vevő személynek.
Amikor egy meg nem nevezett európai ország hatmillió mobilelőfizetőjének hívásadatait elemezték, és a listából kiszűrték az üzleti jellegű vagy ingyenes hívásokat, azt találták, hogy egy évben átlagosan 137 embernek telefonáltak. Dunbar a kisméretű társadalmak tanulmányozása során arra jutott, hogy a vadászó-gyűjtögető és hagyományos növénytermesztő közösségek átlagos mérete 148,4, míg egy későbbi kutatás ugyanezt 165 főben állapította meg – nagyjából azonos volt a kora középkori angol falvak mérete is.
Ennek okairól az mta.hu-nak adott interjújában is beszélt az Oxfordi Egyetem professzora, akit nemrég a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választottak: „A hálózatkutatás feltárta, hogy az emberi információs hálózatok mérete a 150-es csomópont felé igyekszik, úgy tűnik, hogy ez a méret optimális ahhoz, hogy a hálózatban ideálisan áramoljon az információ. A kisebb és nagyobb hálózatokban az információáramlás nem ennyire hatékony.”
A Dunbar-szám persze az életkortól is függ, hiszen nagy általánosságban a gyerekek nyitottabbak az új barátok szerzésére, így a fiatalkort általában 200 és 250 közötti ismeretségi háló jellemzi, ami az ember 30-as éveire csökken 150-re – akkor, amikor az ismerőseink a legnagyobb valószínűséggel alapítanak családot vagy költöznek távolabb munkaügyi okokból. Ilyenkor mindenki hajlamos leépíteni a kevésbé fontos kapcsolatokat, hogy azokra koncentráljanak, amelyek valóban számítanak. A legmeredekebb csökkenés 65 éves kor fölött következik be, amikor már a viszonylag közelebbi barátok is legfeljebb a családjukkal érintkeznek, és több barátot elválaszt tőlünk a halál. Ebben a korban már gyakran motivációja és energiája sincs az embernek arra, hogy feltöltse a megüresedett helyeket a kapcsolati hálójában.
A barátság körei
A nagyjából 150 fős társasági körünket természetesen különböző rétegek alkotják. Ezt először egy 1979-ben megjelent tanulmány fejtegette, amelyben a kutatók arra kértek meg embereket, hogy sorolják fel, kinek a halála rendítené meg őket igazán az ismeretségi körükön belül. A tanulmányt jegyző két pszichológus, Christian Buys és Kenneth Larsen azt állította, hogy korlátozott annak a száma, hogy hány emberrel tudunk együttérezni, és ez adja meg más olyan csoportok korlátját is, ahol szoros pszichológiai kölcsönhatásra van szükség. Ezt a számot átlagosan 11 és 15 közé tették, ami különös egyezést mutat számos olyan szűk közösség létszámával, ahol nagyfokú együttműködésre van szükség – ilyen a 12 fős esküdtszék, a 11–15 fős sportcsapatok, a 12–15 fős belső kormányzati kabinetek, a hadseregek 11–16 fős szakaszai, de akár a 12 apostolra is lehet gondolni.
Dunbar ebből és más hasonló kutatásokból következtetett arra, hogy a különböző társas szintek hierarchikusan egymásba ágyazott csoportokat alkotnak, ahol minden szint létszáma körülbelül háromszorosa az előtte lévőnek.
Az antropológus jellemzése szerint közeli barátoknak azt tekinthetjük, akikkel gyakran találkozunk, és legalább olyan mélyen ismerjük őket, mint a legközelebbi családtagjainkat (ebből van tehát átlagosan 5 egy embernek), a legjobb barátokkal (15) nagyjából havonta járunk össze, a jó barátokkal (50) legalább félévente találkozunk, míg a már részletezett 150-es szinten olyanok találhatók, akikkel igyekszünk legalább évente egyszer összefutni. Az ismerősök körébe (500) már beletartoznak a munkatársak, a barátaink barátai vagy a távoli rokonok is, míg a legnagyobb csoportok összetételét az emlékezetünk vezérli: kutatások szerint hozzávetőleg 1500 archoz tudunk nevet társítani (híres emberektől a barátaink csak Facebookon látott ismerőseiig), míg legfeljebb 5000 arcot tudunk megjegyezni, de többségük nevét már nem tudjuk észben tartani.
Az 1,5-ös legbelső szinten megakadhat a szemünk, és bármennyire kézenfekvőnek tűnik a feloldása, a Dunbar által bemutatott kutatások igazolják azt: a nőknek általában két intenzív kapcsolatuk van, a férfiaknak egy. A nőknél ez általában egy szerelmi partnert és egy legjobb barátnőt jelent, míg a férfiak, úgy tűnik, nem tudnak egyszerre kettőt kezelni: ha párkapcsolatban élnek, a partnerük számít az egyetlen intim barátnak, ha pedig egyedülállók, akkor – jobb esetben – van egy olyan barátjuk, akivel megoszthatják a legféltettebb titkaikat. De legalábbis bármikor kaphatók egy sörre.
A társas kapcsolataink fenntartásához az idővel is meg kell küzdenünk – azt az időt, amit egy barátunkkal töltünk, egy másik barátunkkal való találkozástól vesszük el. Dunbar kutatásai az idő függvényében is hasonló értékeket mutattak: mint az adatsorokból kiderült, társas interakciókra szánt időnk 40 százalékát a legbelsőbb körben lévő 5 személlyel töltjük, további 20 százalékát pedig a következő szint maradék 10 tagjával, vagyis teljes szociális erőfeszítéseink 60 százalékát összesen 15 emberre fordítjuk. Persze a maradék 135 barátunkra is jut 40 százalék, de ha ezt elosztjuk közöttük, az fejenként 0,3 százalékra jön ki, ami napi fél percet jelent.
A barátság hét pillére
Dunbar kutatásai szerint 34 órányi elköteleződés szükséges ahhoz, hogy valaki egyszerű ismerősből baráttá váljon – ennyi idő alatt tudja felmérni az ember a másik barátságra való alkalmasságát, és hogy mennyit lehet kipipálni a barátság hét pillére közül. Leginkább ugyanis magunkat keressük barátainkban, így a hét pillér is ezt tükrözi: azokkal barátkozunk, akikkel
- ugyanazon a környéken nőttünk fel;
- ugyanazt a nyelvet beszéljük;
- hasonló végzettséggel vagy karrierrel rendelkezünk;
- azonosak a hobbijaink és az érdeklődési körünk;
- azonos politikai és vallási nézeteink vannak;
- ugyanolyan zenéket szeretünk;
- illetve megegyezik a humorunk.
Bár a közösségi média megjelenésével az emberek kapcsolati hálózata látszólag kiszélesedett, minden olyan adatbázis, amit például a Facebooktól kaptak Dunbarék, arra utal, hogy a tényleges ismerősi kör megmaradt 150 körül, és ezt csak online barátokkal sikerült kiegészíteni, akiket nem biztos, hogy meghívnánk egy házibuliba.
„A valóságban ezek az emberek megfelelnek annak az kávéárusnak az állomáson, akinél minden reggel megvesszük a café latténkat, beszélünk vele néhány szót, akár még az időjárást is megvitatjuk vele, ha britek vagyunk, kedvesek vagyunk egymással, ismerjük egymást arcról, de valójában alig tudunk róla valamit. A Facebook algoritmusai arra késztetnek minket, hogy minél több emberrel kommunikáljunk, és ez segíti a szociális hálózatunk kiterjesztését. De ha megnézzük az ismerőseinkkel való kommunikációnk gyakoriságát, különösen azokat a hozzászólásokat, amelyekben megjelöljük egyik-másik ismerősünket név szerint, akkor azt látjuk, hogy a 150-es körön kívül alig foglalkozunk másokkal. Vagy ha foglalkozunk is velük, akkor nem jön létre közöttünk valós kommunikáció, inkább csak kukkolóként figyeljük mások életét”
– mondta a kutató.
Márpedig a személyes találkozás elengedhetetlen egy barátság fenntartásához, aminek evolúciós okai vannak. A találkozókon ugyanis a fizikai kontaktus olyan formáira kerül sor, mint a vállveregetés, a karsimogatás vagy az ölelés, amelyek minden főemlősnél megfigyelhetők – ezek ugyanis a húson keresztül ingerlik az agy endorfinrendszerét, ami kötődésre késztet. Az ingergazdag élmények hiányában a barátság fokozatosan szétesik; megfigyelések szerint körülbelül három év kell ahhoz, hogy valaki a jó barát szintjéről puszta ismerőssé minősüljön vissza. A közösségi média legfeljebb ennek a hanyatlásnak az ütemét képes lassítani, de ahogy azt a pandémia alatti lezárások során is tapasztalták, a személyes találkozók előbb-utóbb szükségesek egy barátság fenntartásához.
(Robin Dunbar: Barátok – Hogyan értelmezzük legfontosabb kapcsolataink erejét?; fordította: Pléh Csaba; Typotex Kiadó, 2022.)
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
