Az elmúlt évtizedben a magyar kormány sok EU-s pénzt költött a szegregált településrészek felszámolására, viszonylag kevés sikerrel. Virág Tünde, a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Regionális Kutatások Intézetének kutatója egy olyan kisvárosban készített esettanulmányt, ahol az önkormányzat a magyar valóság keretei között sikeresen kezelte a szegregált területeket sújtó problémákat. A kutató szerint ez az eset kivételnek számít: legfeljebb néhány ilyen jó példa lehet összesen az országban. Érdemes ugyanakkor elgondolkodni azon, hogy ha ez a legjobb, ami elérhető a jelenlegi rendszerben, akkor előrébb jutunk-e valaha az esélyegyenlőtlenségek felszámolásában.

Térbeli igazságtalanságok

A Qubiten korábban is foglalkoztunk a térben megjelenő társadalmi igazságtalanságokkal és ezen belül is a roma szegregátumok helyzetével. A Miniszterelnökség megbízásából készített 2022-es elemzés szerint „sem a falusi, sem a városi projektek esetén nem valósult meg a szegregált területek teljes bontása, és kevesebb, mint a szegregált telepek településeinek 30%-ában csökkent egyáltalán valamennyire a telep házainak száma. A telepek 70%-ában egyáltalán nem változott a telepek mérete, azaz nem bontottak el belőle, míg az ott élő lakosság létszáma a települések több mint felében valamelyest csökkent. A telepek harmadában egyáltalán nem csökkent a lakosságszám, és ez igaz négyből tíz városi telepre, de csak minden negyedik falusi telepre”.

A magyar realitás azonban egyrészt a NER által megteremtett kényszerpályákon mozog, másrészt nagyon erős történeti előzmények is keretezik. A roma telepek állami és települési kontrollja ugyanis nem most kezdődött. Már a szocializmusban is az volt a cél, hogy a helyi tanácsok ellenőrzés alatt tartsák a jellemzően városszéli vagy városon kívüli telepeken élő roma családokat.

Az uniós pénzek természetesen a társadalmi mobilitás növelését és a települések térszerkezetének módosítását célozták, viszont komoly problémákhoz is vezettek: nemcsak ahhoz, hogy ezekkel a forrásokkal kifejezett visszaélések is történtek, hanem ahhoz is, ahogyan a szabályosan felhasznált pénzek az újfajta ellenőrzés megszületését finanszírozták. A rendszer kereteit arra találták ki, hogy megvalósítsák a társadalmi kontrollt a problémásnak tekintett népesség felett. A szegregált területek felszámolását célzó pályázatokat központilag írták ki, de a kiírásban nem szerepelt explicit módon, hogy nem szükséges egy-egy telep felszámolása, és a programelemek jelentős része a szegregált településrészek konszolidációjára irányult. A legtöbb önkormányzat még így sem vett részt ilyen programokban; ha pedig vonakodva ugyan, de elfogadták a telepfelszámolásra fordítható forrásokat, gyakran megbánták, hiszen a hihetetlen adminisztrációs terheken túl egy-egy ilyen program jelentős konfliktusokat generált a településeken, és gyakran kudarccal végződött. Virág Tünde kutatása egy olyan várost mutat be, amelyik ezen keretek között is megpróbált tenni valamit.

Az ígéret földje

Virág és munkatársai két év alatt hatvan interjút készítettek egy volt szocialista iparvárosban a legfontosabb önkormányzati szereplőkkel, az intézmények vezetőivel és munkatársaival, a közfoglalkoztatást szervező szervezetek vezetőivel, a fejlesztési programokban részt vevő szakemberekkel és a város egyéb meghatározó személyiségeivel. Magát a várost az interjút adók védelme érdekében a kutatók nem nevezik meg.

Az 1990-es években Magyarországon mindenhol elkezdtek növekedni az egyenlőtlenségek, de ez sokáig nem jelent meg a földrajzi térben. A lakásprivatizációval és az intézményi reformokkal azonban megváltozott a helyzet. A Virág által vizsgált iparvárosban az ötvenes években a gyár építésével és a fejlődéssel együtt a népesség is növekedni kezdett. A kutatás keretében készített egyik interjúban egy egykori tanácsi tisztviselő így meséli el ennek a folyamatnak a kezdeteit: „és akkor az egész országban meg lett hirdetve, hogy itt biztos munkahely, szállás biztosítva van. […] Ennélfogva az egész országból jöttek tömegestől ide emberek, akik majdnem semmiből sem éltek addig, és ennélfogva, nem akarom csúnyán fogalmazni, de ilyen gyüttmentek, akinek nem volt munkahelye, jöttek szerencsét próbálni. Ez volt az ígéret földje.”

A roma családok térbeli elkülönülését erősítette az egyik munkáskolónia mellett kialakult telep: ide jellemzően a könnyebb megélhetés, a jobban fizető munkalehetőségek miatt beáramló, többségükben roma családok költöztek. A komfort nélküli, részben „gunyhókból” álló telep a városban élők szemében „hagyományos cigánytelep” volt.

A túlzsúfolt telep felszámolása már a ‘70-es években elkezdődött, amikor a helyi tanács az arra érdemeseket igyekezett elköltöztetni a telepről. Érdemesnek pedig az minősült, aki a szocialista értékek szerint viszonyult a munkához, és az életvitele is annak megfelelő volt. Az viszont teljes mértékben a tanács dolgozóin múlt, hogy ki felel meg ennek a bizonyos értékrendnek: egy volt tanácsi tisztviselő szerint az, aki „becsületesen, hosszú ideje ott dolgozó, és normálisan végezte a munkáját”. Ezeket az embereket „kicsit tudtam előnyben részesíteni” – mondja az interjúalany. A roma családok egy részét a közeli falvakba költöztették, míg egyes családok, elsősorban az évek óta folyamatos munkaviszonyban dolgozók „kiérdemelték” a városi modern panellakást. Az elköltözők helyére viszont már csak romák érkeztek a közeli falvakból, így a telep egyre inkább leromlott, a telepiek stigmatizációja pedig egyre növekedett.

A tanulmány azt is bemutatja, hogy mindeközben a gyárban a nem romák és romák között nem igazán volt különbségtétel: az üzem veszélyessége miatt a munkások egymásra voltak utalva, és ha gyakran kényszerűen is, de alkalmazkodtak egymáshoz – a fegyelmezett munka határozta meg a mindennapi kapcsolatokat, és ez egy idő után felülírta a származást, az etnikai hátteret.

Bezár a gyár, gyülekeznek a felhők

A rendszerváltással együtt járó gazdasági sokk következtében a gyárban is lehúzták a rolót, ami azzal járt, hogy a kolóniatelepeket fel kellett számolni. A feladat az erőforráshiányos önkormányzatra hárult. A ‘90-es évek végére ebben a városban is kevés önkormányzati lakás maradt; ezek a belső városrészben épült, kis alapterületű, alacsony komfortfokozatú lakások voltak. Ide költöztették be a kolóniatelep felszámolásakor az ott élő, már erősen stigmatizált, munkájukat vesztett roma embereket.

A 2008-as gazdasági válság és az azt követő devizahitel-válság a várost is érzékenyen érintette: a megugró munkanélküliség és az adósságtörlesztési kényszer miatt egyre többen vállaltak munkát külföldön, ami felerősítette az elvándorlást. A város belső része elkezdett kiürülni, és csak a legkevesebb erőforrással rendelkező, gyakorlatilag a legszegényebb roma családok maradtak ott. Ezzel egyre láthatóbbá váltak a problémáik, és hamar felszínre kerültek az etnikai ellentétek.

Mindeközben a város peremén megmaradt szegregátumok állapota is egyre romlott. „Ott már tényleg az marad, aki nem tud máshova elmenni” – mondta az egyik városban dolgozó szociális szakember. A belvárosban elhelyezkedő szociális bérlakások állaga is egyre romlott; az önkormányzatnak nem voltak forrásai a felújításokra, és nem volt humán kapacitás arra, hogy folyamatosan kövessék, pontosan kik laknak az egyes ingatlanokban. Az érintett városrészben kusza lakhatási jogviszonyok alakultak ki, miközben rezsi- és lakbértartozások halmozódtak fel. A magántulajdonban lévő, eladhatatlanná vált lakások egy részét a tulajdonosok vagy az örökösök egyszerűen magukra hagyták, így önkényes beköltözők foglalták el őket.

„A többségi társadalom érdeke, hogy minimalizáljuk az L. utca szindrómáját”

Az önkormányzat nem volt tétlen, minden lehetséges pályázatban részt vett, ami a szegregált városrészek felszámolására, városrehabilitációra vagy szociális lakások építésére irányult. A városon belüli ellenérzések dacára a városvezetés elkötelezett volt a problémás területek rendbe tétele iránt, és Virág szerint ez kivételesnek számít Magyarországon. „Azt mondom, érdemes csinálni, de mi a baj? A normál emberek a társadalomban ezt nem fogadják el, hogy a cigány kap, ő meg nem. Ezt így élik meg. Én akkor is azt mondtam, hogy fölvállaljuk. A mi érdekünk” – mondta egy önkormányzati vezető az egyik interjúban.

A legtöbb magyar település Virág szerint nem mert vagy nem akart szembemenni a többségi előítéletekkel. Mivel ma Magyarországon az ilyen jellegű integrációs lépések politikailag kockázatosnak számítanak, nagyon kevés az olyan önkormányzat, amelyik nemcsak választásról választásra, hanem hosszabb távon gondolkodik, és ezt a választóival is le tudja fogadtatni.

A volt szocialista iparváros vezetése elkötelezettsége mellett fontos tényező volt, hogy támaszkodhatott a különböző intézményekben dolgozó szociális és városfejlesztési szakemberek korábbi tapasztalataira, beágyazottságára és tudására is. A város legnagyobb, központi részén elhelyezkedő szegregált területén a cél nem a felszámolás lett, hanem a konszolidáció. Ez egybecsengett a 2012 utáni fejlesztési programokban megfogalmazott telepfelszámolások logikájával: hosszú távú, jelenléten alapuló szociális munkával, különböző szolgáltatásokkal és közfoglalkoztatási programokkal, a lakások egy részének felújításával, a közterek rendbetételével és bekamerázásával igyekeztek élhetővé tenni ezeket az utcákat az ott lakóknak, és erősíteni a biztonságos város érzetét a környéken élőknek. Kívülről szemlélve ezt a folyamatot, felmerül a kérdés, hogy ennek a tervezésébe és a kivitelezésébe mennyiben voltak bevonva azok, akik a szegregátumokban éltek. Virág tanulmányából arra lehet következtetni, hogy az érintettek kiszolgáltatottsága változott ugyan, de nem csökkent.

A legrosszabb állapotban lévő városszéli telepet lebontották, de egy másikat csak felújítottak: ide költöztették azokat a nagyon problémás családokat, akiket nem mertek beköltöztetni a városba. Ez a környék így a város „büntetőtelepévé” vált, a rendőrséghez közvetlenül bekapcsolt térfigyelő kamerarendszerrel felszerelve. Mivel pedig a felújított telep és a város közötti távolság jelentős, az oda száműzött társadalmi problémák láthatatlanná váltak. Az ott élő családok számára az állam által kiválasztott karitatív szervezetek szociális munkásai és a rendőrség jelentik az egyetlen kapcsolatot a város intézményeivel.

A szegény, főképp roma családok elhelyezése a rendszerben dolgozó szociális munkások diszkrecionális döntése alapján történt. Ezekben a döntésekben pedig meghatározók a családok életviteléhez kapcsolódó tapasztalatok is: együttműködnek-e a szociális szakemberekkel, rendszeresen járnak-e a gyerekek iskolába, óvodába, voltak-e rendőrségi ügyeik, van-e tartozásuk. A megoldási minta tehát ismétlődik: ahogyan a hetvenes években, ezúttal is egyeztetések és belső mérlegelések alapján dőlt el, hogy kinek hol a helye, ki az „érdemes” és ki az „érdemtelen” szegény. Vannak, akiket a rendszer érdemesnek tartott arra, hogy kikerüljenek a stigmatizált lakóhelyekről, és vannak, akiknek helyzetét ezzel a döntéssel konzerválta. Az újonnan épített és a városközpontban felújított lakások pedig már valamilyen kiutat kínálnak a stigmatizáló környezetből.

Az önkormányzat egyik munkatársa így foglalja össze a gyakorlatot: „De fel is mutatunk neki lehetőségeket: aki már három éve bérli a lakást, és nincs hátraléka – kaphat jobb helyen lakást. Nemcsak szankció, hanem pozitív kép is. Sok minden eredményt el lehet a lakáson keresztül érni. Első az életkörülményeknek a javítása. Utána egy folyamatos kontroll.”

A kialakított rend fenntartásában tehát mindig kéznél vannak a büntetés és a jutalmazás eszközei. Az érdemesek számára lehetséges valamiféle integráció, amit az érdemességgel együtt folyamatosan bizonyítani kell, az érdemteleneket viszont etnicizálja, térben kirekeszti és ellenőrzés alatt tartja a rendszer. Ugyanakkor ez nem más, mint a szocializmus telepfelszámolásának logikája, amelyről egyszer már bebizonyosodott, hogy zsákutca.

A szerző a Társaság a Szabadságjogokért Regionális Programjának munkatársa. A cikkben nem a TASZ álláspontját fejti ki.

A címlapkép nem a helyszínen készült, illusztráció. (Féner Tamás, Fortepan).

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: