Hogyan kerültek Magyarországon a szakmunkások és betanított munkások a legfelső jövedelmi ötödbe, és hogyan kerültek ki onnan különböző értelmiségi csoportok? A Válasz online szerdán megjelent cikke azt mutatja be, hogy milyen komoly átrendeződés tapasztalható az utóbbi években a hazai bérviszonyokban, és konkrét példákkal szemlélteti, hogy egyes szakmunkások bére már rég meghaladta az állami szférában dolgozó értelmiségiek bérét.

A cikk Huszár Ákos, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézetének kutatójának tanulmánya alapján készült, ami a TÁRKI kétévente kiadott Társadalmi Riportban olvasható ( a legújabb, 2022-es kötet tavaly decemberben jelent meg; a tanulmány címe: Osztályszerkezet és jövedelemeloszlás Magyarországon 1982 és 2019 között). Huszár Ákossal arról beszélgettünk, hogy

• mi az az osztályszerkezet;

• miért volt korai meghaladottnak tekinteni az osztályviszonyokat és azok kutatását;

• mi változott 2015 után a magyar osztályszerkezetben;

• hogyan lehetséges, hogy egy összetettebb munkát végző szakmunkás már többet keres, mint egy egyetemi tanár;

• hol tart most a társadalomtudomány a folyamatok vizsgálatában;

• és mi ennek az egésznek a politikai, hatalmi kontextusa.

Osztály, vigyázz!

Ami az osztályelméleteket illeti, több megközelítés létezik, de ezek kiindulópontjában egyaránt az áll, hogy a termelési eszközökhöz való viszony vagy az eltérő munkaerőpiaci esélyek alapján különböző osztálypozíciók azonosíthatók, és ezek a pozíciók hatással vannak, vagy legalábbis hatással lehetnek az egyes emberek anyagi helyzetére, életkörülményeire, gondolkodására, illetve viselkedésére. Ezek megértésével az osztályviszonyok vizsgálata hozzájárulhat ahhoz, hogy magyarázatot találjunk többek között a társadalmi egyenlőtlenségek alakulására, illetve a társadalmi-politikai konfliktusokra.

Az elmúlt évtizedekben az osztályelemzés erősen háttérbe szorult, ma azonban egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Huszár szerint az osztályelméleti magyarázatok visszaszorulásában központi szerepe volt annak, hogy nyugati társadalmak második világháború utáni átalakulása egyáltalán nem azt az irányt mutatta, amit a marxi prognózisokból ki lehetett olvasni:

„Marx azt várta, hogy kapitalizmus működése nyomán az osztályszerkezet polarizálódik, és két egymással szemben álló osztályra – a tőkések és a munkások osztályára – egyszerűsödik. Ezzel szemben a második világháború után éppen hogy egy új, fehérgalléros középosztály felemelkedésének, illetve megerősödésének lehetünk tanúi. A munkásosztály elnyomorodásáról szóló prognózisokkal szemben pedig a munkások jövedelmi viszonyainak, illetve életkörülményeinek egyértelmű javulása volt megfigyelhető”.

Az osztályszerkezet átalakulásáról nagy hatású munkák születtek – Huszár például Daniel Bell vagy Alvin Gouldner társadalomtudósok munkáit említi –, amelyek az ipari társadalmak végét, illetve a rájuk jellemző osztályszerkezet felbomlását jelentették be. Az 1980-as és 1990-es években egyes neves társadalomtudósok, többek között Ulrich Beck, Stefan Hradil vagy Gerhard Schulze már olyan téziseket fogalmaztak meg, amelyek szerint „túl vagyunk renden és osztályon”, az egyenlőtlenségek individualizálódnak, és az egyének társadalmi helyzetét egyre kevésbé a munkaerőpiaci pozíciójuk, és sokkal inkább egyéni döntéseik, ízlésük, illetve értékek iránti elköteleződéseik határozzák meg.

Ezek az elméletek Magyarországon különösen népszerűvé váltak, és a rendszerváltás után átalakuló magyar társadalom megértéséhez nem az osztályelméleti hagyomány, hanem mindenekelőtt ezek a teóriák szolgáltatták a fogalmi keretet. A posztszocialista országokban ráadásul az is nagymértékben hozzájárult az osztály fogalmának háttérbe szorulásához, hogy azt sokak egyszerűen ideológiai alapon elutasították, sőt még ma sem fogadják el. Mint Huszár mondja:

„A helyzet komikuma, hogy az 1970-es, 80-as évektől növekedésnek indultak a jövedelmi, illetve vagyoni egyenlőtlenségek mind a nyugati, mind a kelet európai országokban. A posztszocialista országok ráadásul 1990 után nekiálltak kapitalizmust építeni. A társadalomtudósok tehát pont akkor dobták ki az osztály fogalmát, amikor arra a legnagyobb szükség lett volna”.

Az osztályelemzés napjainkban tapasztalható népszerűségében Huszár szerint komoly szerepe van a 2008-as globális pénzügyi válságnak, ami a kritikai irányzatokra irányította a figyelmet. Ráadásul az utóbbi időszakban igen nagy hatású munkák születtek – Huszár szerint például Thomas Piketty, Anthony Atkinson vagy Branko Milanovic közgazdászok révén –, amelyek egyszerre igyekeztek empirikus módon felmérni az egyenlőtlenségek történeti alakulását, feltárni, hogy milyen tényezők vannak hatással erre, és hogy milyen következményei vannak, illetve lehetnek a növekvő egyenlőtlenségeknek. Ráadásul Huszár szerint Magyarországon nagy jelentősége van annak is, hogy „felnőtt két olyan generáció, amelyik már úgy olvasta Marxot, hogy az nem volt kötelező.”

Merev osztályszerkezet, alacsony társadalmi mobilitás

A Társadalmi Riportban megjelent tanulmányban Huszár azt vizsgálta, hogyan függött össze az elmúlt mintegy negyven évben Magyarországon az osztályszerkezet és a jövedelemeloszlás. Arra jutott, hogy az 1980-as évek eleje és a 2010-es évek közepe közötti időszakban folyamatosan növekedtek az alsó és a felső foglalkozási csoportok közötti jövedelmi egyenlőtlenségek, és az alsó, illetve felső jövedelmi ötöd foglalkozási összetételét tekintve egyre homogénebbé vált. A 2010-es évek végére azonban mérséklődtek az egyenlőtlenségek, és a jövedelemeloszlás alsó és felső ötöde is heterogénebbé vált.

„A foglalkozási csoportok közötti polarizáció évtizedek óta zajló folyamata a 2010-es évek végére eszerint megállt, és az ellenkező irányba fordult” – mondja a kutató.

A fenti ábrán jól látható, hogy

• a rendszerváltás előtt még jóval nagyobb eséllyel kerültek be betanított munkások és szakmunkások a legjobban kereső 20 százalékba (az alsó, sötétkék és lila sávokat érdemes figyelni);

• 2005-re viszont az ő jelenlétük a magas számarányuk ellenére jelentősen lecsökkent, azaz hiába voltak nagyon sokan munkások, a legjobban keresők között legnagyobb részt értelmiségieket, tanárokat, újságírókat, színészeket, orvosokat, mérnököket és felsővezetőket, vállalkozókat, munkahelyi vezetőket találtunk;

• 2019-re a szakmunkások és kevésbé képzett munkások ismét elkezdtek nagyobb arányban bekerülni a legjobban kereső 20 százalékba;

• mindeközben a nem vezető beosztású értelmiségiek elkezdtek onnan újra kiszorulni. (lásd a rózsaszín sávot).

Ezek az adatok a jövedelemeloszlás szerkezetének jelentős átalakulására utalnak: mára az a helyzet, hogy egy kicsit is tudásigényesebb üzemben már jobban lehet keresni pótlékokkal együtt, mint középiskolai tanárként vagy a közigazgatásban dolgozó hivatalnokként. Huszár azonban arra is rámutat, hogy az általa használt, összevont foglalkozási csoportok maguk is igen sokszínűek, és a vizsgált időszakban vélhetően még sokszínűbbé váltak. Tehát míg az egyes foglalkozási csoportok között látszik kiegyenlítődés, a csoportokon belül akár ordító különbségek is kialakulhatnak. Ez különösen igaz a felső csoportra, amelyben egyaránt helyet kapnak a közepes és nagyvállalkozók, felsővezetők vagy beosztott diplomás foglalkozások.

Az 2010-es évek második felére vonatkozó eredményeket az magyarázhatja, hogy a felső csoportban bizonyos foglalkozási kategóriák (pl. tanárok, egészségügyi szakdolgozók) jövedelmi helyzete romlott a munkások különböző rétegeivel összehasonlítva. Ebben az időszakban dinamikusan növekedett a foglalkoztatottság, munkaerőhiány alakult ki, ami az iparban és a szolgáltattó szektorban dolgozók alkupozícióit, így kereseti lehetőségeit is javította, ráadásul a minimálbér is jelentősen növekedett ezekben az években.

Ezzel párhuzamosan, különösen a közszférában, bizonyos értelmiségi foglalkozások, például a tanárok esetében kisebb volt a keresetek növekedésének az üteme, ami magyarázhatja az összevont foglalkozási csoportok közötti jövedelmi egyenlőtlenségek csökkenését. Ezeket az eredményeket, illetve feltételezéseket további, részletesebb adatokra támaszkodó vizsgálatok igazolhatják.

A foglalkozási csoportok közötti csökkenő jövedelmi egyenlőtlenségek azonban nem jártak a társadalmi mobilitás emelkedésével, mutat rá a kutató, sőt: Huszár 2018-as vizsgálata azt találta, hogy a társadalmi mobilitás az 1970-es évek óta csökken Magyarországon. Ez azt jelenti, hogy hiába keresnek jobban másokhoz képest bizonyos munkások, arra nem igazán van lehetőségük, hogy a jobban megbecsült, esetleg kényelmesebb, nagyobb presztízsnek örvendő szakmákba mehessenek át. Vagyis lehet, hogy jobban keres egy három műszakban dolgozó gyári munkás, mint egy középiskolai tanár, de arra kevés esélye lesz az életben, hogy szakmát és így társadalmi osztályt váltson. Ennek Huszár szerint két fő oka van. Az egyik, hogy Magyarországon az elmúlt évtizedekben csak nagyon lassan változott a foglalkoztatási szerkezet, aminek következtében kicsi a strukturális mobilitás. Ez azt jelenti, hogy a foglalkozási szerkezet felsőbb szegmensében kevés olyan új pozíció keletkezett, ahová az alulról indulók átléphettek volna; magyarán a rendszerváltás óta kevés tudásigényes, vezetői kompetenciákat igénylő állás nyílt meg Magyarországon, és ebben a tekintetben jelentősen le vagyunk maradva a nyugati országoktól. Ráadásul különösen a 2010-es évek első felében inkább az alsóbb pozíciókban keletkeztek nagyobb számmal új munkahelyek – részben a közfoglalkoztatásban. A foglalkozási szerkezet konzerválódása arra vezethető vissza, hogy nem változik a gazdaság szerkezete sem. Ez pedig azért van, mert nem változik a globális gazdaságban betöltött beszállítói, összeszerelői szerepünk, ahogy erre Éber Márk Áron, az ELTE szociológusa és az Új Egyenlőség című társadalomelméleti magazin szerkesztője is rámutat A csepp című könyvében.

A csekély mobilitás másik fő oka, hogy a társadalmi fluiditás szintje is alacsony Magyarországon. Azaz nemcsak hogy nem keletkeznek tömegével új közép- vagy felső osztálybeli társadalmi pozíciók, de a merev osztályhatárok miatt annak is kicsi az esélye, hogy az eltérő családi háttérrel rendelkezők helyet cseréljenek egymással. Nagyon kivételes eset például, hogy egy munkáscsaládból származó ember úgy jusson vezetői vagy értelmiségi pozícióhoz, hogy közben az értelmiségi szülők gyermeke elmegy munkásnak. A foglalkozási csoportok közötti jövedelmi egyenlőtlenségek csökkenése elvileg hozzájárulhat ahhoz, hogy az osztályhatárok átjárhatóbbak legyenek, ám ez a mobilitási eredményeken nem látszik. Ez talán azért lehet, mert az elérhető értelmiségi pozíciók nem kínálnak versenyképes bért, jól fizető értelmiségi pozícióból pedig kevés van. Tanár lehetne ugyan egy munkáscsalád gyermeke, de az a pálya nem vonzó, a bankigazgatói pozíció pedig hiába vonzó, ha nagyon kevés van belőle. Emellett pedig cserék sem igen vannak: a vezető pozícióban lévők és gyerekeik nem esnek ki a kevés vonzó vezetői helyről, és így a munkáscsaládok gyermekei oda nem tudnak betörni.

Több az osztály, egy a zászló

Az osztályelemzésre támaszkodó magyarázatok a magyar politikai rendszer átalakulásával összefüggésben is előtérbe kerültek. Scheiring Gábor szociológus-közgazdász fejti ki Egy demokrácia halála című könyvében, hogy a Fidesz 2010-es, nagyarányú győzelmét az tette lehetővé, hogy a 2000-es évek végére a hazai nagytőke és a munkásság egyaránt kiábrándult az MSZP-ből, és beállt a mostani kormánypártok mögé. A Fidesznek pedig az elmúlt 12 évben úgy sikerült erőforrásokat átcsoportosítania a tőke irányába, hogy közben együtt tartotta ezt a széles támogatói koalíciót.

Huszár Ákos újabb vizsgálatai is rámutatnak arra, hogy míg a 2000-es évek elején az MSZP népszerűsége a munkások körében magasabb volt, a Fideszé pedig alacsonyabb, mára a helyzet megváltozott. A baloldali-liberális ellenzéki koalíció támogatottsága az irodai, értelmiségi munkát végzők körében a legnagyobb, a Fidesz-KDNP pedig a vállalkozók mellett a felsővezetők és az értelmiség, illetve a segédmunkások körében a legnépszerűbb. A kormánypártoknak tehát olyan társadalmi csoportokból sikerült széles támogatói koalíciót összegyúrniuk, amelyek osztályhelyzetük alapján igen távol állnak egymástól.

Ennek a támogatói koalíciónak a stabil fennmaradásával összefüggésben Huszár Ákos két fontos tényezőre hívja fel a figyelmet. Az egyik a gazdasági konjunktúra, illetve ezen keresztül az életszínvonal emelkedésének hatása: „a munkások azon csoportjai, amelyek számára a 2010-es években mobilitási csatornák nyíltak meg, illetve amelyek életszínvonalukat tekintve előreléptek, inkább a Fidesz-KDNP-re szavaznak, függetlenül attól, hogy mit gondolnak a pártok fő üzeneteiről, így például a demokrácia állapotáról vagy a migrációról” – mondja Huszár. Akik tehát anyagilag jól jártak az elmúlt évtizedben, azok az elvi, ideológiai kérdésektől függetlenül támogatják a Fideszt, az viszont nem törvényszerű, hogy ezekben a kérdésekben egyetértenek vele.

A másik fontos tényező, hogy az egyenlőtlenségekre vonatkozó vélekedéseknek nem igazán van kimutatható hatásuk. Ha ugyanis valaki ma Magyarországon fontos problémának tartja a migrációt vagy a demokrácia állapotát, arról nagy biztonsággal meg lehet mondani, hogy melyik politikai oldalt támogatja. Azokról viszont, akik az egyenlőtlenségeket tartják komoly veszélynek, nem. Tehát vannak, akiket aktivizál a migráció kérdése vagy a brüsszelezés, és vannak, akik ugranak a jogállamiság és demokrácia állapotára, de a választók jó része számára a társadalmi különbségek csökkentése lenne igazán fontos, hiszen ettől remélhetnék a saját helyzetük javulását. Ők viszont nem tudják, hogy e cél érdekében kire szavazzanak.

A munkás szavazók tehát nem azért sorakoznak fel a kormánypártok mellett, mert ettől a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését várnák, ahogy az ellenzéki szövetség iránti szimpátia sem ezen alapul. Azokat, akik a társadalmi egyenlőtlenségek jelenlegi mértékét súlyos veszélynek tartják, egyelőre egyik politikai erőnek sem sikerült mozgósítania, illetve egységesen maga mögé állítania.

A szerző a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) Regionális Programjának munkatársa. A cikben nem a TASZ véleményét fejti ki. A címlapkép illusztráció.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás