A 19. század elején Jeremy Bentham angol utilitarista filozófus egy szimpla kérdéssel próbálta eldönteni, hogy milyen erkölcsi kötelezettségei vannak az embernek, ha állatokkal foglalkozik: szerinte egyszerűen meg kell vizsgálni, hogy az állat képes-e a szenvedésre, és ha igen, nem szabad neki kínokat okozni. A franciák – írta Bentham – már rájöttek, hogy a bőrszín nem lehet indok arra, hogy embertelenül bánjanak egy feketével, és úgy gondolta, hogy egyszer eljön az a nap is, amikor az emberek rádöbbennek arra is, hogy sem a lábak száma, sem a bőr vagy a test felépítése nem jogosíthat fel senkit arra, hogy ezek alapján úgy gondolja, jogosan okozhat fájdalmat egy másik lénynek. A kérdés nem az, hogy ezek a lények képesek-e érvelni vagy beszélni, hanem hogy képesek-e szenvedni.

Úgy tűnik, hogy képesek: egyre több jel utal arra, hogy az állatok is éreznek fájdalmat, és szenvednek, ha mostohán bánnak velük. Ez néhány háziállat esetében nem is tűnik meglepőnek, másoknál viszont csak mostanában merült fel a kérdés, hogy vajon hogyan is illik bánni velük. A brit kormány 2021-ben érző lényeknek nyilvánította a polipot, a homárt és a garnélát, ugyanennek az évnek a végén pedig a spanyolok is követték a példát, méghozzá még szélesebb körben: a kormány különösebb faji különbségtétel nélkül elismerte a vad- és háziállatok tudatosságát. A törvény ellenzői, köztük a spanyol vadászszövetség elnöke szerint ez dehumanizálja az embereket, őrület és agyrém, a támogatói szerint viszont azért fontos, mert csak az ember képes felismerni mások szenvedését, így erkölcsi kötelessége, hogy meg is előzze azt.

Minél kevesebb gyötrelmet

Bentham örökségét, bár ő eredetileg nem az állatokkal, hanem a másik emberrel akart foglalkozni, több filozófus is továbbvitte – hogy milyen eredménnyel, azt jól mutatják a brit és a spanyol intézkedések is. Egyre többen akadnak olyanok is, akik szerint az ember erkölcsi kötelessége a veganizmus, amivel nemcsak a szenvedés megelőzését segíti elő, de felelősségteljesen viselkedik a bolygóval, az embertársaival és a jövő generációival szemben is.

A filozófus egyébként nagyon kedvelte az állatokat, de nem ez vezette odáig, hogy tudatosságot tulajdonítson nekik: a gyönyör és a fájdalomérzet elemzésekor fel sem merült benne, hogy erre az állatok képtelenek lennének, és bár azt nem tagadja, hogy az állati gyönyör és fájdalom valószínűleg különbözik az emberitől, a létében sosem kételkedett. Ennek ellenére úgy gondolta, hogy állatot tartani igenis lehet, és nem elítélendő, csak a felesleges szenvedés ellen kelt ki – már csak azért is, mert utilitaristaként elsősorban az emberi jólét foglalkoztatta, és úgy gondolta, hogy a megfelelő körülmények között tartott állatok végső soron az ember boldogságát is elősegítik.

A macskadoktor

Bentham nem sokat kutatta, hogy az állatok mit érezhetnek valójában: az életrajzában leírta, hogy kiskorában kíváncsiságból fülbemászókat égetett meg a gyertya lángjánál. Egy szolgáló megkérdezte tőle, hogy nem gondolja-e, hogy a rovarok szenvednek, és vajon helyesnek tartaná-e, ha őt magát bárki más így meggyötörné csak azért, mert erősebb és módjában áll – a kis Bentham pedig el is szégyellte magát. Elfogadta, hogy az állatok is éreznek, és különösebb indoklást nem is keresett hozzá. Ezt sok kortársa felháborítónak tartotta, de ez a filozófust nem különösebben érdekelte: a macskáját, amit John Langborn névre keresztelt, még egy doktori és egy tiszteletesi címmel is felruházta.

Emiatt néhányan talán kevésbé vették komolyan a gondolatait, de ez valószínűleg nem igazán érdekelte: az sem felelt meg maradéktalanul a korszellemnek, ahogyan az Európán kívüli népekről, a nőkről vagy a homoszexuálisokról gondolkodott, de ez, ahogy az állatjogi elképzelései is, leginkább a rendszeréből következett, nem annyira a személyes preferenciáiból. Ha pedig a rendszerből következik, hogy nem szabad rosszul bánni az elnyomottakkal, sőt, eleve elnyomni sem kellene őket, végső soron mindegy is, hogy egy rabszolgáról vagy egy fülbemászóról van szó: szenvedést okozni helytelen. Egy cselekedet akkor minősül jónak vagy etikusnak, ha nagyobb mértékben növeli az általános jólétet, mint amennyi szenvedést okoz.

Animal Liberation

Bentham utilitarista etikája a későbbiekben sok követőre talált, a huszadik század közepén pedig egyre többen foglalkoztak kifejezetten az elmélet állati jogi következményeivel. A témában Peter Singer ausztrál filozófus könyve, az 1975-ben megjelent Animal Liberation számít az egyik alapműnek; ebben Singer kifejezetten Bentham elméletét bővítette ki. Singer nagyon hasonló alapok mentén érvel az állati jogok mellett, mint Bentham, de a gyönyör és a fájdalom helyett inkább az érték fogalmát használja. A hedonizmusban és a Bentham-féle utilitarianizmusban az abszolút érték a gyönyör, illetve a szenvedés elkerülése: minél kevesebb fájdalmat okozunk, annál jobb. Itt viszont valahogy össze kell foglalni azt is, hogy mi az a fájdalom, illetve mit lehet gyönyörként megélni, ez a kérdés pedig nem is olyan egyszerű, mint elsőre tűnik.

Az állatmasinák

René Descartes francia filozófus nem véletlenül állította, hogy az állatok nem tudnak fájdalmat érezni: nem tagadta, hogy azért mutatnak fájdalomra utaló jeleket, mert valóban éreznek valami hasonlót, de azt vallotta, hogy a fájdalom megéléséhez elengedhetetlen a tudatosság, ami szerinte az állatokból hiányzik. Ez nem azt jelenti, hogy Descartes állatkínzó vadember lett volna: szerinte a két elkülönülő szubsztancia miatt történhet az, hogy míg az ember, akinek lelke van (rendelkezik a gondolkodás képességével), képes átélni érzéseket, addig az állat és minden egyéb olyan létező, amiből hiányzik a lélek, nem sokkal több egy gépnél, ami nem képes gondolkodni, ezért aztán érezni sem tud – egyebek mellett fájdalmat sem.

Descartes elméletének nem igazán állatjogi okai és következményei voltak, ő egész egyszerűen szerette volna kizárni a filozófiájából az állati és növényi lelkek létezését, egyúttal teret akart nyitni annak, hogy miközben megtartja a gondolkodásában a lélek szubsztanciáját, magát a testet akadálytalanul teljesen mechanikus létezőként írhassa le, amelyben a szervek ugyanúgy kapcsolódnak egymáshoz, mint mondjuk egy óra fogaskerekei, és ehhez hasonlóan minden különösebb probléma nélkül javíthatók és fejleszthetők is. Nála nem jelentett volna filozófiai problémát egy android megjelenése, mindaddig, amíg nem nevezzük tudatosnak, tehát nem állítja róla senki, hogy van lelke, sőt, ez lenne a kívánatos állapot: a test sok tekintetben hibás vagy elromlik, de a csiszolt lencsék és az orvostudomány arra is módot adnak, hogy javíthassunk azon, amit a természet elrontott. Ezt az elképzelést vitte tovább később Julien Offray de la Mettrie francia materialista orvos-filozófus, aki az embergépről szóló esszéjében már valóban robotszerűnek írta le az embereket, és azt állította, hogy Descartes egyszerűen gyáva volt, amiért nem vállalta fel a maga materializmusát.

Descartes-ról azóta persze kiderült, hogy számos ügyben tévedett, és ezek egyike, hiába kellett az elegáns filozófiai keretrendszer kidolgozásához, éppen az állatok kérdése volt. Ennek ellenére nem kell még leírni a francia filozófust: az ugyan valószínűnek tűnik, hogy az állatok éreznek valamit, de azt már korántsem egyszerű megtippelni, hogy mit. Ennek az oka éppen az, amiért Descartes tagadta, hogy képesek ilyesmire: a tudatosság rejtélye.

Minden, amit valaki tapasztal, óhatatlanul szubjektív. Ezt a filozófusok fenomenális karakternek vagy kválénak hívják, és azt jelöli, hogy milyen érzés megélni valamit vagy rendelkezni egy adott tapasztalattal. Nem is kell az állatokig menni ahhoz, hogy kiderüljön, milyen nehéz ezt felmérni: nagy valószínűséggel még azt sem tudhatjuk, hogy egy másik ember miképpen éli meg ugyanazt a tapasztalatot, mint mi, egy állatról nem is beszélve. Thomas Nagel amerikai filozófus 1974-es nagy hatású cikkében (What is it Like to be a Bat?) a denevért hozza fel példaképpen: ez az állat annyira más eszközrendszerrel látja-hallja a világot, mint az ember, hogy alighanem lehetetlen a bőrébe bújni. A polipokkal ugyanez a helyzet. A macskákkal, sertésekkel, szarvasmarhával ugyanez a nehézség, sőt, a szomszéd Feri lelkivilága is örök rejtély maradhat. Úgy tűnik, nem szereti, ha bokán rúgják, de hát ki tudja, mit érez közben?

A nagyobb jó és a gépállatok

Bentham nem itt húzta meg a határt, ha állatokról volt szó: szerinte a nagyobb jó érdekében fel kell használni a húsukat és a bőrüket, de kerülni kell a felesleges kegyetlenséget. Az emberek esetében viszont fontosnak találta a tudatosságot és azt, hogy az emberi intelligencia mennyivel nagyobb szenvedést képes átélni, mint a szerinte oktalan állatok. Singer ennél egy fokkal tovább is ment: szerinte nem az a kérdés, hogy mennyire tudatosan élik át az állatok a fájdalmat, hanem az, hogy kerülik-e. Úgy tűnik, hogy igen, ha pedig igen, hát jó okkal teszik, ezért a filozófus azt állítja, hogy ugyanolyan szabályok alapján vagyunk kötelesek megítélni a Bentham által oktalannak tartott állatokat és a velük való bánásmódot is, mint minden érző lény esetében.

A csirke nem tojástojó gép, a patkány nem gyógyszertesztelő fogyóeszköz: minden esetben, amikor valamilyen célra használjuk az állatokat, figyelembe kell venni az ember morális felelősségét is az ügyben. Bentham esetében a gyönyör-kalkulus felülírta az ehhez hasonló meggondolásokat: ha valami úgy növeli az ember gyönyörét, hogy közben nem okoz felesleges szenvedést, vagy legalábbis nem akkora mértékűt, mint amennyi gyönyörrel jár, megengedhető. Ha a tömött liba mája finomabb, mint a hétköznapié, a libatömés a számára megengedhető gyakorlatnak tűnik – annak ellenére, hogy amúgy szerette az állatokat.

Singer szerint itt nem szeretetről van szó, hanem felelős, erkölcsös gondolkodásról: a filozófus morálisan elítélendőnek tartotta a húsevést és az állatok felhasználását, amit semmilyen szempontból nem tartott igazolhatónak. Johannes Kniess, a Newcastle-i Egyetem politikafilozófusa szerint könnyen lehet, hogy maga Bentham is hasonló következtetésekre jutott volna, ha a mai ismeretek birtokában gondolkodik el a kérdésen – ami egyébként nem is tartozott a fő témái közé, az etikájának a középpontjában ugyanis nem az állati, hanem az emberi boldogság állt. Ezt ugyan soha nem fogjuk megtudni, de Kniess úgy gondolja, hogy Bentham hatása a mai állatjogi gondolkodásra tagadhatatlan.

A polipfarm

Egy spanyol cég, a Nueva Pescanova nemrégiben bejelentette, hogy megépíti a világ első beltéri polipfarmját, ahol ezernyi akváriumban évente háromezer tonnányi poliphúst állítanak majd elő. Ez több szempontból is érdekes: a polipokat híresen nehéz fogságban szaporítani, a kutatók emellett évek óta gyanítják azt is, hogy különösen értelmes állatokról van szó, amelyek meglepően tudatosak, játékosak, és minden jel szerint képesek szenvedni. A cég Bentham nyomdokain járva a nagyobb jóra hivatkozik: a Nueva Pescanova szerint az üzem csökkenti majd a túlhalászatot, és elegendő tengeri élelemmel látja majd el az embereket. A környezetvédők szerint a már meglévő haltenyészetek példája viszont azt mutatja, hogy jelentősen szennyezik a természetes vizeket, a filozófusok pedig az etikus poliptartás miatt aggódnak.

Azoknak, akiknek ez túl elvont kérdésnek tűnik, a Conversation cikke külön példát hoz fel: egyes kutatások szerint a polipok ugyanolyan intelligens állatok, mint a macskák. Lindsay Hamilton, a Yorki Egyetem állatjogi szakértője szerint ezek után felesleges feltenni a kérdést, hogy jogos-e megenni a polipot (sertést, marhát), mert amennyire ezt egyáltalán lehet tudni, a polip nem örül neki, ha megölik, a spanyol cég fagyasztásos technikája pedig különösen kegyetlennek tűnik: az állatok medencéjét addig hűtik, míg elpusztulnak, ezzel pedig az eljárás kritikusai szerint felesleges mértékű szenvedéssel jár a poliphús előállítása.

Eszünk-e kutyát?

Nemrégiben felmerült, hogy Dél-Koreában betiltják a kutyahús fogyasztását. A döntést a helyiek többsége (56 százaléka) támogatta, ami azért sem túl meglepő, mert a legtöbb dél-koreai (85 százalék) nem fogyaszt kutyahúst, és nem is vágyik rá. Mi akkor a különbség a kutya, a macska és a polip között? Hamilton szerint röviden az, hogy a kutyáknak és a macskáknak jobb a marketingjük: az európai kultúrkörben egyszerűen nem tekintenek rájuk élelmiszerként. A tiltás ellenzői szerint viszont tradicionális fogásról van szó, az embereknek pedig joguk van eldönteni, hogy akarnak-e kutyát enni – ahogy joguk van arról is dönteni, hogy esznek-e húst, halat vagy karfiolt.

Vannak, akik szerint egyenesen jótétemény az állatoknak, ha megesszük őket: a hagyományosan fogyasztott és tenyésztett állatokat az ember azért hozta létre ebben a formában, hogy felhasználja a húsukat. Nick Zangwill filozófus szerint ez kölcsönösen jövedelmező az állatok és az emberek számára is, sőt, bűn lenne nem megenni bárányt vagy a disznót: ezek a haszonállatok azért léteznek, hogy használjuk őket. Ez persze, ahogy Zangwill is kitér rá, csak akkor igaz, ha emberséges körülmények között tartják őket: ez nekik azért előnyös, mert sosem tudnának ilyen kényelmes életet élni, a vadonban pedig elpusztulnának, az ember pedig húsban szedi be a kényelemért az adót. Itt a filozófus ismét a gyönyör és fájdalom mentén érvel: szerinte az állatjogokért harcoló aktivisták egy része megfeledkezik róla, hogy a háziállatok mennyi gyönyörhöz juthatnak a vadállatokhoz képest, amíg gondoskodnak róluk, és csak a mérleg egyik serpenyőjét, a szülőiktől elválasztott kisállatokat és a vágásokat veszik figyelembe.

A fajizmus

Akkor szabad-e végül polipot enni? Minden szabad, ami nem tilos, szólt annak idején a Bikini dala, és ez most is így van: a világ számos pontján tudatosságot tulajdonítanak az állatoknak, és ennek megfelelő bánásmódot követelnek nekik, a szerencsétlen polipokkal viszont kevesen foglalkoznak, Hamilton szerint azért, mert elég csúnyák. Egy kismalac lehet aranyos, egy boci is, egy polip viszont ritkán vált ki olyan érzéseket az emberből, hogy nekiállna játszani vele – ezt nevezik fajizmusnak (speciecism).

Törvényi szabályozás híján persze ugyanaz marad az embernek, mint amikor a veganizmus és a húsevés (vagy a mindenevés) között kell döntenie: Hamilton szerint az ember fehérjeszükséglete önmagában nem indokolja a polipfarmot vagy az ipari hústermelést, Zangwill szerint viszont amennyiben etikus módon tartották az állatokat, nemhogy etikus megenni őket, hanem egyenesen az ember kötelessége is. Most már csak az a kérdés, hogy mit gondolna erről egy polip, ezt viszont persze nagy valószínűséggel soha nem fogjuk megtudni.

(Borítókép: Monty Python - Az élet értelme, CELANDINE FILMS / UNIVERSAL / COLLECTION CHRISTOPHEL VIA AFP)

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás