Az észak-amerikai őslakosok már azelőtt lovasok voltak, hogy megérkeztek volna az európai telepesek
Az általános történettudományi, néprajzi és régészeti vélekedés szerint az észak-amerikai őslakosok bő két évszázaddal azután váltak lovasokká, hogy a háziasított páratlanujjú patások a konkvisztádorok hajóin elérték a közép-amerikai partokat. A Sziklás-hegységtől a Missouri folyóig terjedő Nagy-síkság füves pusztáin ezek szerint csupán a 17. századtól kezdve lett központi szerepe a lónak az őslakosok törzsi kultúráiban.
A Science folyóiratban nemrégiben megjelent tanulmány ezzel szemben azt állítja, hogy röviddel a spanyol hódítások kezdete után elindult a lovasítás Észak-Amerikában.
A levadászott megafauna
A szakirodalom szerint az 1500-as évekig az amerikai kontinensen annak ellenére nem éltek lovak, hogy a lófélék (Equidae) több mint 4 millió évvel ezelőtt Amerikában fejlődtek ki, és onnan hódították meg Eurázsiát és Afrikát. Így nem meglepő, hogy a legújabb régészeti eredmények szerint amikor az amerikai őslakosok ősei az utolsó jégkorszak végén, valamivel több mint 14 ezer évvel ezelőtt az átmenetileg szárazra került Bering-szoroson át Észak-Amerikába érkeztek, még találkozhattak vadlovakkal. A maroknyi lelőhelyen talált csontokon lévő jelek alapján úgy tűnik, hogy a korai amerikaiak vadásztak lovakra, és csontjaikat szerszámként használták, de nem háziasították őket és nem is lovagoltak rajtuk. A fosszilis nyomok arra utalnak, hogy legkésőbb 5 ezer évvel ezelőtt aztán a megafauna 40 másik meghatározó fajával – az óriás lajhárokkal, kardfogú oroszlánokkal, tevékkel és sztyeppei mamutokkal – együtt kipusztultak a kontinensről.
Az ismert, hogy a ma legősibbnek tartott amerikai lófajták őseiről a genetikai kutatások már tisztázták, hogy közvetlen, egyenes ági leszármazottai a spanyol és brit hódítók harci hátasainak. Ahogy eddig minden amellett szólt, hogy az őslakók csak bő két évszázaddal a közép-amerikai partraszállásokat követően sajátították el a lótartás és a lovaglás fortélyait, hogy aztán az európai házi lónak (Equus caballus) köszönhető mobilitásra szert téve belakják az addig gyéren lakott vagy éppen lakatlan észak-amerikai vidékeket. Legalábbis a történetírás eddig a 18. század elejére datálta az első lovas törzsek megjelenését a középső és északi síkságokon – az európai pionírok leírásaira hivatkozva.
A régészeti leleteken, radiokarbonos kormeghatározáson, izotópelemzésen és archeogenetikai összehasonlító vizsgálatokon alapuló, a Science magazin online változatában is ismertetett átfogó tanulmányban azonban a kutatók, köztük az őslakók mai utódai, arra a következtetésre jutottak, hogy a lovak már jóval korábban is eljutottak az észak-amerikai területekre. Méghozzá alig néhány évtizeddel azután, hogy a spanyolok a 16. században megjelentek az inka birodalom partjainál.
Hiteltelen szájhagyomány
Az őslakos kultúrákban betöltött ikonikus jelentősége ellenére a lovak észak-amerikai elterjedésével alig foglalkozott eddig a régészet. Az archeológusok eddig jobbára megelégedtek az európai krónikások feljegyzéseiben szereplő leírásokkal, említésekkel, amelyek szinte kizárólag a spanyolok és a későbbi telepesek szerepét hangsúlyozták. Az írott források alapján sok történész hajlamos a lovak meghonosodását, a Nagy-síkság és a Sziklás-hegység törzseinek lovassá válását az új-mexikói pueblók spanyol uralom elleni, 1680-ban kezdődő véres lázadássorozatához kötni. A történet szerint a felkelő pueblók több ezer spanyol lovat lovat adtak el a szomszédos északi törzseknek. A lókereskedelem indította el aztán azt a technológiai forradalmat, amely egy generáción belül több őslakos kultúrát is átalakított.
Az őslakosok legendái ugyan rendre ellentmondásban álltak a pueblolázadást kezdőpontnak kijelölő lovasítási kronológiának, de a történészek a folklór részének tartva a szájhagyományt, nem vették figyelembe az indián meséket.
A régészek ezért a közelmúltig elfogadták az európai narratívát. A feltárt lómaradványokról így vagy azt feltételezték, hogy a lófélék sok évezreddel ezelőtti eltűnése előtti időkből származnak, vagy azt, hogy az európai telepesek által a síkságra érkező egyedek csontjai. Ezért a leletek többsége a paleontológiai gyűjteményekbe került, ahelyett, hogy régészek vizsgálták volna őket.
Ezt a mulasztást is pótolta a Science-ben megjelent tanulmány szerzőgárdája. A radiokarbonos kormeghatározásaik alapján a wyomingi és nebraskai maradványok arra utalnak, hogy az őslakos törzsek valamikor 1550 körül kezdtek lovakat tenyészteni és valószínűleg lovagolni is – legkésőbb 1650-re a lovas életmód szervesült a kultúrájukba, ahogy ezt néprajzi és nyelvészeti alapon többen már korábban is valószínűsítették.
Beszédes maradványok
A kutatók az 1930-as években végzett albuquerque-i ásatások idején előkerült – eddig az 1650-es években rövid ideig itt működő spanyol misszióhoz kötött – lócsontok radiokarbonos kormeghatározása után arra jutottak, hogy azok az első új-mexikói spanyol település 1598-as megalapítása előttről származnak. Tekintettel a spanyol feljegyzésekre, amelyek a lovat szigorúan korlátozott katonai eszközként írják le, meglepő volt a gondolat, hogy olyan területeken voltak, amelyek nem tartoztak a spanyolok ellenőrzése alá. A kutatók szerint a szóban forgó régészeti feltárás Paa'ko néven ismerté vált helyszíne egy korai tranzitpont lehetett, ahonnan az őslakosok lovakat vittek a spanyolok által ellenőrzött területekről a síkságra.
Erre példa a délnyugat-wyomingi Blacks Fork nevű lelőhely, ahonnan egy fiatal csikó és három prérifarkas koponyája került elő ugyanabból a sírból, ami arra utal, hogy vallási szertartás keretében történhetett az elhantolásuk. Az állat csontjainak és fogainak elemzése alapján a növényevő körülbelül 6 hónapos volt, amikor elpusztult. A koponyáján lévő csontképződmények pedig arra utalnak, hogy kikötötték, és egy begyógyult arckoponyatörés alapján még fiatalabb korábban egy másik ló megrúghatta, vagyis szinte bizonyos, hogy más lovakkal együtt nevelkedett, és hogy szakszerű ellátást kapott, aminek köszönhetően felépült a sérülésből.
Külön érdekesség, hogy akik az 1990-es években a leleteket elemezték, elvetették annak lehetőségét, hogy az őslakosok tudták volna, hogyan kell bánni a lovakkal. Ehelyett azt feltételezték, hogy a Blacks Fork-i csikó egy olyan spanyol expedícióval érkezett a térségbe, amelyet nem említenek az ismert írásos dokumentumok.
A csikó maradványainak most ismertetett radiokarbonos kormeghatározása viszont azt mutatja, hogy a fiatal állat valamikor 1600 és 1650 között helyben cseperedett fel, sok száz kilométerre északra Paa'kótól vagy az első ismert új-mexikói spanyol telepektől.
Régi, de annyira mégsem ősi
A kutatók a mai lovakkal is összehasonlították a leleteket. Kiderült, hogy az új-mexikói és arizonai síkságokon vagy Mongólia sztyeppéin lovagolt lovak mind olyan jellegzetes csontvázelváltozásokat mutatnak, mint amilyeneket az ősi észak-amerikai csontokon találtak. A spanyoloktól átvett zablák és az őslakosok által készített nyersbőr kantárok jellegzetes nyomokat hagytak az állatok állkapcsán, fogain és szájpadlásán.
A maradványok más nyomokat is megőriztek. Jó példák erre a Kansas északkeleti részén, a Kansas folyó partján talált lófogak, amelyeket 1650 előttre datált a korszerű kormeghatározás. A fogak izotópösszetétele alapján az elpusztulása idején nagyjából 9 éves állat jóval északabbra, valószínűleg Iowában cseperedett fel mielőtt Kansasbe került. Az izotópok azt is mutatják, hogy kukoricával etették, ami a síksági emberek téli alapélelmiszere. A kutatók szerint ez egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a lovak elterjedésének „semmi köze az európai emberekhez, kivéve azokat az első lovakat, amelyek a konkvisztádorok hajóiról partra szálltak”.
Az őslakos törzsekből származó régészek azt is felvetették, hogy mivel mítoszaik ősidők óta tartó kapcsolatról beszélnek, a lófélék mégsem haltak ki teljesen Amerikából, a spanyol lovak 1519-es érkezése pedig inkább újbóli találkozás volt, mint felfedezés. Ezt vizsgálandó 29, a 17. századból és későbbről származó ló csontjaiból gyűjtöttek DNS-elemzésre alkalmas mintákat, és ezeket vetették össze a lakoták és más törzsek által gondozott modern lovak genomjaival.
„A jelenlegi genetikai bizonyítékok azonban azt mutatják, hogy az őslakos népek által már a 17. század első felétől gondozott lovak nem osztoznak genetikai felmenőikben a késő pleisztocén kori észak-amerikai lovakkal. Tekintettel arra, hogy a lónemzetség a lakoták életmódjának alapját képezi, e megállapítás egyik lehetséges következménye az, hogy a lakota népek által kialakított fajtakapcsolatok már a késő pleisztocénben kialakulhattak. Az ilyen életvezetési gyakorlatok akkoriban még a lófélék családjának más tagjaira is kiterjedhettek. E következmények tesztelése további paleontológiai, régészeti, genetikai és néprajzi kutatásokat igényel” – fogalmaznak a tanulmány szerzői.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: