A halottakat a világ legtöbb ősi kultúrájában nem engedik el üres kézzel: kincseket, használati eszközöket, varázsamuletteket, ételt-italt, fegyvert, olykor embereket és állatokat is küldenek velük, hogy semmiben se szűkölködjenek a túlvilágon. Az világos, hogy mire való az étel és az ital, ahogy a kincsek felajánlása is; Kharón, a holtak révésze is csak fizetség ellenében szállította át az embert a Sztüxön, viteldíj nélkül a lélek száz évnyi bolyongásra számíthatott. A fegyverek viszont sokszor különös módon hiányoztak a túlvilági útravalóból: egy meglepően sok tájon és kultúrában elterjedt gyakorlat szerint a kardot vagy lándzsát, esetleg pajzsot a temetés előtt gondosan megsemmisítették vagy használhatatlanná tették.

Az olló, a kard és Kharón

Egy bajor tűzszerészcsapat nemrégiben egy 2300 éves kelta sírt fedezett fel München egyik külvárosában, amikor egy építkezésen világháborús bombák után kutatott. A sírban egy kiváló állapotban fennmaradt olló mellett egy fibulát, egy pajzs maradványait, egy borotvát és egy meghajlított kardot találtak.

Ez utóbbi nem számít kifejezetten ritka leletnek a kelta kori sírokban, de a kelta kultúrkörön kívül is ismert gyakorlatról van szó, amit Svédországban, Finnországban, a mai Görögország területén, sőt, Alin Hent, a Babeş-Bolyai Egyetem régésze szerint Afrikában és Óceániában is megfigyeltek.

Az világos, hogy miért volt szokás obulust, azaz váltópénzt tenni a halott nyelve alá: a görög mitológia szerint Khárón, az alvilág révésze elkérte a halottaktól a viteldíjat, de arról a mai napig vitatkoznak a régészek, hogy miért terjedt el ilyen széles körben a fegyverek „megölésének” gyakorlata, ami egyes vidékeken egészen a kora középkorig fennmaradt. A kardok „megölését” az északi népeknél többé-kevésbé szó szerint kell érteni, hiszen ők a fegyvereket névvel és tulajdonságokkal ruházták fel, antropomorfizálták őket, és mint gazdájuk hű társainak, követniük kellett őt a sírba (Mjölnirt, Thor kalapácsát azoknak sem kell bemutatni, akik még életükben nem hallottak az északi mitológiáról, de nem csak az isteneknek juthattak legendás fegyverek).

Azt viszont még mindig nem tudják a régészek, hogy pontosan miért pusztíthatták el a fegyvereket még azokon a területeken is, ahol nem személyesítették meg a fegyvereket. Az északi népeknél a feltételezések szerint ezzel nemcsak a fegyver követhette a gazdáját a sírba, hanem az elpusztításával kiszabadították az esszenciáját, tulajdonképpen a lelkét is: egy így megsemmisített kardot hiába is egyenesítenének ki újra, már nem lenne ugyanaz.

Nem véletlen

Hent szerint az esetek többségében a véletlen kizárható: a fegyverek sérüléseit nem okozhatta a hétköznapi használat, sőt, a kör vagy S alakba görbített kardok esetében kifejezetten képzett kovácsmester közreműködésére volt szükség. Matthew Lloyd régész szerint az Égei-tengernél feltárt sírokban talált leletek alapján az is kizárható, hogy a fegyverek sérüléseit az okozta, hogy a testtel együtt máglyára vetették őket. Az Égei-tenger környékéről az i.e. 1100 és 700 közötti időszakból, a korai vaskorból kerültek elő szándékosan tönkretett fegyverek. Ezek közül az athéni harcos-mesterember sírjában talált kardot kör alakúra görbítették, és a halott hamvait tartalmazó urna nyakára helyezték, egy másik athéni kardot pedig S alakúra görbítettek. Lloyd szerint lehet, hogy a halottak egyéb ingóságai a máglyán végezték, de a kardok biztosan nem: ezek egyéni bánásmódban részesültek.

A régész szerint a korai vaskorban Görögország szárazföldi részén és Évia szigetén csaknem minden eltemetett kardot szándékosan pusztítottak el – a pajzsokat legalább eltörték, mielőtt a sírba helyezték volna őket, a lándzsák nyelét pedig valószínűleg elégették. Leslie Valentine Grinsell brit régész szerint a kardok és egyéb tárgyak eltörésének az ember- vagy állatáldozatokhoz is lehetett köze, Lloyd pedig úgy gondolja, hogy a gyakorlat a hamvasztás elterjedésével kaphatott nagyobb szerepet: a test elhamvasztása ugyanúgy tönkretesz valami addig épet, mint ahogy a túlvilágra szánt vagyontárgyak tönkretétele is alkalmassá teheti őket arra, hogy odaát betölthessék szerepüket.

A görbe kardok rejtélyét jól mutatja, hogy Grinsell 1961-ben megjelent tanulmánya óta a régészek még mindig csak találgatnak róla. A brit régész tíz lehetséges megfejtést sorol fel arra, hogy hogyan is alakulhatott ki ez a szokás; ezeket Mathias Pfeil német régész kiegészítette még eggyel.

10 + 1 elmélet

1. Így szabadítják fel a tárgy szellemét, hogy csatlakozhasson az egykori tulajdonosához a túlvilágon. A halott ember teste tönkrement, úgy illik, hogy a vagyontárgyai ugyanezen az átváltozáson essenek át. Paul Barber történész szerint ez a szokás egyes finnugor törzseknél is megfigyelhető volt.
2. Egy jóval prózaibb magyarázat szerint az elhunyt hozzátartozói így próbálták megelőzni a sír feldúlását: azzal, hogy a holmikat használhatatlanná tették, már előre bemutatták a sírrablóknak, hogy nincs ott keresnivalójuk. Grinsell szerint ez a szokás az inuitok között volt divatban.
3. A vagyontárgyak tönkretétele és eltemetése azért is hasznos lehetett, mert így megelőzhető volt az örökösök közötti vita: ha az elhunytnak volt is egy szép kardja, az már hasznavehetetlen, nincs értelme marakodni rajta. Ez ráadásul a kereskedelmet is élénkíti, hiszen ha nem lehet örökölni, a reménybeli örökös kénytelen másikat vásárolni. A régész szerint ez a gondolkodásmód az Indiai-óceánban fekvő Nikobár-szigetek lakóira volt jellemző.
4. A hátramaradottak irtóztak a halott tulajdonától, illetve attól, hogy a személyes tárgyait esetleg profán célokra használhassák a jövőben. Grinsell szerint az amerikai pueblo indiánok emiatt törték el temetéskor az elhunyt fésűjét és evőtálját, egyes mongol törzseknél pedig a szánt, amelyen a halottat szállították a máglyára, összetörték, hogy más célra később véletlenül se lehessen felhasználni. Ez a szokás a mai napig él; a régész szerint a korabeli (1961 körüli) temetéseken a szenteltvizet tartalmazó tálat is összetörték, mielőtt elhantolták az elhunytat. A mükénéi sírok feltárásakor rengeteg ivóedény-töredék került elő, és a helyszín alapján feltételezhető, hogy a sír bejáratán törték össze a poharakat. Grinsell ráadásul több korábbi ásatásra hivatkozva azt állítja, hogy a görögök idővel feltalálták az eleve hibás ivóedényeket, amelyeknek aljába lyukat fúrtak, vagy nem is volt aljuk – ezeket direkt temetkezési célokra gyártották. Paul Barber vámpírmonográfiája szerint Indiában ezért égetik el a halott tulajdonát, de csak azt, amit aktívan használt: a nem hétköznapi tárgyakat megörökölheti a család.
5. A ragálytól való félelem is közrejátszhat a tárgyak megsemmisítésében: ez leginkább olyankor fordul elő, ha az illető valamilyen betegségben veszítette életét.
6. Ismét megjelenik Khárón: az Égei-tenger vidékén még a hatvanas évek környékén is megfigyelhető volt az a szokás, hogy a vagyontárgyak elpusztításával a révészt akarták meggyőzni róla, hogy nem tud több pénzt kicsikarni az elhunytból.
7. A hátramaradottak nem méltók rá, hogy az elhunyt tárgyait használhassák: egy viking kardja annyira összeforrott tulajdonosa hírnevével, hogy helytelen lenne, ha más használná utána. Ezt Grinsell a vaskori kultúrákra is jellemzőnek tartja, bár Lloyd szerint néhány lelet arra utal, hogy a később eltemetett fegyvert valaki megörökölte, és egy kardon akár három generációnyi különféle díszítést és javítást találtak. Egyes feltételezések szerint az angliai Sutton Hoo-ból előkerült viking kori sisak sérüléseit is szándékos rongálás okozta: ez a tárgy sem kelhetett át sértetlenül a másvilágra (mások szerint viszont a sisak megjárta a csatát, a tulajdonosát pedig egy nyíl találta el). Ennek ellentmondani látszik, hogy bár a sisak felületén egy kardcsapás nyomát találták meg, a lyukat Grinsell szerint belülről ütötték rajta, talán éppen azért, hogy átküldhessék a túlvilágra. A többi ottani lelet is alátámasztja ezt az elméletet: a sírban talált hárfát szétszerelték, mielőtt eltemették volna, feltehetőleg ugyanazért, amiért lyukat üthettek a sisakra vagy másutt meghajlították a fegyvereket. Ebbe a hagyományba illeszkedik a gjermondbui viking sisak is: ezt a régészek szerint lándzsával szúrták át, mielőtt eltemették volna.
8. A mükénéi kultúrában az edényt, amiből az elhunyt tiszteletére ittak, összetörték, és a cserepeit a sírban vagy annak közelében helyezték el. Sextus Propertius költő szerint ez a szokás még a római korban is tartotta magát.
9. Olykor, például az egyiptomiaknál a széttört tárgyak az ellenség megsemmisítését szimbolizálták, ahogyan a sírba temetett egyiptomi átokszobrok is arra szolgáltak, hogy a fáraó a halála után is gyötörje a vele szemben állókat. Lloyd a görög leletek alapján úgy gondolja, hogy az időszámításunk előtti 7-8. században ez is szerepet játszhatott a temetkezéseknél, a korábbi síroknál pedig már az is, hogy egyáltalán vasból voltak a fegyverek, ezért ritkának és értékesnek számítottak.
10. Az utolsó megfejtés a legkevésbé szellemes: eszerint egyes tárgyak egyszerűen túl nagyok voltak, és nem fértek bele a sírba. Több kutató a mai napig is érvényesnek fogadja el ezt a feltételezést, aminek viszont ellentmondani látszik az eszközök gondos előkészítése és az ehhez szükséges kovácsmunka, valamint az is, hogy Lloyd szerint több görög lándzsafejet, sőt tőrt is megcsonkítottak, pedig ezek minden gond nélkül elfértek volna az adott sírban. Tönkretett és összehajtott fegyvereket olyan sírokban is találtak, ahol nem hamvasztással temettek, ezekben pedig pláne elfért volna valamilyen nagyobb eszköz is – egy kard pedig egészen biztosan, Lloyd szerint pedig mégis alig találni olyan kora vaskori görög temetkezési helyszínt, ahol érintetlen maradt volna a fegyver.
11. Mathias Pfeil, a müncheni feltárást vezető régész szerint elképzelhető, hogy a fegyvert azért hajlították meg, hogy megelőzzék a harcos visszatérését: így megfosztották a fegyverétől, és ha a lelke mégsem tudna békében nyugodni, már nem árthat az élőknek. Barber szerint ugyanebből a megfontolásból tehették tönkre a vámpírgyanús holttestek holmijait is.

Egyiptom, Franciaország, Ausztrália

Grinsell ezek után számtalan példát hoz a sírba helyezett vagyontárgyak szándékos megrongálására Egyiptomtól Ausztráliáig. Arra is volt példa, hogy Egyiptomban pénzérme alakú fémlapokat temettek el valakivel, de veret nélkül, így a fémlapocskák ugyan pénzt szimbolizáltak, de nem volt valódi fizetőértékük. Szudánban szerinte még a múlt század közepén is szokás volt, hogy az elhunytak használati tárgyait megcsonkítva temették el a testtel együtt, ami a görög és a francia hagyományra utal: az edényt később másra már nem lehet használni.

A hagyomány ma is ál: a brit uralkodó temetésén a főkancellár eltöri a hivatalát szimbolizáló pálcát, amit hagyományosan arra használ, hogy megintse vele az elégedetlenkedő vagy udvariatlan udvari embereket. Ez történt II. Erzsébet temetésén is: a lordkancellár, Andrew Parker, ezzel az utolsó szolgálatát is megtette az uralkodónak, akivel együtt eltemetik a pálcát is. (Modern időket élünk, nem vagyunk barbárok: Parker valójában nem eltörte, hanem széttekerte a pálcáját, és úgy helyezte a sírba, de a lényeg ugyanaz.) A szokás talán már nem annyira hat pogánynak, mint a vaskori sírok esetében, de a Grinsell példáival együtt rávilágít arra, hogy ez a hagyomány mindmáig velünk él, de hogy miért, azt továbbra is csak találgatni tudjuk.

Kizárható okok

A Grinsell által felsorolt tíz, illetve a Pfeil által hozzáadott plusz egy ok közül azért néhányat ki lehet zárni. Az első megfejtés, a tárgy szellemének felszabadítása valószínűnek tűnik, de ez leginkább a germánokra lehet jellemző: ahogy Lloyd is felhívja rá a figyelmet, valószínűtlen, hogy a Görögország területén élő törzsek ugyanúgy tekintettek volna a fegyverekre és tárgyakra, mint a germánok. Valószínűtlen, hogy egy ilyen elterjedt gyakorlatban a fertőzéstől való félelem játszott volna szerepet, ahogyan az is, hogy az így tönkretett holmik ne fértek volna be az adott sírba. Az sem tűnik valószínűnek, hogy az egymásra féltékeny örökösök vagy sírrablók miatt kellett volna tönkretenni a kardokat, pláne akkor, ha Grinsell 4. és 7. pontját elfogadjuk – egyébként erre mutatnak a máig élő gyakorlatok is.

Ezekért nem is kell messzire mennünk: Magyarországon a népszokás szerint azt a ruhát, amiben valaki meghalt, családtag már nem hordhatta, a szegényeknek adták, de szokásban maradt a Khárónnak adott viteldíj is: a szemet pénzérmével, esetleg cserepekkel zárták le, hogy az illető békében nyugodjon. A Néprajzi Lexikon szerint a halott fésűjét és a szappant eltemették a halottal. Ennek persze higiéniai okai is lehettek, de a halott holmijához mindig kötődik valami félelem – még akkor is, ha nem minden kultúrkör semmisíti meg. K. Kovács László néprajzkutató szerint a kolozsvári hóstátiak úgy tartják, hogy a halott lelke 7-9 hétig még jelen van az életben lévők között, ezért az ágyát addig nem szabad elfoglalni, a holmiját pedig nem szabad használni vagy eladni, különben hazajárhat. Ez némileg gazdaságosabb megoldás, mint minden használati tárgyat tönkretenni, de a két elképzelés gyökere ugyanaz lehet. A Magyar Néprajz azt írja, hogy a visszajáró halottak a hozzátartozók álmaiban vagy látomásaiban általában valamilyen élelmet, használati tárgyat, leginkább ruhát kérnek, amit az élők beásnak a sírba, vagy a következő temetendő halott koporsójába tesznek, illetve a sírkőre vagy fejfára helyeznek, de előfordul az is, hogy az ilyen holmit tűzre vetik, mert a holtak a tűzben is megjelenhetnek.

A Grinsell által ismertetett lehetséges forgatókönyvek közül a germán vonal és a halott ember holmiját érintő tabu tűnik a legerősebbnek: ez utóbbit a legtöbb népi babona is ismeri, akár tulajdonítanak lelket a kardnak, fésűnek vagy ruhának, akár nem.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: