Korábbi cikkeinkben az arany űrbeli eredetéről és az univerzumban betöltött szerepéről, majd a gazdasági szerepéről írtunk, most az arany kultúrtörténete van soron.

A Földön máig kibányászott arany 47 százalékából ékszer, 9 százalékából érme vagy medál, 37 százalékából pedig aranyrúd készült. Ezekben az a közös, hogy egyik sem használható semmi értelmesre, pedig az arany egyébként kiválóan hasznosítható lenne. Ennek ellenére az elektronika csak a kitermelt mennyiség 6 százalékát használja fel, egy százaléknyit pedig „egyéb célokra” fordítanak.

Bármik is legyenek ezek az egyéb célok, annyira nem lehetnek idióták, mint az aranyrudak készítése: ezen már Warren Buffett milliárdos üzletember is felháborodott, mondván, hogy egy csomó embert leküldenek a föld mélyére aranyat bányászni, aztán nagy hűhóval elviszik a fémet máshova, és ugyanúgy eldugják a föld alá, csak most már rúd vagy tégla formájában, ahol megint egy csomó embert alkalmaznak arra, hogy őrizzék a kincset, amit soha senki nem fog használni semmire, sőt, hétköznapi földi halandók még csak nem is láthatják.

Az isteni arany

A földi halandók márpedig hisznek az aranyban, ez nem változott a történelem kezdete óta sem. Az első aranyékszerek csak tessék-lássék megmunkált rögök voltak, amelyeket megtalált valaki, és valószínűleg megtetszett neki, hogy ritkán lát ilyet, a fém pedig nem is oxidálódik – a színéről pedig Rebecca Zorach művészettörténész szerint a legtöbb kultúra a szentségre, különösen pedig a Napra asszociált. Az első ismert aranyékszereket időszámításunk előtt 4600 körül készítették a mai Bulgária és Törökország területén, ezek közül a bolgár várnai nekropolisz leletanyaga a leggazdagabb.

Todd Holland, a Johns Hopkins Egyetem kutatója szerint ez nem is véletlen: miután az emberiség felfedezte magának a sárga fémet, nem sokkal később máris az istenekkel és a túlvilággal azonosította. Zorach szerint a bolgár leletek arra mutatnak, hogy az arany viselése a kora bronzkorban inkább a holtakra, mint az élőkre volt jellemző: a feltárt nekropoliszban talált ékszerek valószínűleg kifejezetten a halottaknak, illetve a túlvilág lakóinak készültek.

Az arany, a halál és az istenek más kultúrákban is szorosan összekapcsolódtak. Az egyiptomiak úgy tartották, hogy Rá napisten egész teste színaranyból volt, de az arany sírmellékletek is a fáraók isteni származását hangsúlyozták. Bernabé Cobo jezsuita szerzetes szerint a spanyol hódítások idején az inkák kultúrájában az arany szorosan összefonódott a halállal, a temetés elképzelhetetlen lett volna arany- és ezüsttárgyak nélkül. Mükénében az előkelő halottakat aranyból készült maszkkal temették, a mai Kazahsztán területén pedig egy ismeretlen, de bizonyára előkelő szkíta harcost is tetőtől talpig aranyba öltöztetve helyezték végső nyugalomra. Miközben Egyiptomban az istenek húsának tartották az aranyt, az aztékok szerint az „istenek ürüléke”, az inkák szerint pedig a „Nap izzadsága” volt a fénylő anyag. A három eltérő megközelítésben az mindenképpen közös, hogy az arany egyszerre isteni és testi természetű, az pedig nem túl meglepő, hogy szorosan kötődik magához a Naphoz is.

Az arany utáni, már-már őrülethez hasonló sóvárgást ez önmagában még nem magyarázza, ahogyan azt sem, hogy miért éppen ez a fém lett az érték szinonimája. Ennek az egyik oka valószínűleg az, hogy kevés van belőle, de nem túl kevés – ahhoz legalábbis elegendő, hogy még ha nagy munkával is, de irtózatos mennyiségeket lehessen kitermelni belőle. Marleen de Witte és Martijn Oosterbaan holland antropológusok szerint ez a bőség jelenik meg azokban a történetekben is, amelyek aranyból készült városokról szólnak, és amelyek valamilyen formában minden kultúrában megtalálhatók.

Az aranyvárosok legendái

Ezek leghíresebbje El Dorado városa volt, amit hiába kerestek a spanyol hódítók – nem csoda, hiszen maga a város valószínűleg soha nem is létezett, a szó maga pedig lehet, hogy nem is egy helyre, hanem egy uralkodóra utalt, aki évente egyszer tetőtől talpig aranyporban merült el egy szent tóban, hogy így áldozzon az isteneknek. A történetnek számos variációja létezik, egyvalami azonban közös bennük: a legendás város soha nem lett meg, ahogy a többi aranyvárost is hiába kutatták. Platón szerint Atlantiszban Poszeidón szentélyének falai is tömör aranyból voltak, ahogy általában minden egyéb is, ami épp nem elefántcsontból vagy ezüstből készült. Így nem is csoda, hogy a sziget elsüllyedt, bár a történetírók és filozófusok szerint ezt nem az irdatlan mennyiségű nemesfém súlya, hanem a gazdagság miatt az erkölcsi romlás útjára lépő helyiek bűnei okozták.

A földi Paradicsomba vetett hithez még a 14. században is hozzá tartozott az arany: Jean Delumeau könyvében, A Paradicsom történetében a tényleges Paradicsom megmaradt részleteiről azt írja, hogy a korabeli utazók szerint egyes szigeteken még ugyanazok az állapotok uralkodtak, mint Ádám és Éva idején, vagyis a hihetetlen bőség és az egzotikus madarak mellett Jourdeain de Séverac Ceylon szigetén egy olyan forrást is felfedezett, amely „bármilyen belemártott fémet arannyá változtatott”. A dolog csodálatosságából semmit nem von le, hogy Séverac emellett szárnyas macskákkal és öt embert is betakaró levelekkel is találkozott Ceylonon, igaz, a lovag nem akart nagyot mondani: ugyan mindenféle papagájt látott, de mint bevallotta, feketét nem.

Mérhetetlen vagyon

Még ha El Dorado nem is létezett, több uralkodó is dicsekedhetett hasonló kincsekkel – az esetek egy részében elképzelhető, hogy valóban csak dicsekedtek velük, a történetírók pedig talán még rá is tettek néhány lapáttal a mennyiségekre. Az aranyvárosok és a szédületes kincsek viszont csak az arany vonzerejének egy részéről szólnak, a gazdagságról és a pompáról, de az arany vonzereje erősebb, mint a pénzé. Az eszement pompa viszont tényleg tiszteletet parancsoló: Ráth-Végh István gyűjtése szerint Krőzus, aki a történet szerint időszámításunk előtt 550 körül elsőként veretett aranypénzt, aranytálakat, aranytéglákat és háromezer állatot áldozott Apollónnak, hogy jóslatával segítse a király hadjáratát. Salamon király a történet és a bibliaértelmezők szerint évente 28 tonna arany bevételével számolhatott, és az ezekben a körökben szinte hétköznapinak mondható fényűzés, a színarany étkészlet mellett arra is maradt aranya, hogy amikor templomépítésre adta a fejét, úgy bánt a fémmel, mintha csak réz lett volna.

Az arany szentsége

A vagyon egy dolog, de az arany már jóval Krőzus vagy az egyiptomiak után is szentnek számított, és bizonyos tekintetben annak számít a mai napig. Charlotte Behr, a Roehamptoni Egyetem történésze szerint az aranynak amellett, hogy az istenekkel hozták összefüggésbe, egyéb mágikus tulajdonságokat tulajdonítottak. Az arany nem azért számított értéknek, mert sok mindent lehetett érte vásárolni, hanem azon kevés anyagok közé tartozott, amelyeket önmagukban is értékesnek tartottak. Ugyanennek a logikának köszönhető az aranytartalékok felhalmozása is, sőt, az is, hogy a covid alatt egyre többen fektettek aranyba: akármi van, ez mindig értéknek számít.

Ráadásul többé-kevésbé követhetetlen értéknek: az arany könnyen formázható, csaknem 100 százalékosan újrahasznosítható, ezért aztán ahogy de Witte és Oosterbaan is felhívta rá a figyelmet, a beolvasztott aranyról senki nem tudja megmondani, hogy honnan származik. A konkvisztádorok az inka műkincsekben csak az aranyat becsülték, azt, hogy milyenre formálták, már nem, így több száz év műkincsei tűntek el nyomtalanul. A vikingek ennél valamivel kíméletesebbek voltak: a zsákmányban ők is leginkább a nemesfémet becsülték, osztozkodásnál viszont nem bajlódtak a beolvasztással, hanem többnyire egyszerűen csak kimérték és darabokra törték az ékszereket.

Az arany szentségét nem egyszerűen az adja, hogy gyakran alkalmazták és alkalmazzák is vallási tárgyakhoz, vagy díszítenek vele templomokat. Dominic Janes brit történész szerint a fém hatalma akkora volt, hogy a népszerűségének meg se kottyant a világi hívságok megvetését prédikáló egyház térnyerése, sőt egyes keresztény templomokban csaknem olyan pazarlóan bántak az arannyal, mint ahogyan azt Salamonról is feljegyezték. Van még egy közös pont: az a két hatalmas kerubszobor, ami Iosephus Flavius történetíró szerint színaranyból készült a salamoni udvarban, más feljegyzések szerint csupán aranyozott fából volt.

Kommunikáció az istenekkel

Charlotte Behr szerint a legtöbb kultúrában az arany legnagyobb vonzereje a kommunikációban rejlett. Az aranyékszerek jól mutatták a viselőjének rangját a külvilág felé, de a túlvilággal és az istenekkel történő kommunikációban is kiemelt szerepet kapott, és ez megint csak többé-kevésbé univerzálisnak számított: a germán törzsek animalisztikus díszítésű ékszerei, a bizánci amulettek ugyanúgy az istenek segítségét próbálták megidézni, mint Krőzus király nagylelkű aranyáldozata Apollónnak. Behr szerint ehhez nem volt elég önmagában sem az arany, sem az ábrázolt forma: a kettő együtt adta meg egy tárgy varázserejét.

A kutató a legnagyobb eddigi angolszász nemesfémkincs, a Staffordshire Hoard vizsgálata alapján úgy gondolja, hogy az itt talált aranyból és gránátkövekből készült karddíszek lehettek azok, amelyek plusz erővel ruházhatták fel a fegyvereket, védelmezhették a tulajdonosukat, illetve szerencsét hozhattak nekik a csatában, a fegyverdíszek eltemetése pedig a nagy hatalmú eszközök megsemmisítésének hagyományához, az elgörbített kardos temetésekhez illeszkedhetett. Ezekben a fegyvereket szándékosan megrongálták, mielőtt a tulajdonosuk mellé temették volna azokat, feltehetőleg azért, hogy a túlvilágon is szolgálják őket.

Azt Behr is elismeri, hogy a staffordshire-i lelet alapján ez még csak egy hipotézis: az is elképzelhető, hogy a fegyverdíszeket azért távolították el a kardokról, hogy később beolvasszák és újra felhasználják őket, ez viszont nem illene a korban igencsak divatos temetkezési szokásokhoz – az emberi kapzsisághoz viszont igen, és mint tudjuk, az arany útját szinte lehetetlen követni. Ha viszont valóban az arany inherens értéke és szentsége miatt temették el a fegyverdíszeket, és nem azért, mert később ki akarták ásni őket, az arra utal, hogy még maguknál a szintén teljesen személyes és szent tárgyként tisztelt fegyvereknél is nagyobb vallási vagy mágikus jelentőséggel bírtak.

Erre utal az is, hogy a germán és kelta területeken az arany ritka és értékes fogadalmi ajándéknak számíthatott az átmenet területein: a mocsarakban. Behr szerint az aranytálak és -edények többek között azért is köthettek ki a lápban, mert az aranyat a kelták a mocsárhoz hasonlóan valamilyen, az élők és a holtak világa közötti átmenetként foghatták fel, ami kedves az isteneknek és az embereknek is – ezt számos kultúra vallotta a görögtől az északiakon át az inkákig, a halál és az arany kéz a kézben járt. Itt nem csak az áldozati rítusokra kell gondolni: talán nincs még egy olyan anyag, amiért annyit gyilkoltak volna a történelem során, mint az arany.

Véres arany

Ennek is köszönhető, hogy hiába szent, és hiába kedvelték a világ minden táján a vallások, az aranynak van sötét oldala is. A Bibliában az aranyborjú imádását határozottan elítélték, de volt miből borjút építeni: a bálványhoz a nők fülbevalóiból nyerték az anyagot. Ráth-Végh szerint a Frigyládát is arannyal bélelték, ám azok az avatatlanok, akik megpillantották, nem úgy jártak, mint az Indiana Jonesban, tehát nem olvadt le a fejük, csak aranyeret kaptak. Azokat a filiszteusokat, akik a ládával egy településen tartózkodtak, az Úr keze „megveré alfelekben való süllyel”. Ez annyira rossz lehetett nekik, hogy muszáj volt tenni ellene valamit – sárkány ellen sárkányfű, aranyér ellen pedig arany dukál, így a már idézett Flavius szerint a nekikeseredett filiszteusok áldozatot mutattak be Izrael istenének, hogy sülytelenítse őket. A vének tanácsa szerint a kórtól úgy lehetett megszabadulni, ha aranyból megformázzák az ő alfelüknek formáját, és ezt mutatják be engesztelő ajándékul, miközben persze a Frigyládát is visszaadják. Sajnos nemcsak a Frigyládának, hanem az így készült arany áldozati filiszteusseggeknek is nyoma veszett.

És nem kell visszamenni a filiszteusokig: csak a kaliforniai aranyláz alatt nagyjából 100 ezer amerikai őslakos veszítette életét, és ehhez még nem számolták hozzá azokat a telepeseket, akik az arany ígérete miatt kockáztatták az életüket, és veszítettek. Ausztráliában, Afrikában, Kaliforniában és Alaszkában is egyaránt pusztított az aranyláz: a bányabalesetek hétköznapinak számítottak, járványok pusztítottak a bányászok között, sokan pedig egyszerűen éhen haltak vagy megfagytak. A kincs vonzereje az idők múlásával semmit sem csökkent: van, aki még mindig El Doradót kutatja, van, aki Atlantiszt, és van, aki a kalózok aranyát.

Ezek mind kulturális okok: a természetben nincs olyan anyag, ami a saját jogán értékes lenne, hacsak nem hisszük annak. De miért az arany lett mégis az a sok közül, amit ennyire megbecsül az emberiség? Rebecca Zorach szerint azért, mert könnyen formálható, fényes és nem rozsdásodik, de mindez önmagában még nem elég ahhoz az őrülethez, ami körülveszi. Peter Oakley, a Royal College of Arts művészettörténésze szerint az emberiség már úgy összekötötte az aranyat magával az aranyszínnel, hogy a kettő között már alig akad valamilyen különbség: ha aranyszínt látunk, egyből a sikerre és a gazdagságra, vagyis magára a fémre gondolunk. Ez még mindig kulturális ok, de Leatrice Eiseman, a Pantone Color Institute vezérigazgatója szerint evolúciós okai is lehetnek annak, hogy az első civilizált embereknek épp az arany szúrt szemet: a csillogása.

Evolúciós vonzalom

Eiseman szerint az ember természetesen vonzódik a csillogó, hullámzónak tűnő felületekhez, gyertyafényben pedig a fényes arany hasonlóan csillog, mint a víz – ami viszont nélkülözhetetlen az élethez. Oakley szerint ez az oka annak is, hogy ezt a fémet ennyire megkedvelték a vallások: az aranyozott szentképek, szobrok és díszek úgy néznek ki, mintha belülről ragyognának. Ha ehhez még hozzávesszük az aranyszínű napot is, kész a recept: valami, ami ennyire túlvilágian néz ki, csak szent lehet.

Azt ugyan nem lehet bizonyítani, hogy az arany valóban szent lenne, de azt igen, hogy a szó bizonyos értelmében túlvilági: az anyag a neutroncsillagok összeolvadásakor, illetve valószínűleg a nagyon ritka szupernóva-robbanások alkalmával keletkezik, és bár a Földre kevés jutott belőle, a világűrben ennél jóval több is akadhat. Miután a kitermelt aranyra az elektronikának hatalmas szüksége van, az emberi hülyeségnek pedig még nagyobb igénye van rá, nem kétséges, hogy hamarosan elindul az újabb aranyláz – csak ez épp nem Kaliforniát vagy Alaszkát célozza majd meg, hanem a kisbolygókat, igaz, ennek már nehezebb lesz egy pisztollyal, egy lapáttal, egy hátizsákkal meg egy oldal szalonnával nekivágni azzal a felkiáltással, hogy majdcsak lesz valahogy.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás