Titus Livius római történetíró utálta a zajt. Nem volt ezzel egyedül: ahogy Róma és a Római Birodalom városai egyre növekedtek, egyre élhetetlenebbekké is váltak. Seneca egy fürdő fölött lakott, és iszonyúan idegesítette, hogy ott zajonganak; nem elég, hogy az izomemberek nyögnek és fújtatnak, még a masszőrök is hangosan paskolják a vendégeiket, nem is beszélve a labdázókról, akiknél nincs is bosszantóbb.

Ahhoz képest, hogy sztoikus filozófus volt, elég nehezen viselte a hétköznapi megpróbáltatásokat. Kant szintén gyűlölte a zajongást, a helyzet pedig az ipari forradalommal teljesen tűrhetetlenné vált – nem is beszélve a háborúk csatazajáról. Úgy tűnik, hogy ha az ember kitalált valamit, az zajjal járt – sőt, Kai-Ove Kessler magyarul nemrégiben megjelent könyve, a Zsivajgó világ – a zaj története alapján egyenesen úgy tűnik, hogy a világtörténelem egyenesen a lármázás története. Persze akinél kalapács van, az mindent szögnek néz, Kessler pedig amellett, hogy újságíró, rockdobos is: a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején népszerű német hard rock-zenekarban, a Bad Sisterben játszik, hát persze, hogy érdekli a lárma.

Zajszennyezés

Ami egyébként lehet egyfajta történelemformáló erő is, az legalábbis biztos, hogy komoly hatással van az ember (és az állat) életére. A zajszennyezés az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint a második legnagyobb veszély az emberi egészségre, közvetlenül a légszennyezés után. A szervezet becslése szerint évente 12 ezer ember hal meg idő előtt a lárma miatt.

Európa még szerencsés helyzetben van: hiába erős a zajszennyezés, az uniós rendelkezések igyekeznek megvédeni a lakosságot a zajártalomtól: a cél az lenne, hogy a közlekedés 2030-ra 30 százalékkal alacsonyabb legyen, mint 2017-ben. Ez persze sovány vigasz azoknak, akik nem Európában élnek; Kessler szerint egy bangladesi szövőgyárban a szövőgépek ugyanolyan hangosan működnek, mint Manchesterben 200 évvel ezelőtt.

Ez nem csak kényelmetlen, és nem csak korai halálozáshoz vezethet, hanem megnöveli az Alzheimer-kór kockázatát is (az embereknél), illetve pokolian megnehezíti az állatok életét is: a teknősök megsüketülnek, a vörösbegyek megbolondulnak tőle. És persze lehet intézkedni és szabályokat hozni, de amint a szerző írja, több ember több zajjal jár: hiába a több rétegű ablak és a decibel-korlátozó előírások, a zajtól (az emberitől) nem lehet szabadulni, legfeljebb meg lehet próbálni kordában tartani.

A hangos város

Érdekes, hogy hiába panaszkodtak már az ókori rómaiak is a zajra (egy Pompeiiben látható falfirka szerint a lárma még az ottaniak életét is megkeserítette), viszonylag sokáig senki nem tett ellene semmit: Henry Mayhew angol újságíró a 19. századi londoni forgalom hangját a Niagaráéhoz hasonlította, az angolok viszont inkább büszkék voltak a szó szerint dübörgő iparra – azt pedig, hogy ez milyen egészségügyi kockázatokkal jár, nem is nagyon vizsgálták.

Máshol, így a német szénvidéken is, az embereket lenyűgözte az irdatlan zaj és a gépek működése, annyira, hogy a 19. század közepén-végén a gyárlátogatás is divattá vált: azok, akiknek nem volt muszáj egész nap az ipari zajban, életveszélyes körülmények között dolgozniuk, szabadidős programként vettek részt a programokon. Voltak olyan német acélgyárak, ahol Kessler szerint látogatási tilalmat is be kellett vezetni, hogy zavartalanul működhessenek.

Akit zavart a zaj, és volt rá elég pénze, eltávolodott tőle: nem véletlen, hogy a külvárosi vagy vidéki rezidenciák mindig népszerűek voltak a gazdagok között, ezért költöztek ki a rómaiak is a városból, ahol mindig ordított valaki. A középkor ebben is hozott némi változást, a Római Birodalom bukása után csendesebb idők következtek, de azért az alaptétel, miszerint az ember folyton zajong valamit, megmaradt.

A lárma Kessler szerint a 20. század közepén érte el a csúcspontját, de jó hír lehet, hogy szerinte már csendesedik a világ; az uniós előírások, a zajvédő falak és persze a hőszigetelés mellett a hangot is jól szűrő vastag ablakok, legalábbis Európában, enyhítenek a zajterhelésen. A szuperszonikus gépek forradalmasították a közlekedést, cserébe iszonyú hangosak voltak, épp emiatt tiltották be a szárazföld és hangsebesség feletti légiközlekedést – ez is vezetett a legendás Concorde nyugdíjazásához, de a Lockheed-Martin X-59-es típusú repülője erre is megoldást kínálhat. Miután az emberiség egyre nagyobb zajt csapott, csak a legutóbbi időkben próbálja visszafogni a lármát, de a próbálkozások sokat ígérőek – igaz, csak a szerencsések életén könnyítenek. A Kessler által csak egy fél mondatban említett bangladesi szövőmunkásoknak, illetve az ázsiai nagyvárosok lakóinak (legalábbis a többségüknek) teljesen mindegy, mit ír elő az EU.

Az eltűnt QR nyomában

Kessler tisztességes munkát végzett: a fejezetek rövidek, szórakoztatóak, és szépen összegyűjtötte azokat a leveleket vagy anekdotákat is, amik miatt élőbbnek tűnik a könyv, mégis vicces arról olvasni, hogy Senecát hogy kiakasztották a magukat a fürdőben szőrtelenítő vendégek (azért, mert ordítottak a fájdalomtól), vagy hogy hogy utálták a szomszédok Mozartot, amiért zajongott. A kronologikus felépítés is logikus, bár az ősrobbanástól kezdeni a zajongás történetét némileg túlzónak tűnik – bár az is igaz, hogy ennél nagyobb durranás tényleg nem nagyon volt még. A könyv legnagyobb baja viszont a zaj hiánya: forradalmi, sőt, zseniális ötletnek tűnik, hogy az egyes fejezeteket QR-kódok színesítik, amelyeken a szerző és a kiadó szándéka szerint korabeli zajokat hallhatnánk, de a kódok néha törött linkre mutatnak, így például a világ első hangrögzítését nem sikerült meghallgatnom, a bécsi fiáker vagy a fonógép hangját viszont igen.

A szó elszáll, az írás megmarad, a QR-kód meg ki tudja, meddig lesz még divatban (a hírek szerint a feltalálója már a több információ rögzítésére alkalmas újabb verzión dolgozik), mindenesetre ez a példa is jól mutatja, hogy általában miért nem szoktak ilyet rakni a könyvekbe. Ötletnek nem volt rossz, más kérdés, hogy ki akar néhány oldalanként a telefonja után kapni és ezzel szórakozni annak tudatában, hogy nem mindig működik, és ha működik is (milyen meglepő), valami zajt kap cserébe a fáradozásáért. Kessler, aki saját bevallása szerint 1978 óta foglalkozik a zajtörténettel (illetve ekkor, egy gimnáziumi órán kezdte el érdekelni a téma), azért vattázott is rendesen, de ez sem túl zavaró: ki tudja, milyen volt a szerződése, vékony könyvet senki se venne ennyi pénzért, akkor hát egy kicsit kitöltötte az űröket. Volt is mit kitölteni, az első hangfelvételek tényleg a közelmúltban készültek, és a szó csakugyan elszáll, ráadásul a zaj fogalma is szubjektív, és az is marad. Maga a szerző is érzi, hogy a könyv kifejezetten Európa-központú lett, mentegetőzik is miatta egy kicsit az utószóban, de mint minden témát, ezt is meg kellett fogni valahol, és német rockzenészként nyilván egyszerűbb dolga volt az európai kultúrkörrel. És, ahogy a könyvből is kiderül, a téma nem is rossz: ha van valami, amit mindenki ismer, hát az éppenséggel a zaj.

(Kai-Ove Kessler: Zsivajgó világ - a zaj története. Rubicon Intézet, 2024, fordította: Molnár Márta és Novák Judit.)