Az Uránusz mágneses tere mégsem annyira furcsa, mint amilyennek az amerikai űrügynökség (NASA) Voyager–2 szondájának eredményei alapján elsőre tűnt – állítja egy friss kutatás, amiről hétfőn számolt be a New Scientist. Ez pedig arra utalhat, hogy a bolygó legnagyobb holdjai a korábban gondoltnál aktívabbak, és talán óceánt rejtenek jégkérgük alatt.

Jamie Jasinski, a NASA Jet Propulsion Laboratory (JPL) kutatóintézetének plazmafizikusa és kollégái újra megvizsgálták a Voyager–2-nek a jégóriás mágneses teréről gyűjtött méréseit. Ezeket eredetileg úgy értelmezték, hogy a bolygónak ferde a mágneses tere, vagyis nem igazodik a forgási tengelyéhez, szokatlanul gazdag extrém energikus elektronokban, és nem található meg benne az a plazma, ami gyakori például a Jupiter mágneses terében.

1986-ban a Voyager–2 volt az első és máig utolsó űrszonda, ami elhaladt az Uránusz mellett. Ezután a bolygókutatók annyira bizarrnak tartották a mágneses térre vonatkozó eredményeket, hogy azokat vagy komplex fizikai folyamatokkal próbálták megmagyarázni, vagy a szonda műszerének megzavarodásaként értelmezték. Most Jasinski és munkatársai a Nature Astronomy folyóiratban publikált reanalízisükkel azt találták, hogy az Uránusz mágneses terét a napszél (Napból távozó töltött részecskék) áramlásának ritkán előforduló felerősödése torzította el.

Ez Jasinski szerint azt jelenti, hogy minden, amit az Uránusz mágneses teréről eddig gondoltunk, hibás lehet. A tanulmányuk szerint a Voyager–2 teljesen más mágneses térre bukkant volna, ha néhány nappal hamarabb érkezik a bolygóhoz, és az állapot, amit a szonda látott, csak az idő 4 százalékában fordul elő, nem pedig állandóan. Ez, a napszél által összenyomott mágneses tér a kutató szerint megmagyarázná az elektronokra és a plazma hiányára vonatkozó furcsaságokat is.

Ha pedig tényleg található plazma az Uránusz mágneses terében, és a szonda csak az elhaladásakor nem tudta azt észlelni, akkor az nem teljesen a bolygóból, hanem egy része a holdjairól származhat. Eddig a kutatók azt feltételezték, hogy a holdak geológiailag halottak, de a kutatás – és a plazma jelenléte – nyitva hagyja a lehetőséget, hogy ennek az ellenkezője igaz.

Az Uránusz öt legnagyobb holdja, köztük a Titania és az Oberon, amelyek felszíne alatt az új kutatás szerint vízréteg húzódhat

Ez passzolna olyan közelmúltbeli számításokhoz, amelyek szerint ezen holdak – a Titania és az Oberon – jégrétege alatt is óceánok húzódhatnak, hasonlóan a Jupiter Europa vagy a Szaturnusz Enceladus holdjaihoz. „A napszél lényegében eltűntethetett minden bizonyítékot, ami a holdak aktív voltára utalhatott volna a szonda elhaladása előtt” – mondta a New Scientistnek Jasinski.

„Az eredmények lenyűgözőek, és izgatott vagyok amiatt, hogy potenciálisan lehetőség van arra, hogy élet létezzen az Uránusz rendszerben. Annak is nagyon örülök, hogy még mindig ennyit kihoznak a Voyager adatokból. Lenyűgöző, hogy kutatók visszanéznek ezekre a mérésekre, amiket 1986-ban gyűjtöttünk, és új eredményeket, új felfedezéseket tesznek” – mondta a BBC News-nak Linda Spilker, a Voyager küldetés vezető kutatója.