Van értelme kiállítást rendezni a post-truth korában az igazságról? Vagy akár a hamisításról? Azt már régóta tudjuk, hogy a vélemény olyan, mint a segglyuk, de a posztigazságok beköszöntével már ez is kevésnek tűnik: udvariasan rá kell hagyni mindenkire, hogy legyen szó akár a holdraszállásról, akár a covidjárványról, higgyen csak, amit akar. Egy ilyen világban már nem is lehet hamisítani, hiszen nincs is mit – vagy éppen itt lehet igazán nagy hülyeségeket beszélni, hiszen senki sem ellenőrzi. Donald Trump az oltásellenes ifjabb Robert F. Kennedyt jelölte az egészségügyi minisztérium élére, az egyre gyanúsabb tüneteket produkáló Elon Muskot is miniszternek jelölte, Oroszországban mindenki, aki háborúnak nevezné az Ukrajna elleni háborút, valamiért kizuhan az ablakon, Magyarországon meg már lassan lehetetlen követni, hogy ki hallgat le kit, és hogyan manipulál mit.

Hát, akkor még egyszer, van értelme egy ilyen világban pihenésként (művelődési kísérletként?) elmenni egy olyan kiállításra, ami a hamisítással és a dezinformációval foglalkozik?

Van.

A Blinken OSA Archívum Centrális Galériájában, az Arany János utcában épp erre vállalkoztak, de az ötlet nem új – a vándorkiállítás a brüsszeli Európai Történelem Házából indult 2020-ban, tehát már bőven a post-truth-korszakban, már ha létezik egyáltalán ilyen.

A Valódi hamisítvány – a hamisítvány és a hamisítás története című kiállítás nem árul zsákbamacskát: több kortárs problémát érintő installáció mellett igazi hamisítványok is láthatók benne, a hat lépésben végigjárható interaktív tárlat pedig Európa születésétől a modern kihívásokig végigvezeti a látogatókat a hazugságok, hamisítványok, leleplezett titkok, piszkos és kevésbé piszkos trükkök történetén. Méghozzá meglepően jól: az ember nem is gondol bele feltétlenül, hogy milyen régóta és mennyit kamuzik az emberiség, vagy hát inkább a hatalom (ha meg belegondol, ki se lép a bunkerből, ahol a világvégére készül, ugye). Pedig nem árt kilépni, mert abból az irdatlan hamisításhegyből, amit az emberiség összehalmozott a rómaiak óta, érdekes dolgok derülnek ki.

Hat lépés

A kiállítás hat lépésen keresztül mutatja be a hamisítványok történetét, több országon és több nézőponton keresztül – ahogy a megnyitó meghívójában olvasható volt, „transzeurópai nézőponton” keresztül. A kiállított tárgyakban – középkori ereklyetartókban, térképekben, a második világháború alatt zsidóknak kiállított útlevelekben, marketingdumákban, Cion bölcseinek jegyzőkönyvében, az orosz-ukrán háborúról szóló híradásokban és a Fidesz brüsszelező plakátjaiban – az a közös, hogy mind hamisak, csak nem ugyanolyan mértékben, és nem ugyanolyan okoknál fogva. A kiállításon helyet kapott Han van Meegeren, a hamisítók szupersztárja is: ő volt az, aki műkincskereskedőként „eredeti” Vermeer-képeket adott el a náciknak, ám amikor perbe fogták emiatt, bevallotta, hogy mindet ő festette, így egy csapásra nemzeti hős lett – hamisítóként.

Van Meegeren ebből a szempontból kilóg a sorból: a kiállítás nagy része a dezinformációra és arra koncentrál, hogy kik és miért akarják torzítani a valóságot (ideértve a múltat is), de ez általában manipulatív szándékkal történik, pedig a jó oldalnak sem kell a szomszédba mennie egy kis hazugságért: a britek felfújható tankokkal verték át a németeket a második világháború idején, a svéd Raoul Wallenberg (hamis) papírjainak köszönhetően pedig több ezer magyar zsidó menekülhetett meg a deportálástól. Ragasztó, aceton, írógép: a lengyel ellenállás ezekkel az eszközökkel vette fel a harcot a megszálló nácik ellen. És hogy mire használták őket? Természetesen hamisításra. Hamis volt, amit a középkorban a világtérképekről hittek. Hamis volt Keresztelő Szent János több ereklyetartója is – lehet, hogy még az is, amiről azt hiszik, hogy igazi.

Mindenki hazudik

A kiállítás legfőbb tanulsága az is lehetne, hogy ne bízz senkiben: ahogy doktor House mondta, mindenki hazudik, viszont a gyűjteményből néhány esetben kiderült az is, hogy miért. Umberto Ecótól a Fekete viperáig tréfálkoznak a középkori ereklye-bizniszeken: itt ki is van állítva egy Keresztelő Szent Jánoshoz nem köthető ereklyetartó, ami ugyan alkalmas volt a hívek mobilizálására, de csodát már csak azért sem tehetett, mert semmi köze nem volt Keresztelő Szent Jánoshoz. Látható a világtérkép is, ahogy a középkorban elképzelték, természetesen semmi köze nincs a valós helyzethez – milyen kár, most már nem lehet csak úgy odaírni valahova, hogy „itt sárkányok laknak”.

És ott vannak a megrendítőbb kiállítási darabok is: a hat stációból álló tér közepén található installációban a bucsai mészárlásról szóló álhírek függönyén átkelve lehet eljutni három meglepően hétköznapi tárgyhoz, ami emléket állít annak, ami történt, és amit a propaganda tagad. Fact-check: az esetek többségében kétség nélkül bebizonyosodott, hogy a propaganda hazudott.

A kérdés is hamis

Ez nem is meglepő. Rév István, az archívum igazgatója a megnyitóban elhangzott beszédén már feltette a kérdést, amivel ez a cikk indult: érdemes egyáltalán a valódiság problémájával foglalkozni akkor, amikor már teljesen mindegy, hogy mi valódi vagy mi nem? Rév szerint már maga a kérdés is hamis: abban a világban, ahol Trump egy tollvonással klasszicizáló stílusú kormányzati épületek építését rendeli el, a hatalom már a múltat is uralni akarja.

És nem is kell ilyen messzire menni: a budai vár korábban Európa egyik legnagyobb kulturális központja volt, mostanra viszont egyre több kormányzati szerv – és szereplő – költözik oda, a vállalt cél pedig, mint a Kossuth tér esetén is, az 1944 előtti állapotok visszaállítása. Ez több szempontból is problémás, de jól felhívja a figyelmet a kiállítás fő témájára: ezek a visszaállítások egy eleve historizáló állapot helyreállítását célozzák, ami a lényegénél fogva nem igazi, magyarán mondva hamisítvány. Ez már messzire mutat, de attól még igaz: a művészettörténeti szakértők nagy része azért kétségeit fejezte ki amiatt, ahogy a Kossuth teret vagy a várat felújították – de ez már nem kötődik a kiállítás szoros témájához, vagy hát mégis, ahogy Rév mondta, itt már nem elég jelent meghamisítani, a múlton is uralkodni kell. Ez már történelempolitika, de nem példa nélküli: Sztálin is kitörölte a fényképeken szereplő „árulókat”’, de Caracalla is megtette ugyanezt, nincs új a nap alatt.

De nincs vége a világnak: a kiállítás egyik célja épp a fiatalság nevelése (ahogy a propagandáé is, tegyük hozzá). A kiállított anyagból viszont nem valami vonalas dolog jön le, pláne nem a Delfin-könyvek világa, hanem valami olyan szabadság (álszabadság?), amiből nem jutunk el a szovjet sci-fiig, sem Fehér Kláráig. Az interaktív anyagok is erre játszanak rá, megpróbálnak észt hozni ebbe az eszetlen világba. Az még nem világos, hogy ez mennyire lehetséges: az archívum és a kiállítás célja ez, a világé meg az, innentől meg tessék eldönteni, melyik magyarázat a jobb. Szerintem a kiállításé, ami február 16-ig látogatható is, hétfők kivételével minden nap, 10 és 18 óra között.