Egyre több kutatás mutat rá arra, hogy a családban átélt bántalmazás, elhanyagolás vagy tartós fenyegetettség nemcsak a gyermekkori jóllétet rombolja, hanem hosszú távon is meghatározza, hogyan kapcsolódunk másokhoz, mennyire tudjuk felismerni a veszélyes helyzeteket, és mekkora eséllyel válunk később magunk is erőszak áldozatává, vagy bizonyos esetekben akár elkövetőjévé.

Héra Gábor, a ELTE KRTK Regionális Kutatások Intézetének tudományos munkatársa, Mészáros Zoltán, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet kutatója és Nagy Beáta Magda, a ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Pedagógiai és Pszichológiai Intézete egyetemi adjunktusa a legfrissebb, 2025 végén megjelent Szociológiai Szemlében publikálta a kutatási eredményeit arról, hogy milyen családi, szociológiai tényezők valószínűsítik, hogy valaki nagyobb eséllyel válik kapcsolati erőszak áldozatává.

A gyermekkori stressz ára

A pszichológiai és társadalomtudományi szakirodalom az elmúlt évtizedekben következetesen igazolta, hogy az ártalmas vagy negatív gyermekkori élmények jelentős stresszforrásként működnek. Ezek az élmények, a fizikai, lelki és szexuális bántalmazás mellett az elhanyagolás és a szülők közötti erőszaknak való kitettség, szoros összefüggésben állnak a későbbi rossz mentális és fizikai egészségi állapottal. A kutatások szerint az érintettek körében gyakoribb a depresszió, a szorongás, a poszttraumás stressz, de a magatartási problémák és a gyengébb iskolai teljesítmény is.

Fontos hangsúlyozni, hogy a bántalmazás nem mindig látványos vagy közvetlen. Amikor a gyermek alapvető érzelmi vagy fizikai szükségletei nem teljesülnek, az éppúgy romboló hatású lehet, mint az aktív erőszak. Hasonlóan súlyos következményekkel járhat az is, ha egy gyermek rendszeresen tanúja a szülők közötti bántalmazásnak. Sőt, a kutatások szerint a terhesség alatt elszenvedett erőszak hatásai akár már újszülötteknél is kimutathatók, ismertetik a kutatók a tanulmányukban a vonatkozó szakirodalmat .

A származási családban átélt bántalmazás nemcsak közvetlen traumát okoz, hanem mélyen beépülő pszichés mintázatokat is létrehoz. Több vizsgálat kimutatta, hogy az ilyen környezetben felnövő gyermekeknél gyakoribb a bizonytalan kötődés és a kötődési szorongás, ami később megnehezíti az egészséges párkapcsolatok kialakítását. A gyermekkori tapasztalatok hatására olyan kognitív sémák alakulhatnak ki, amelyekben a világ kiszámíthatatlannak, a másik ember pedig potenciálisan veszélyesnek tűnik, miközben a szeretet és biztonság iránti alapvető szükségletek kielégíthetetlennek látszanak.

Egyes kutatások szerint az elhanyagolást átélt felnőttek nagyobb eséllyel feltételezik, hogy kapcsolataikban úgysem számíthatnak gondoskodásra vagy védelemre. Ez a hiedelem paradox módon növelheti a kapcsolati erőszak kockázatát, hiszen az érintettek könnyebben maradnak benne romboló kapcsolatokban, vagy később is ilyen partnereket választanak.

A társas tanulás elmélete további magyarázatot kínál: az erőszaknak kitett gyermekek azt tanulják meg, hogy a bántalmazás az emberi kapcsolatok része, és az erőszak legitim konfliktuskezelési eszköz. Ehhez kapcsolódik a tanult tehetetlenség fogalma is: a kontrollálhatatlan és kiszámíthatatlan környezetben felnövő gyerekek gyakran azt élik meg, hogy nincs valódi befolyásuk a történésekre. Ez később passzív, alárendelődő viselkedésben ölthet testet.

Bár a figyelem Héráék tanulmányában az áldozatokra irányul, az is kiderül, hogy a bántalmazók élettörténetében is gyakran jelen van a gyermekkori erőszak. A kutatások szerint a korai bántalmazás érzelemszabályozási problémákhoz, impulzivitáshoz és agresszív viselkedéshez is vezethet. Ugyanakkor nem maga a gyermekkori trauma dönti el, hogy valakiből áldozat vagy bántalmazó lesz, mondják a kutatók. Ebben olyan személyiségjegyek játszanak kulcsszerepet, mint a kontrolligény, az empátia hiánya, az alacsony önértékelés vagy éppen a dependenciára (függőségre) való hajlam.

Magyar kutatás: a válaszadók 31 százaléka élt már át valamilyen bántalmazást

Egy 2015-ben és 2022-ben végzett, országos mintán alapuló adatfelvétel lehetőséget adott arra, hogy közelebbről is megvizsgáljuk a kapcsolati erőszak előfordulását és annak hátterét. A kutatás során a kérdezőbiztosok személyesen kérdezték le az alapadatokat, míg az érzékenyebb kérdésekre a válaszadók anonim, önkitöltős kérdőíven válaszoltak.

A két adatfelvétel között trendszerű változás rajzolódott ki: 2022-re szinte minden bántalmazási formánál csökkent azok aránya, akik azt jelölték, hogy „nem történt ilyesmi”. Ez a változás nem feltétlenül arra utal, hogy az áldozatok száma nőtt Magyarországon. a változást az is magyarázhatja hogy a látencia mérséklődött, és többen merték felismerni és megnevezni saját érintettségüket, válaszolja a Qubit kérdésére Héra Gábor.

Mindkét évben három erőszaktípus fordult elő a legnagyobb arányban: a párkapcsolati kontroll, a megalázó bánásmód és a gazdasági erőszak egyik formája, az elszámoltatás. Egy aggregált mutató alapján a válaszadók 31 százaléka tapasztalt már életében legalább egy bántalmazási formát. Őket az „erőszakot tapasztalt áldozatok” csoportjába sorolták a kutatók. Emellett a 2022-es kérdőívben szerepelt egy direkt kérdés is: „Történt már valaha Önnel, hogy kapcsolati erőszak/családon belüli erőszak áldozatává vált?” Az erre igennel válaszolók aránya 8,7 százalék volt; őket a kutatók „tudatosult áldozatoknak” nevezték.

A két csoport közötti különbség rávilágít arra, hogy sokan nem ismerik fel saját áldozati helyzetüket, vagy nem tekintik bántalmazásnak azt, amit átélnek.

Az adatok alapján világosan kirajzolódik, hogy az áldozatok gyermekkori családi környezete lényegesen kedvezőtlenebb volt azokénál, akik nem váltak áldozattá. Körükben gyakoribb volt a feszült, bizalmatlan légkör, a veszekedés és az anyagi bizonytalanság. A tudatosult áldozatok több mint fele úgy érezte, hogy fenyegető közegben nőtt fel, míg azoknál, akik nem tapasztaltak erőszakot felnőttkorukban, ez az arány 10–14 százalék körül maradt.

Nem véletlen, hogy már egy 1999-es magyar kutatás is arra jutott: „Erős összefüggés van a gyerekkori és a felnőttkori fenyegetettség között, hiszen a gyerekkorban fenyegetett légkörben felnövők kétszer akkora eséllyel kerültek felnőtt korukban is hasonló helyzetbe, mint a nem fenyegetett légkörben felnövők.”

Alkohol, erőszak, elhanyagolás, alárendelődés

A statisztikák mögött persze mindig személyes történetek húzódnak meg. A 2019-ben és 2024-ben készített, összesen ötven interjú megrázó részletességgel mutatja meg, hogyan épülnek be a gyermekkori tapasztalatok a felnőttkori életutakba. Ezekből az interjúkból a kutatók idéznek is a tanulmányban.

Sok interjúalany számolt be arról, hogy a családban rendszeres volt az alkoholfogyasztás, ami ingerlékenységhez, hangulatváltozásokhoz és kontrollvesztéshez vezetett:

„Apukám elég magas beosztású, egy elég befolyásos cégnél a második ember. Otthon volt egy ilyen nagyon jó kis kettős életünk, hogy hétvégente mindig részegre itta magát, és hogy akkor miket csinál, erről senkinek nem szabad soha beszélni. És hétfőtől péntekig pedig ő egy nagyon elismert és jó szakember.”

Mások gyerekként voltak szemtanúi a szülők közötti erőszaknak:

„Hát nem mondanám, hogy annyira rossz ember volt, mert amúgy házias volt, meg gondoskodó volt, de ő is elég sokat bántalmazta anyukámat is, úgyhogy én sokat láttam, hogy anyukámat bántják. Nagyon brutálisan meg tudta verni, ő meg inkább féltékenységből.”

A legsúlyosabb történetek között szexuális erőszakról szóló beszámoló is szerepelt:

„Én voltam a legidősebb, mindenért kaptam. Szó szerint mindenért. Baltanyéllel, üvegszálas pecabottal, akkoriban nem ilyen volt a vasalózsinór, hanem még egyszer olyan, olyannal kaptam édesapámtól, és amit tényleg soha nem mondtam el senkinek, 10 évesen erőszakolt meg. Ez folyt három évig. Akkor öngyilkossággal kísérleteztem, nem sikerült. Azért is megvert, elszöktem otthonról, kerestetett, meglelt, akkor is megvert.”

Gyakran jelent meg az érzelmi elhanyagolás is, aminek szintén komoly következményei vannak az ilyesmit átélt emberek életére:

„Ő [a nevelőapa] sem úgy nevelt minket, mint gyerekeket, hanem nem is tudom, egyszerűen nem vettek minket figyelembe. Nem úgy kezeltek minket, mint gyerekeket, hideg házban, szobában altattak minket, miránk nem fűtöttek, soha nem vettek ránk egy cipőt, egy ruhát, én jártam az erdőre fáért, iskolából hazamentem, letettem az iskolatáskát, se enni nem adtak, semmit, fogd meg a fűrészt, meg a baltát, menjél az erdőre, mert nincs fa, úgyhogy én se játszani nem tudtam menni sosem, se barátkozni, senkivel, úgyhogy nehéz.”

Több történetben felbukkant az alárendelődés és a kitartás mint a nő/feleség szerep attribútuma:

„Anyukám egy kemény személyiségű nő. Ő sem volt teljesen boldog az édesapámmal, pont ebből kifolyólag, de őneki fát lehet a hátán vágni. Ő ezt végigcsinálta. Lehet, hogy ezt tanultuk, hogy a végsőkig ki kell tartani. Ez is egy minta lehetett nekem.”

Mit lehet tenni?

A kutatási eredmények alapján egyértelmű: a kapcsolati erőszak nem elszigetelt jelenség, hanem hosszú társadalmi és egyéni folyamatok eredménye. Hosszú távon azok a társadalom- és szociálpolitikai beavatkozások lehetnek sikeresek, amelyek a prevencióra helyezik a hangsúlyt. Ebben kulcsszerepe van a gyermekvédelemnek és a jelzőrendszernek, a családsegítő és gyerekjóléti szolgálatoknak, valamint a mentálhigiénés és pszichoszociális támogatásoknak.

Fontos az oktatási intézmények szerepe is: a bántalmazás korai felismerése és a fiatalok kapcsolati attitűdjeinek formálása hosszú távon csökkentheti az erőszak újratermelődését. Ugyanígy elengedhetetlen a mentális egészségügyi ellátások hozzáférhetővé tétele, a mentális és szerhasználati zavarok korai felismerése és kezelése is.

A rendőrségnek természetesen továbbra is kulcsszerepe van az azonnali beavatkozásban és az áldozatok védelmében. A valódi tehermentesítést azonban nem az utólagos beavatkozás, hanem a megelőzés jelentheti: annak felismerése, hogy az erőszak gyökerei gyakran a gyerekkorban vannak, és ott is kell elkezdeni a felszámolásukat.

A szerzők a Qubit kérdésére elmondták, hogy a gyerekek érzelmi és fizikai biztonsága azért is fontos, hogy felnőttként kisebb eséllyel kerüljenek – akár elkövetőként, akár áldozatként – egy bántalmazó kapcsolatba, és a ő gyerekeik majd ne ezt a mintát tanulják meg és vigyék tovább. Az, hogy társadalmi szinten vannak-e hatékony eszközeink a kapcsolati erőszak csökkentésére, alapvető kérdés nemcsak a bántalmazó kapcsolatok jelenkori érintettjeinek, de a következő generációknak a jólléte szempontjából is.

Mészáros pedig külön is hangsúlyozta, hogy jelenleg az ügy iránt elkötelezett és professzionális szakemberek működtetik a rendszert. Azt mondta, hogy az elmúlt bő tíz évben elkezdtek a magyar szakemberek felépíteni a kapcsolati erőszak áldozatai számára egy ellátási rendszert. A rendszer főbb elemei: az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT), amely 0-24 órában működik, és az a célja, hogy segítséget nyújtson a kapcsolati erőszak és az emberkereskedelem áldozatainak és szükség esetén gondoskodjon az elhelyezésükről. Emellett működik egy kríziskezelő hálózat is. A hálózat intézményeinek elsődleges feladatai közé tartozik a bántalmazás miatt akut krízisben lévő áldozatok azonnali menekítése, befogadása, és egyéb közreműködése a fenyegetettség megszüntetésében. Az áldozatok elhelyezése családok átmeneti otthonába vagy titkos menedékházakba történik, és társadalmi integrációjukban segít a félutas-kiléptető rendszer. Emellett, Mészáros szerint az utóbbi évek fejleménye kilenc krízisambulancia létrehozása volt. Az ambulanciákon olyan humán szolgáltatásokat nyújtanak, amelyek a kapcsolati erőszak témájában jártas professzionális szakemberek bevonásával segítik az áldozatokat.

Mészáros szerint a kríziskezelő hálózat intézményeinek anyagi forrásai azonban nagyon szűkösek, és a működési költségek a biztos állami támogatás helyett sokszor csak pályázati forrásokból és egyéb támogatásokból biztosíthatók. Ezek mellett azonban a tanulmány szerint nagyon nagy szükség lenne a családon belüli bántalmazások, elhanyagolások megelőzésére is – erre viszont kevés esély mutatkozik egy leépülő szociális rendszerben.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: