Az agresszív urbanizációval, a tömegturizmussal, a természetjárás népszerűségének növekedésével világszerte szaporodik a vadállatokkal történő szándékolatlan találkozások száma, és ez alól a félemetes nagyragadozók sem kivételek. Összeszedtük, hogy miként előzhetők meg és háríthatók el a gyakran végzetes kimenetelű támadások.

Medvefrász

A vadbiológiai-zoológiai szakirodalom, valamint az évszázados együttélés során leszűrődött tapasztalatok szerint az Európában honos barnamedve (Ursus arctos), ha teheti, kerüli az ember közelségét; mozgását és viselkedését a szaporodás és az utódnevelés ciklikussága és az elérhető táplálékforrások elérhetősége határozza meg. Az is tudható, hogy a lehető legkevesebb befektetéssel a legtöbb táplálék megszerzésére törekvő, ezért opportunistának is nevezett, ráadásul mindenevő barnamedvék táplálékának közel 60 százaléka növényi eredetű, az állati fehérjét pedig csak ritkán szerzik be klasszikus vadászattal – a rovarok általában épp elegendő proteinforrást jelentenek. A legendásan tanulékony medvék a mérsékelt égövi mozaikos erdőségek legnagyobb testű kleptoparazitái, ami azt jelenti, hogy fizikai adottságaikat kihasználva rendszeresen szerzik meg maguknak a náluknál minden esetben kisebb magányos ragadozófajok zsákmányát, és a dögevés is része táplálkozási repertoárjuknak.

Sütő Dávid, a WWF Magyarország Nagyragadozók programjának vezetője a Qubitnek korábban elmondta, hogy mivel a táplálékféltés szintén a viselkedési arzenáljuk része, ilyenkor egy több mázsás állattal való közvetlen találkozás komoly fizikai következményekkel járhat, még akkor is, ha a medvének esze ágában sincs jelentősebb kárt okozni, embert enni végképp nem. Egy bocsait védő anyamedve természetesen határozottan felléphet a vélt fenyegetés, így az ember ellen is, de ebben az esetben sem beszélhetünk zsákmányszerzési szándékról.

„Egy kifejlett példány, ha meg akarna ölni, mancsának egyetlen csapásával megtehetné. Ezen találkozások többsége nagyon hirtelen és gyors, ezért szoktam mondogatni, hogy addig nincs gond, amíg látod a medvét; amikor nem látod és hirtelen találkoztok, akkor az már veszélyes tud lenni. Amennyiben valaki medvét lát vagy észlel, hagyja békén! Bármennyire is szelídnek tűnik, ne próbáljon közelebb merészkedni hozzá, zavarni őt” – magyarázta a romániai Maszolnak Miklós Levente vadgazda mérnök, Hargita Megye Tanácsának igazgatói asszisztense tavaly áprilisban.

Ezért is alapvetés, hogy medvejárta vidéken lehetőleg többedmagunkkal, hangosan beszélgetve túrázzunk, mert akkor az állatok már messziről észlelik jelenlétünket, és szinte bizonyosan elkerülnek. Ha kénytelenek lennénk egyedül erdőt kerülni, akkor se legyünk csendben, fütyörésszünk, nótázzunk, illetve vigyünk magunkkal folyamatos hangkeltésre alkalmas eszközt, lehetőleg a magyarországi turistaboltokban pár ezer forintért megvásárolható medvecsengőt.

Ha mindezek ellenére mégis szembetalálnánk magunkat egy barnamedvével, igyekezzünk higgadtak maradni, és amennyiben ez lehetséges, kezdjünk lassan kihátrálni az útjából, aztán induljunk el arra, ahonnan jöttünk – tanácsolja a WWF Magyarország részletes útmutatója, amely szerint ha mégis közeledne az állat, kezeinket magasba emelve, hangosan kezdjünk beszélni hozzá, hogy „emberként azonosítson bennünket”. Az ezer esetből egyszer előforduló támadás esetén, vagyis ha a fentiek ellenére mégis nekünk rontana az állat, „feküdjünk hasra, karunkkal védjük a tarkónkat, és semmiképpen ne engedjük, hogy a medve a hátunkra fordítson”. A szakértők szerint a medveriasztó spray beszerzése sem árt, bár a fent említett megelőző intézkedéseket önmagában a spray nem helyettesítheti, a hatásosságát pedig inkább ne próbáljuk élesben tesztelni!

Farkaskerülő

A magányos, nem territoriális nagyragadozóként túlnyomórészt csak saját tapasztalataikra támaszkodó medvékkel szemben a Kárpát-medencében egyre gyakrabban megfigyelt európai szürke farkasok (Canis lupus lupus) olyan heterogén életkorú családi falkákban élnek, amelyek viselkedését az egymás közötti tapasztalatmegosztáson alapuló kollektív cselekvés jellemzi. A WWF ismeretterjesztő kötete szerint a nagyragadozók vadászati stratégiája alkalmazkodik a zsákmányfajhoz, a falka méretéhez, és nem utolsó sorban a helyi környezeti adottságokhoz. Amikor a farkasok prédát keresnek, gyakran szétszóródva, egymással párhuzamosan haladva cserkelnek; nem ritkák az akár három kilométer hosszan elnyúló vadászatok. Előfordul, hogy olyan helyzetbe kényszerítik a prédát – például egy sziklás magaslat szélére, patakmederbe vagy jeges felületre –, amelyből nincs menekvés.

A szakirodalom szerint a ritkán és sűrűn lakott területeket is figyelembe véve körülbelül 17-18 ezer farkas él az Európai Unió területén. Ennek ellenére a tapasztalatok világszerte azt mutatják, hogy a természetes körülmények között felnőtt, vadon élő farkasok alapvetően nem veszélyesek az emberekre. „Az emberek és a farkasok közötti találkozások naponta előfordulnak, de ezek nagy részét az emberek észre sem veszik. Statisztikailag Európában tízévente kevesebb mint egy végzetes balesetet okoznak a farkasok” – olvasható a WWF farkasos könyvében. Érdemes tudni, hogy míg az európai farkaspopuláció az elmúlt 30 évben folyamatosan növekedett, a farkas okozta balesetek száma csökkent. Romániában, az egyik legnagyobb farkasállománnyal (körülbelül 3000 példány) rendelkező országban csak elszórtan érkeznek jelentések farkasok által megharapott emberekről – és ezek is rendre olyan esetek, amikor állattartók próbálták elpusztítani a farkasokat.

Ezt támasztja alá a Norvég Természettudományi Intézet átfogó kutatása is, amely az elérhető történeti források alapján az elmúlt négy évszázad európai farkastámadásait vette számba. Így tudható, hogy 1950 és 2000 között mindössze 59 hitelesített konfliktus történt, amelyek közül 38-ban veszettséggel fertőzött, vagyis nem a természetes viselkedési repertoár szerint cselekvő állatok voltak az elkövetők. A fennmaradó 21 esetben a nem veszettség miatti támadások elkövetői szinte kizárólag olyan farkasok voltak, amelyeket emberek etettek vagy provokáltak, illetve (például Lettországban és Litvániában) emberi fogságból szöktek meg.

A WWF szakértői szerint nagyon kevesen veszik észre a közelükben ólálkodó ordasokat. A szakértők szerint a farkas, még ha egy túraösvény közvetlen közelében is van, inkább elbújik, és megvárja, amíg elhaladnak az emberek. Ha meglepik vagy váratlanul rábukkannak, a farkas visszavonul, eltávolodik az embertől. Ez a távolság persze lehet, hogy megfelelő a farkasnak, de nem feltétlenül megnyugtató az embernek. Ez esetben is érvényes, hogy ha az állat közel merészkedik, kiáltson hangosan, és próbáljon nagyobbnak tűnni.

„A farkasok szoros figyelemmel kísérik a történéseket, megismerik az emberek által lakott helyeket, és megtanulják, hogyan kell viselkedniük a saját biztonságuk érdekében. Ha megérzik, hogy az emberek észlelték őket, jellemzően gyorsan és csendben eltűnnek. Semmilyen körülmények között ne csalogassuk étellel, és ne kövessük az állatokat. A fiatal kutyákhoz hasonlóan a fiatal farkasokat is a játékos kíváncsiság hajtja. Ha ismétlődően megközelítik az embereket, a kutyákat vagy a lakott területeket, mindig el kell ijeszteni őket, erre a célra gumilövedéket, fény- és hangjelzéseket is használhatunk. A farkasok által lakott területeken az ember előbb-utóbb összefuthat velük. Kivételes esetben azonban az embereket időnként megközelítő vagy velük szemben agresszív farkasok esetén javasolt az állat szakember általi elijesztése, visszatérő agresszív viselkedés esetén pedig annak elejtése” – foglalja össze lényeget a WWF szakanyaga.

Pumapara

A szárazföldi nagyragadozók közül az Észak-, Közép- és Dél-Amerikában honos hegyi oroszlánt, vagyis a pumát (Puma concolor, angolul mountain lion) is potenciális támadóként tarja számon a szakirodalom. A világsajtót az év első napjaiban bejáró hír szerint az Egyesült Államok Colorado államában, a Crosier Mountain nevű hegy egyik túraösvényén – ebben az évtizedben az országban negyedszerre – történt halálos nagymacskatámadás. A magányosan élő és erősen territoriális, saját testtömegüknél akár nyolcszor nehezebb és nagyobb zsákmányt is könnyedén elejtő pumák az emberlakta és a természetes (illetve természetközeli) területek peremvidékein jelenthetnek veszélyt az emberre – legalábbis az USA Vadvédelmi Szolgálata szerint, amelynek hivatalos sorvezetője azt írja, hogy „a pumák támadásai ritkák, de a reakciókészség kulcsfontosságú” a konfliktus megelőzéséhez.

Utah állam nemzetipark-szolgálata mindenekelőtt azt tanácsolja a pumalakta vidékeken barangolóknak, hogy legalább 36 méter, azaz körülbelül három buszhossznyi távolságon belül ne kerüljenek az útjukba kerülő hegyi oroszlánhoz. Amennyiben ez nem kivitelezhető, akkor a megfontolt hátrálás lehet a megoldás, a sarkon fordulás és az elfutás ugyanis a potenciális préda viselkedése, legalábbis a pumák olvasatában. „Maradj nyugodt és hátrálj lassan: tartsd a szemkontaktust, és próbálj meg távolságot teremteni! Tűnj nagynak és agresszívnak: emeld fel a karjaidat, nyisd ki a kabátodat, hogy nagyobbnak tűnj! Kelts zajt: beszélj hangosan, határozott hangon, hogy elriaszd a pumát” – sorolja a pumaelhárítás alapvető teendőit a vadvédelmi szolgálat honlapja.

Amennyiben mindezek ellenére a hegyi oroszlán továbbra is közeledne, muszáj lesz köveket vagy botokat dobálni felé, „vagy bármit, amit elérsz anélkül, hogy lehajolnál vagy hátat fordítanál, hogy jelezd, nem vagy könnyű zsákmány”. Ha a puma mégis támadna „védd a fejedet és a nyakadat”, mert ezek a nagymacskák kevés kivételtől eltekintve nyakszirt-harapással végeznek zsákmányukkal, ezért is fontos „szemben és talpon maradni”, mert ilyenkor lehet a túraboltokban könnyedén beszerezhető medveriasztó sprayt akár 9-12 méteres távolságból is bevetni. De a legfontosabb tanács, hogy ha valaki pumát lát, kerülje messzire, és adjon az állatnak is esélyt a kitérésre.

Cápaelhárítás

Bár a magyarok által felettébb kedvelt Adria is tele van cápákkal, sőt a rettegett fehér cápa (Carcharodon carcharias) is tagja az ott honos ragadozó-faunának, utoljára 1974-ben lett tragédia abból, hogy a faj egyik példánya saját zsákmányát elvétve egy tonhalhalász halálát okozó ember elleni támadást indított.

Mivel a cápák (Selachimorpha) húsevő fajai köztudottan előszeretettel vadásznak az úszólábúak (Pinnipedia) közé tartozó különféle fókákra, a legáltalánosabb etológiai elmélet szerint az emberek elleni cápatámadások alapvető oka a téves azonosítás, vagyis a tengeri ragadozók azért indítanak gyilkos rohamokat a fürdőzők vagy szörfösök ellen, mert összekeverik őket kedvenc zsákmányállataikkal. 2021-ben angol, ausztrál és dél-afrikai kutatók ezen állatok mozgását hasonlították össze a tengerben úszó, illetve a szörfdeszkán hasmánt evező emberekével. De nem akárhogy, hanem a cápák szemszögéből. A ragadozók ugyanis rendszerint alulról, a mélyből csapnak le a felszínen vagy annak közelében tartózkodó prédájukra, ezért leginkább csak a potenciális zsákmány sziluettjét érzékelik. A Science-ben is ismertetett összehasonlító vizsgálat szerint a fehér cápa szemszögéből egyértelműen alig van különbség a felszín közelében mozgó fókák és az emberek között, ugyanakkor megnyugtató, hogy a zsákmányszerzés során a ragadozók más érzékszerveiket, mindenekelőtt a rendkívül hatékony szaglásukat használják, ráadásul a rezgéseket is kiválóan detektálják, ezért statisztikailag rendkívül ritkán fordul elő, hogy a zsíros és testes fókához képest soványka prédát jelentő emberbe harapjanak.

A cápa-és rájakutatók részvételével a Floridai Természettudományi Múzeum és az Amerikai Porcos Halak Társasága által készített nemzetközi Cápatámadási Dosszié szerint a búvárok, úszók, illetve a felszín közelében búvármaszkkal, légzőcsővel és uszonnyal felszerelkezett sznorkelezők, valamint a szörfösök mindenekelőtt azzal csökkenthetik a támadás kockázatát, ha elkerülik az élénk, kontrasztos, az óceán színétől élesen elütő fürdő- és búvárruhák viselését, illetve deszka használatát. Egyes kutatások szerint ugyanis már egy búváróra számlapjának visszatükröződése is izgató hatással lehet a cápákra, ezért azokat érdemes a búvárruha mandzsettája alá rejteni, ha ragadozó úszik a közelben – olvasható az Euronews összeállításában.

A cápaelhárítással foglalkozó tudományos szakanyagok szerint a határozott, de nyugodt viselkedéssel – végső esetben a túlságosan érdeklődő egyed orrának eltolásával – a kóstoló harapás általában megelőzhető. Támadás esetén, amennyiben nincs nálunk az ausztrál kutatók által javasolt elektromos cápariasztó kézi készülék, minden erőnkkel, ütve-rúgva védekezve állítólag ki lehet szabadulni a tengeri ragadozók fogai közül.

Krokodilriasztás

A BBC Wildlife tavaly októberi rangsora szerint a tengeri ragadozóknál nagyságrenddel többször támadnak emberre a Kelet-Indiától Ausztráliáig a déli féltekén honos bordás krokodilok (Crocodylus porosus). Bár a faj veszélyességét többnyire eltúlozzák, az tény, hogy 1985 és 2023 júliusa között csak az ausztráliai Queenslandben 47 támadást regisztráltak, amelyekből 13 halálos kimenetelű volt.

A nem ritkán az egytonnás testtömeget és a 6 méteres testhosszt is elérő, területüket agresszívan védelmező hüllők viselkedését vizsgáló kutatók szerint a bordás krokodil rászolgált hírnevére. Az ausztráliai Charles Darwin Egyetem kutatócsoportja 2013-ban arra jutott, hogy a bordás krokodilok rokonfajaiknál jelentősebb agresszivitása evolúciósan kódolt viselkedés. Nem véletlen, hogy a helyi hatóságok óvatosságra intik az élőhelyeikre látogató turistákat.

Queensland szövetségi állam kormányzatának hivatalos kisokosa szerint a legjobb, ha nem megyünk 5 méternél közelebb a faj által ismerten lakott élővíz partjához, mert akkor kívül maradunk a támadás legjellemzőbb hatótávolságán. (A cikkcakk vonalú elfutás ugyanis nem működik, ha egy ekkora hüllő ránk támad.) Ajánlott kerülni azokat a partszakaszokat, ahol krokodilnyomok vannak, ha pedig ez nem kivitelezhető, akkor felettébb ajánlott felszerelkezni valamilyen olyan tárggyal, evezőlapáttal vagy méretes faággal, amivel támadás megállítható, vagy legalább átmenetileg lelassítható.

Ha már mindenképp muszáj a vízparton tartózkodni, az ausztrál hatóságok azt tanácsolják, hogy senki se gázoljon kétszer ugyanazon a helyen még sekély vízbe sem, főleg nem alkonyatkor, hajnalban vagy éjszaka, amikor a krokodilok a legaktívabbak.

Az alábbi videóban a queenslandi kormányzat mozgóképes összefoglalója látható: