Mi lenne, ha kiszámíthatatlan diktátorok helyett a mesterséges intelligenciára bíznánk az emberiség jövőjét?

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

A napjainkban zajló globális folyamatokból történelmi jelentőségű ugrás jelei rajzolódnak ki. Az előttünk álló évtizedekben sok, egymást már korábban is befolyásoló környezeti, technológiai, gazdasági, társadalmi és politikai jelenség elválaszthatatlanul egybefonódik, és ez gyökeresen átírja életünk megszokott szabályait. Két alapvetően fontos változás kapcsolódik egybe. Egyrészt az emberiség mostanra életgörbéje gyorsan növekedő szakaszának végéhez ér, és alkalmazkodnia kell a következő, stabil és fenntartható fejlődési szakasz feltételeihez. Másrészt a szuverén nemzetállamokból felépülő nemzetközi rendszer fokozatosan globális ökoszisztémává vált. Kialakult az egységes emberiség, és ez lényegileg megváltoztatja a történelemről, a társadalomról és az emberről alkotott képünket. 

Az előttünk álló átalakulás az ember eddigi evolúciójának és történetének kis számú, de annál jelentősebb ugrásához mérhető. Ilyen volt a fáról való leszállás, a mezőgazdaságra való áttérés vagy az állam intézményének megalkotása. Ez utóbbi – a nagy és komplex emberi közösségeket kormányzó centralizált gépezet – tette lehetővé birodalmak és civilizációk létrejöttét, és ez teremtette meg az egyre gyorsuló dinamikájú fejlődés feltételeit. A felsorolt gyökeres változások a múltban évezredeket, majd évszázadokat vettek igénybe, vagyis sok generációnyi idő alatt zajlottak le, és még így is fájdalmas volt az új fejlődési szinthez való alkalmazkodás. Az előttünk álló újabb történelmi ugrására azonban legfeljebb két-három évtized áll rendelkezésre, vagyis még a ma élő középkorúak is szinte biztosan végigélik az átalakulás minden örömét és nyűgét. 

„A történelem nem egyéb, mint az egyes nemzedékek egymásutánja, amelyek mindegyike kiaknázza azokat az anyagokat, tőkét, termelőerőket, amelyeket valamennyi elődje reá hagyományozott, ilyenképpen tehát egyfelől a ráhagyott tevékenységeket folytatja egészen megváltozott körülmények között, másfelől pedig a régi körülményeket módosítja egészen megváltozott tevékenységgel” - írta annak idején Karl Marx és Friedrich Engels A német ideológiában. De a kérdés, hogy vajon milyen erők formálják az egyének és közösségeik egyre szélesedő és egymásra utaltságig erősödő kapcsolathálóját, már a régi görögöknél felvetődött. Szókratész nemcsak rátalált a ma is helyesnek tekinthető válaszra, de barátját is rávezette: „Vajon hogyan végzi az ember tökéletesebben a munkáját: ha egymaga több mesterséget folytat, vagy ha csak egyet? – teszi fel a kérdést a filozófus Platón Államában. Adeimantosz megadja a kínálkozó választ: „Ha csak egyet.” Ebből a felismerésből kiindulva Szókratész felrajzolja azt az utat, amelynek mentén a munkamegosztás mind kifinomultabb termékek születéséhez vezet, és beláttatja beszélgetőpartnerével, hogy ezt csak egyre növekvő méretű társadalom képes kielégíteni. 

A történelem tehát a növekvő, mind komplexebbé váló, egyre szorosabb kapcsolatokkal egybefűzött közösségek létrejöttének folyamata. Az egymástól távol élő emberek együttműködésének elősegítésére a cserét közvetítő és ösztönző eszközöket kellett létrehozni: feltalálták a pénzt, létrehozták a piacot, bevezették a magántulajdont, emellett fejlődnek a csere lebonyolításának eszközei, a kommunikáció és a szállítás is. Mivel a nagyobb közösségekben több idegen élt együtt, ezzel együtt megnőtt a másokon élősködő, szabályszegő potyautasok száma. Ezért a szabálykövetést kikényszerítő – megfigyelő, elítélő, fegyelmező és büntető – intézményeket hoztak létre: kigondolták a moralizáló és büntető isteneket, majd megszervezték a büntető intézményeket működtető államot. Az eredmény nem maradt el: a lakosság számának növekedése, a közösségek komplexitása és sokfélesége kedvezően hatott az innovációk létrejöttére és a kultúra fejlődésére.

A közösségek méretének és a komplexitásának növekedése, a gazdaság és a tudomány fejlődése az elmúlt fél évezredben egyre gyorsult, majd a 20. században robbanásszerűvé erősödött. Ennek először csak a kedvező oldalait vettük észre: ugrásszerűen nőtt az átlagéletkor és a képzettség, kényelmesebbé és kellemesebbé vált az élet minősége. A 20. század utolsó harmadában ugyanakkor váratlanul felbukkant az úgynevezett túllövés jelensége: nem vettünk tudomást a növekedési folyamat szükségszerűen bekövetkező lassuló szakaszáról, és ezen túlhaladva krízisek keletkeztek. Idővel egyre több területen tűntek fel a növekedés korlátai, és mostanra tagadhatatlanná vált, hogy az emberiség elérte világának  határait. Belaktuk bolygónkat: bárhová megyünk, mindenütt önmagunkba botlunk, és saját tetteink következményeivel szembesülünk. 

Ezzel párhuzamosan a minden embert és minden dolgot egybefűző technológiai, gazdasági és környezeti kapcsolatok komplex, egyre nehezebben átlátható rendszerré alakították a világot. Az ilyen összetett rendszerek csak működésük dinamikus modelljének megalkotásával érthetők meg  – csak így lehet nyomon követni a fejlődés menetét, elemezni a beavatkozások lehetséges hatásait, és feltárni, milyen végkifejlet felé halad a rendszer. Ezt a megoldást választotta fél évszázada a Római Klub, amelynek szakértői Jay Wright Forrester világdinamika-modelljére támaszkodva globális modellé formálták az egybekapcsolódó növekedési folyamatokat, és végigkövették a következményeket a „véges” Földön. A bonyolult és nehezen áttekinthető egyenletek rendszere ugyanakkor jól értelmezhető ábrákat eredményezett. Ezek szemléletesen mutatták, hogy ha beleütközünk  a növekedés korlátaiba – igaz, akkor ezt még a távoli jövőre, 2040-2050 tájára tették – az a globális rendszer összeomlásához vezethet. Egyértelművé vált, hogy az emberiség elérkezett a dőlt S alakú logiszikus növekedési görbe felső, már nem növekvő, stabil szakaszára, ahol azonban az egyének és a közösségek életfeltételei szükségképpen alapvetően megváltoznak.  

A számítógépes szimuláció – egybehangzóan a természetben kialakuló vagy a tudósok által kialakított korlátok közzé helyezett állatpopulációk növekedési folyamataiból levonható tapasztalatokkal – egyértelmű következtetésre vezetett: azok a lények, akik nem vesznek tudomást világuk korlátozott voltáról, a katasztrófa felé sodródnak. A kutatások ugyanakkor azt is egyértelművé tették, hogy a végzet nem eleve elrendelt. Le lehet térni a fenntarthatatlan növekedés pályájáról, ám ehhez fel kell ismerni az alkalmazkodás elkerülhetetlenségét, és hozzá kell illeszteni a viselkedést. Nos, éppen ebbe a történelemben egyedülálló helyzetbe csöppent most az emberiség. A globális középosztály – többségük már a dinamikusan fejlődő Kína és India polgárai közül kerül ki – létszáma a 21. században folyamatosan nő, és az előrejelzések szerint 2030-ra meghaladja a 4 milliárd főt. Véges világunk lakóinak egyre nagyobb része érthető módon a leggazdagabbak fogyasztási szokásait igyekszik másolni. Miközben azonban élelmiszerfogyasztásuk, közlekedési szokásaik, víz- és energiafelhasználásuk közelíti a fejlett országok szintjét, ezzel párhuzamosan szennyezés- és hulladéktermelésük is felzárkózik ahhoz. 

A logisztikus életgörbe gyorsan növekvő szakaszán felfelé haladva az emberiség szinte hipnotizáltan követte az élboly fenntarthatatlan életmodelljét. A sűrűsödő krízisek ugyanakkor jelzik, hogy nem halasztható tovább a természeti környezet korlátaihoz való illeszkedés. Ebben a helyzetben jól fejezi ki a jövőhöz fűző viszonyunkat Hugh Trevor-Roper angol történész mondása: „A történelem nem pusztán az, ami megtörtént. A történelem az, ami annak fényében történt, ami történhetett volna”. Vagyis úgy kell szemlélnünk a jövőt, mint a mindenkori mostból induló, többféle, egyaránt lehetséges jövőszálat, amelyek közül az emberek döntései nyomán formálódik ki az, amelyik végül megvalósul. Ennek fényében elgondolkoztató, hogy a felelős politikusok, bár látják a katasztrófa jeleit, választóik tétovázását érzékelve halogatják az elkerülhetetlen döntéseket. A következményeket a globális modellek újabb szimulációi is jelzik: bár bizonyos területeken javulás tapasztalható, egészében véve az emberiség helyzete romlott.

A fenntartható fejlődés pályájára történő zökkenőmentes átmenet komoly kihívást jelent, hiszen közben tekintettel kell lenni a világot feszítő, szinte elviselhetetlen ellentmondások egész sorára: egyenlőtlenség, szegénység, környezeti és demográfiai problémák, az egyéneket, etnikumokat, társadalmakat és civilizációkat szembeállító konfliktusok tömegei. A helyzetet nehezíti, hogy komplex és szorosan csatolt világunk áttekinthetetlenné és kiszámíthatatlanná vált. Ez vezetett oda, hogy a 20. század második felében kiformálódott, a nemzetközi kapcsolatok szervezésére, a konfliktusok kezelésére létrehozott intézmények – az egyik oldalon az ENSZ és egyéb nemzetközi szervezetek, a másikon az egymást akadályozó nagyhatalmak, amelyeket gyakran magukat szuperhatalomnak képzelő diktátorok és vállalatbirodalmak mozgatnak – képtelenné váltak a krízisek megoldására. 

Mindez felveti egy mesterséges intelligenciát (MI) alkalmazó globális modell létrehozásának lehetőségét, egyben szükségességét; egy ilyen modell révén ugyanis rátalálhatunk egy az egész emberiség szemszögéből optimális jövőszálra. Segítségével a döntéshozók felkutathatják a lehetőségeket, lejátszhatják a döntési változatokat, és ez kiszámíthatóvá teszi a fenntartható fejlődés globális és lokális feltételeit. A rendszer komplexitása miatt a csoportgondolkodás által befolyásolt és „csak” természetes intelligenciával rendelkező szakemberek nem tudnak eligazodni a részletek áttekinthetetlen gazdagságában, az MI-vel együttműködve viszont képessé válhatnak kibogozni a számtalan egybefonódó következményt és közösségeiknek a többiekre gyakorolt hatását. 

Nyilvánvaló, hogy a MI ilyen alkalmazása számos problémát és ijesztő lehetőséget is felvet, de talán még mindig jobb annál, mint amikor egóvezérelt populisták, kiszámíthatatlan diktátorok játszadoznak az emberiség sorsával. Világunkat a mai napig szuverenitásukat féltékenyen védő nemzetállamok hálózataként szemléljük. Ám az egységes emberiség kialakulása azzal járt, hogy érdekei vitathatatlanul felülírják bármely nemzet vagy más szuverén aktor akaratát. Ebben a helyzetben a közös érdeket érvényesítő döntés meghozatalát és annak végrehajtását meg lehetne könnyíteni egy MI-n alapuló globális modellel. Kérdés, hogy az emberiség kész-e elfogadni, hogy a MI által vezérelt globális modell közvetítésével hozza meg döntéseit – olyan modellével, ami nyitott a párbeszédre, partnerei elé tárja az összes lehetséges megoldást, és megmutatja, hogy az egyes szereplőknek javasolt döntés miként hat másokra. 

Egy ilyen globális MI-modell alkalmazásának azonban van még egy kedvező járulékos mellékhatása, nevezetesen az, hogy létrehozza és hozzáférhetővé teszi a lokális közösségek részmodelljeit. Vagyis bárki számára felkínálja, hogy saját nemzetállamának állapotát vagy térségének jövőjét a globális növekedésbe illesztve elemezni tudja. Megnyitja tehát a lehetőséget bármely nemzet, kisebbség, sőt az egyén előtt, hogy –szinte függetlenül attól, hogy az éppen aktuális kormányzat mennyi és milyen minőségű információt bocsát a rendelkezésére – saját helyzetét mások helyzetének tükrében, részleteiben és távlataiban elemezni tudja, ez pedig új perspektívát nyithat a demokrácia előtt a 21. században. 

A szerző okleveles fizikus, a filozófiai tudományok kandidátusa, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanára. További írásai a Qubiten itt olvashatók.

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: