Minden változik körülöttünk, és sok jel arra utal, hogy még a vallás változtathatatlannak tűnő világában is készül valami. Ferenc pápa felhívására egy októberben Rómában szervezett konferencián mintegy 400 püspök és laikus katolikus cserél véleményt az egyház jövőjéről, és a napirendi pontok között olyan kényes témák is szerepelnek, mint a női diakónusok felszentelése, a papság cölibátusa, az azonos nemű párok megáldása, sőt szót kaptak az abortuszjogokért küzdők is. Nem sokkal korábbi hír, hogy a legutóbbi magyar népszámlálás sokakat megdöbbentő eredményt hozott: az elmúlt évtizedben a bőséges kormányzati támogatás ellenére jelentősen csökkent Magyarországon a keresztény vallások híveinek száma.

Nyilvánvaló, hogy a változó világ az egyes vallásokat is változásra készteti, de miért ne jöhetne létre egy olyan új, globális vallás, ami elfogadható válaszokat nyújt azokra a kérdésekre, amelyek eddig fel sem merültek? Yuval Noah Harari, a neves izraeli történész néhány hónapja egyenesen annak a véleményének adott hangot, hogy a mesterséges intelligencia újraírhatja a szent szövegeket, és képessé válhat arra, hogy új vallást hozzon létre. Ahhoz viszont, hogy egy ilyen utópia létjogosultságát egyáltalán fontolóra vegyük, érdemes megvizsgálni, hogyan jött létre a vallás és az emberi civilizáció másik két meghatározó eleme, az állam és a tudomány.

A hódváraktól az ősök szellemén át az államig

A helyzet megérett arra, hogy az érthetetlennek tűnő történések okaira a tudomány segítségével keressünk választ. Kapóra jöhet, hogy a világ egyik legrangosabb tudományos folyóirata, a Philosophical Transactions of the Royal Society idén januárban tematikus számot szentelt a kulturális evolúciót elemzésének (a négy szerkesztő egyike a Széchenyi-díjas magyar evolúcióbiológus, Szathmáry Eörs volt). A lapszámban szereplő cikkek közös módszertani alapgondolata a biológiai és a társadalmi evolúció mechanizmusának világos megkülönböztetése. Míg a biológiai evolúciót a szülőktől „egyenes” vonalon örökölt gének, illetve az ezek alapján kiformálódó, az elődök által a környezet kegyetlen szelekciójának hatására kiszenvedett adaptációk vezérlik, a társadalmi evolúcióra az úgynevezett elosztott (disztributív) adaptációk a jellemzőek, amelyekhez az egymással nem rokoni kapcsolatban álló csoporttársak is hozzáférhetnek. Ez a különbség magyarázza a történelem dinamikáját és időről időre bekövetkező különös ugrásait.

Az evolúciós építkezés lények alkotta konstrukciói – a hód vára, a farkasok táplálékkeresési stratégiája vagy a majmok eszközei – mint elemi építőkockák már az ember megjelenése előtt is léteztek. A szülőktől kapott biológiai örökséghez képest azonban az állatvilágban ezek csak kiegészítő szerepet játszottak. Emberré váló őseink az általuk létrehozott eszközökből a csoport minden tagja számára védelmet teremtő kulturális szférát alkottak. Ez a „mesterséges természet” védelmet nyújtott a természeti fenyegetéseivel szemben, de folytonos alkalmazkodásra is kényszerítette őseinket. Ennek során az eszközök fokozatosan sokrétűbbé, közösségei mind nagyobbá, gondolatai egyre kifinomultabbá váltak. Az ember adott környezethez illeszkedő életmódja a változások hatására azonban időről időre fenntarthatatlanná vált. Ilyenkor a fejlődés fokozatos menetében ugrásszerű változás következett be, amelynek során az élet alapvetően átalakult, és a társadalom új fejlődési szintre lépett. Így formálódott ki a társadalmi evolúció a biológiaitól eltérő egyedi dinamikája.

A kulturális evolúció felvezető szakasza az i.e 2,5 millió évtől az i.e. 250 ezer évig tartó időszakban zajlott. Meghatározó jellegzetessége őseink agyának 300 cm³-ről mintegy 1300 cm³-re növekedése volt. A növekvő agy alapozta meg az eszközhasználat bővülését, a szociálisan átadott ismeretek növekedését és a csapat szervezettebbé válását. Ezek mellett még egy, a vallások számára fontos képesség formálódott ki. Az emberré válás útján haladó ősünk először emberszabású rokonaihoz hasonlóan képessé vált arra, hogy jelenlevő társait saját akarattal és szándékokkal rendelkező lényekként fogja fel, majd a kulturális evolúció útján elindulva egyre magasabb rendű intencionalitásra – a vallások számára nélkülözhetetlen mentális képességre – is szert tett.

A társadalmi evolúció alapvető fordulatát az váltotta ki, hogy az agy méretének folyamatosan növekedése mintegy 250 ezer évvel ezelőtt váratlanul megállt, ami folytathatatlanná tette az addigi követett utat. Ez arra kényszerítette az emberré válás útján járó ősünket, hogy a kéznél lévő kulturális építőkockákból, azokat továbbfejlesztve egyre komplexebb kulturális konstrukciókat építsen maga köré. Ennek során formálódott ki i.e. 250 ezer és i.e. 15 ezer között a társadalmi evolúció első, a biológiaitól immár alapvetően eltérő új fejlődési szakasza. Az ember gondolatvilágát fokozatosan mind több jel, szabály és ismeret alkotta, eszközvilágában növekvő számú és funkciójú szerszám, fegyver és építmény jelent meg, társas világa pedig egyre több társból álló, egyre szervezettebb csapattá formálódott. A nagyobb és strukturáltabb közösségek összeszerveződését új, a normakövetést kikényszerítő kulturális szabályokon alapuló módszerek biztosították.

A kulturális evolúció útján haladva a Homo sapiens egyedei fokozatosan képessé váltak arra, hogy nemcsak jelen levő, hanem a jelen nem lévő társak szándékaihoz is igazodjanak, és arra is, hogy az általuk soha nem látott, csak a társak történeteiben létező „személyeket” is akarattal rendelkező ágensként fogják fel. Ez az egyre magasabb rendű intencionalitás alapozta meg, hogy a közösség narratíváiban előforduló képzeletbeli lényeket – az ősök szellemeit – hatást gyakorolni képes aktorokként képzeljék el. Ezzel fokozatosan kiformálódott az istenek első modellje: az ősök szelleme, aminek elvárásaihoz igazodni kell, utasításait és parancsait teljesíteni kell, sőt támogatása fejében még ajándékokkal is kedveskedni kell neki.

Ismerős isten születik

Az i. e. 20 ezredik év után, ahogy a jégkorszak enyhülni kezd, a kedvezőbb körülmények demográfiai robbanást idéztek elő. Ennek következtében a csoportok mérete megnőtt, és megszaporodtak az egymás közvetlen szomszédságában élő közösségek. Az addig folytatott gyűjtögető életmód fenntarthatatlanná vált, és fokozatosan kiformálódott a társadalmi evolúció második szakasza, ami hatalmas ugrást jelentett. Az ember rákényszerült arra, hogy áttérjen a korábban csak kiegészítésként folytatott mezőgazdasági tevékenységre. Ez elkerülhetetlenné tette a magántulajdon bevezetését és a kereskedelem fejlesztését, aminek következményeként tartós munkamegosztás és nagyobb közösségek alakultak ki. Az addig önálló és alapvetően egalitárius közösségek a magántulajdon és a kereskedelem hatására növekvő hatalmi, gazdasági és társadalmi egyenlőtlenséggel jellemezhető társadalmakká alakultak. Ez pedig elkerülhetetlenné tette az együttélés új szabályainak és szabálykövetési módjainak a bevezetését.

Az ember ráébredt, hogy a komplex és egyenlőtlen közösségekben az életet addig szabályozó ősök szellemei elveszítették erejüket, és megalkotta a moralizáló és büntető isteneket. Ezzel új, már mai szemmel is ismerős isten született, aki előírja az együttélés szabályait, és súlyos büntetésekkel fenyegeti azt, aki megszegi őket. Ez az új Isten világosan megmondja, hogyan viselkedjünk, és mi lesz a szabályszegők büntetése. Szent szövegek mesélik el, hogyan teremtette Isten a világot, miként rendezi el a dolgokat, és ezeket a közösség rendre megünnepli. A vallás így fokozatosan az élet elmaradhatatlan részévé vált: a hétköznapi élettől az ünnepeken keresztül a társadalom működéséig minden Isten tekintélyére épül, és ez megalapozza a munkamegosztás által összekapcsolódó közösségek együttélését.

Ám amikor a társadalmak – köszönhetően többek között az istenek „áldásos” hatalmának – tovább növekedtek, kiderült, hogy már az istenek büntetésével való fenyegetés sem elégséges a közösség stabilizálásához. Az ember újabb, még félelmetesebb büntető intézményt kénytelenek feltalálni – az államot. Az állam a korábbi peer punishment (társak általi büntetés) helyett a pool punishment (csoportos büntetés) módszert alkalmazza: a hatalom előírja a viselkedést szabályozó törvényeket, azok végrehajtásáról pedig a polgárok összedobott pénzéből felfogadott emberek gondoskodnak: megfigyelnek, nyakon ragadnak, elítélnek és megbüntetnek. A centralizált állam fokozatosan egyre távolabbi térségekre terjeszti ki hatalmát, és az élet egyre több területét kontrollálja. Fő eszközei az intézmények: személytelen, racionális szabályokkal, rendszerszerűen alkalmazott jutalmakkal és büntetésekkel működtetett szerveződések, amelyek az élet egyre több szféráját a hatókörükbe vonják.

Kire hallgassak, Istenre vagy az államra?

Az új feltételek hatására a vallások is szintet lépnek: kialakulnak a ma jól ismert világvallások, amelyek önálló intézményekként illeszkednek az állam által szabályozott társadalomba. Ez felvetett egy lényeges kérdést: vajon az isteni szabályokat vagy az állami törvényeket kell követni? A centralizált állam és a fokozatosan intézményesülő vallás egymáshoz illeszkedése nem zajlott konfliktusok nélkül. A pápák és a császárok közötti vetélkedés végül az „Add meg istennek, ami az istené, és a császárnak, ami a császáré” jelmondat jegyében oldódott meg. Az élet legkülönbözőbb területét az állam által megszabott és az egyház által is jóváhagyott törvények szabályozták. Ahol viszont az állam nem rendelkezett, ott a vallás morális elvei igazítottak el. Amikorra azonban elrendeződött a földi és az égi hatalom közötti szereposztás, felbukkant egy új szereplő: a tudomány.

A tudományok fokozatosan a társadalmi és a gazdasági élet nélkülözhetetlen segítőivé váltak, ugyanakkor önigazgató módon, a tudósok által kialakított szabályok mentén szerveződtek. Működési elveik – szabad vita bármely kérdésről, a hagyományok megkérdőjelezése, a tekintélyen alapuló érvelés elutasítása, a viták kísérletek alapján történő eldöntése – gyakran ütköztek mind az államhatalom, mind a vallások tekintélyekre hivatkozó elveivel. A tudomány művelői jellemzően maguk is vallásos emberek voltak, tevékenységük eredményeként mégis fokozatosan elvált egymástól a vallás és a tudomány útja. Az idők folyamán egyre nőtt a gondolatszabadság tere, és egyre több területen bizonyosodott be a tudomány meghökkentő hatékonysága a tények tisztázásában és a valóság értelmezésében. (Ahogy Galilei mondta, „A természet nagykönyve a matematika nyelvén van megírva”.

A 20. században azután a vallás és a tudomány egyértelműen elkülönült egymástól. Figyeltek egymásra, de saját hagyományaikat követték. A fejlődés folyamatosan vetett fel új kérdéseket, amelyek konfliktusokat váltottak ki. Ám az idők folyamán világossá vált, hogy a világvallások nagyon összetett szerepet töltenek be a társadalmak életében. Ismeretet kínálnak arról, miért és hogyan működik a világ. Morális eligazítást nyújtanak azokban a kérdésekben, amikben az állam nem nyilatkozik. Közösségképző szerepet töltenek be azzal, hogy gyülekezetté szervezik az egy helyen élőket, és identitásközpontként szolgálnak, „hittestvérekké” nyilvánítják az egymást nem is ismerő embereket, előírva egymás feltétel nélküli támogatását. Ezeken a területeken ugyanakkor az egyházaknak vannak hasonló szolgáltatásokat kínáló partnerei és versenytársai: a világ működését a tudományos elméletek, a morális szabályozást a különböző ideológiák etikai elvei, a közösségi élményt az állami ünnepek, a sport- és kulturális rendezvények, a közösségi identitást a nemzeti és politikai identitás szolgáltatja.

Új vallás, globális Isten?

A 21. század kaotikus változásai alapvetően felzavarták a legtöbb területen létrejött kényes egyensúlyt. Elértük a gazdasági és a demográfiai növekedés határait; az emberiség életmódja a környezetkárosító hatások miatt fenntarthatatlanná vált; a mindenkit mindenkivel szorosan egybekapcsoló hálózatok létrejötte a krízisek megállíthatatlan tovaterjedését eredményezték, és a világot egyre inkább befolyásolja a mesterséges intelligencia. Ezek a változások a társadalmi evolúció újabb alapvető átrendeződését vetítik előre, ami a korábbiakhoz hasonló történelmi ugrást idéz elő. Ez pedig arra készteti az embert, hogy alapvetően újragondolja a világhoz való viszonyát, beleértve azt a különös kérdést, hogy milyen Isten passzol az új feltételekhez.

A világ keletkezését és működését illetően a tudomány szerepe egyre vitathatatlanabb, így a szent szövegek iránymutatási mind kevésbé tekinthetők autentikus ismeretforrásnak. A jogrend bizonytalansága és az állam gépezetének kiszámíthatatlansága miatt viszont felértékelődik a morális szabályozás, így megnő a vallások által betöltött morális „iránytű” szerepe. A családok és a kis közösségek szétesése miatt terjedő magányosság a jövőben növelni fogja az emberek közösségi élmény iránti igényét, és ez lehetőséget kínál a vallási intézmények által szervezett gyülekezeteknek, ha hajlandók és képesek alkalmazkodni a politikai-, a sport- vagy a kulturális rendezvények közösségszervező hatásához. A vallások identitásközpontot kínáló szerepét tekintve az előttünk álló időszakban új fejlődési szakasz alakulhat ki.

A sokmilliós társadalmak és civilizációk korának világvallásai az egymástól távol élő egyének és közösségek számára kínáltak identitásközpontot. A 21. században a mindenkit mindenkivel szorosan egybefűző kötelékek egységes szuperorganizmussá formálták az egész emberiséget. Ez pedig kétségkívül felveti, bár nem biztos, hogy lehetségessé is teszi a minden emberi lényt közös családba foglaló globális Isten „létrehozását”. Azt pedig egyelőre végképp nem tudni, hogy egy új, globális vallás létrejöhet-e a már létező világvallások híveinek összefogása által, esetleg a Harari által felvetett vízió válik valóra, és a mesterséges intelligencia alkot új vallást.

A szerző okleveles fizikus, a filozófiai tudományok kandidátusa, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanára. További írásai a Qubiten itt olvashatók.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: