Ne adják fel! Győzzék meg az embereket, hogy a tudomány szabadsága veszélyben van Magyarországon
Mi a tudós felelőssége a kutatásai eredményeként napvilágra kerülő elméleti és tárgyi következményekben? Fontosabb-e az innováció az alapkutatásnál? Mi a tudósok erkölcsi felelőssége az eredményeik későbbi felhasználását illetően? A tudomány erősíti-e a demokráciát, vagy inkább a demokrácia a tudományt? Mi a felelőssége a tudományos eredményeket közvetítő újságíróknak? Egyebek mellett ezeket a kérdéseket járják körbe a szerda este ünnepélyes keretek között megnyitott, november 23-ig tartó Tudományos Világfórumon Budapesten.
A tudományos közösség idén 20 éves világtalálkozóját 1999-ben is Magyarországon rendezték meg elsőként, akkor még Tudomány Világkonferencia néven. A szervezők eredeti szándéka az volt, hogy új típusú, a 21. századi kihívásokra méltó válaszokat kínáló szerződéstervezetet vázoljanak fel a tudósok, a gazdasági és politikai élet vezetői, valamint a média közreműködésével. A budapesti rendezvény olyan sikeres lett, hogy a kétévente megrendezett világfórum házigazda szerepét eleinte kétévente, majd 2011 óta négyévente a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) látja el. Az idei rendezvénysorozatnak az akadémia épületén kívül otthont ad a Művészetek Palotája, a Szépművészeti Múzeum és a Parlament is.
Szerda este Lovász László, az MTA elnöke megnyitóbeszédében hangsúlyozta, hogy a tudomány magyar fellegvára autonóm és független maradt dacára annak, hogy idén ősztől a magyar kormány döntése nyomán, az akadémikusok és kutatók minden igyekezete ellenére nem működtethet önálló kutatóhálózatot. Lovász szerint az MTA-nak így is maradt elég feladata, például az, hogy garantálja a tudományos gondolkodás szabadságát, ápolja a nemzetközi kapcsolatokat, és állást foglaljon tudományetikai ügyekben. Történetesen épp ez, vagyis a tudományetika a legfőbb témája az idei tudományos világfórumnak.
A tudomány nem védi meg az embereket
Az ünnepélyes nyitógála után az MTA dísztermében tegnap már arra keresték a választ a magyar fővárosba érkezett tudósok, hogy vannak-e, lehetnek-e etikai és erkölcsi határai a tudomány potenciális tárgyának. Az előadások közben a közönség szavazógépek segítségével maga is állást foglalhatott, például abban, hogy vajon lépést tart-e a tudomány fejlődésével a tudományetika fejlődése. Az MTA dugig telt, még pótszékekkel is ellátott előadótermében összegyűlt több száz tudóst, tudománypolitikust és tudománykommunikátort teljesen megosztotta a kérdés, végül hajszálnyival a pesszimisták nyertek.
Közéjük tartozott az Oslói Egyetem jogi tanszékének kutatója, Kjersti Lohne is, aki kerek perec kijelentette, hogy tudomány és etika teljesen eltérő ütemben fejlődnek, a tudományos eredmények nem védik meg az embereket. Több példát is hozott arra, hogy a tudományos kutatások milyen veszélyeket rejtegethetnek az emberiség számára, ha rossz kezekbe kerülnek. Lohne hangsúlyozta, hogy a második világháború előtt a tudományos kutatások Mekkájának számító náci Németországban a tömegirtásra berendezkedett propagandagépezet működtetése lényegesen kevésbé lett volna hatékony az aktuálisan rendelkezésre álló, világelsőnek számító korabeli tudományos áttörések nélkül. Hasonló fenntartásokat fogalmazott meg az amerikai központi hírszerző ügynökség, a CIA működésének anomáliáiról is.
„Nem a tudomány, hanem annak esetleges felhasználási módjai erőszakosak. Csakhogy a felhasználásra vonatkozó döntéseket nem a tudósok hozzák” – összegzett Lohne. Ki hozza akkor a döntéseket? Tyrone Grandison számítógéptudós, a 21. századi népegészségügyi megoldásokkal kecsegetető Data-Driven Institute felügyelőbizottságának elnöke szerint a tudományt korlátozó vagy épp előmozdító döntések felett a világ legtöbb országában nem a kutatók vagy a társadalmi konszenzus, hanem politikai vagy egyházi döntéshozók diszponálnak. Ennek egyik legfőbb oka szerinte, hogy a társadalmi konszenzus megteremtése rendkívül fogós feladat. Például mert a tudomány fejlődésével a tudományetikai kérdések is folyton változnak.
Margaret Hamburg, a mérvadó Science tudományos magazin és társlapjai kiadásáért felelős American Association of the Advancement of Science (AAAS) felügyelőbizottságának elnöke szerint egyébként lenne megoldás, és az a tudományos közösségben keresendő. A tudósokra várna ugyanis szerinte a nemes feladat, hogy kidolgozzanak egy olyan keretmegállapodást, amely vitaalapul szolgálhatna a többi döntéshozó és gazdasági szereplő számára, hogy végül megszülethessen az a bizonyos társadalmi konszenzus.
Ezt mondjuk könnyen keresztülhúzhatja, hogy – mint azt nemcsak az előadók hangsúlyozták, hanem a közönség is 90 százalékos arányban megszavazta – a különböző gazdaságú (és gazdasági fejlettségű) társadalmaknak más és más lehet a morális tűréshatára.
Az elmúlt hónapokban rekvirált akadémiai intézményszervezet romjain, az MTA épületében különös jelentőséget kapott az oroszországi Far Eastern Federal University Genomikai Intézetét vezető Alekszander Kaganszkij kijelentése, miszerint „a kormányoknak lételeme, hogy az emberek között különbségeket kreáljanak gazdasági és történelmi alapon. Nekünk, tudósoknak másképpen kellene működnünk.” Csakhogy – értett egyet Hamburg és Grandison is –, a kutatók többnyire nem együttműködnek, hanem versengenek egymással világszerte.
A CEU-n inkább a szabadságot féltik
A délutáni panelbeszélgetések egész estig tartottak, de épp időben véget értek ahhoz, hogy az érdeklődők átérjenek két sarokkal odébb, a Közép-európai Egyetem Nádor utcai épületébe, ahol az Akadémiai Dolgozók Fóruma, a CEU és a német nagykövetség kerekasztal-beszélgetést szervezett. Az alulról szerveződő esemény házigazdái azt remélték, így, hogy a Tudományos Világfórumra annyian összejöttek a világ minden tájáról, hátha sok olyan kutató akad, aki a kutatások erkölcsi vetületeit boncolgató tudományfilozófiai kérdések megvitatása után még arról is szívesen beszélgetne egyet, hogy mekkora egyáltalán a szabadsága a tudományos kutatásoknak Európában.
Liviu Matei, a CEU rektorhelyettese szerint ugyanis a tudomány szabadsága Európa-szerte veszélyben van. Persze országonként más és más mértékben, és csak annyi biztos, hogy Törökországban és Magyarországon a legrosszabb a helyzet. A török elnök, Recep Tayyip Erdogan 2016-ban egy ellene szerveződő, csírájában elfojtott puccskísérlet után 15 török egyetemet záratott be azonnali hatállyal, mert szerinte ezek az intézmények álltak a szervezkedés mögött (és volt, hogy a puccskísérlet utáni tömeges letartóztatásoknak professzorok is áldozatul estek). Orbán Viktor a Lex CEU-val eddig még csak egy egyetemet üldözött el az országból, de figyelemre méltók és Európában teljesen egyedülállóak a miniszterelnök sikeres hadjáratai a társadalmi nemek tanulmánya, valamint az akadémiai kutatóhálózat ellen.
A nyugati demokráciák megvédik a kutatás szabadságát – egyelőre
Matei szerint Európa nyugati demokráciáiban is előfordul, hogy politikai vezetők korlátozni próbálják a tudományos intézmények működését. Csak ott rendre megvédik a tudományt a fékek és az ellensúlyok. Erre példákat is mondott: Nagy-Britanniában például egy tory képviselő azzal az ötlettel rukkolt elő, hogy az egyetemek küldjék el a kormánynak azok listáját, akik a brexitről és annak vélt vagy valós következményeiről tanítják a diákjaikat. Azt ígérte, nem fog bántódásuk esni. A szigetországban azonban még odáig sem fajultak a dolgok, hogy kiderült volna, kit nem kell bántani. Az egyetemek vezetői egyöntetűen tagadták meg a képviselői követelést.
Hasonló módszerekkel támadja a német egyetemeket az egyes német tartományokban újabban példátlanul megerősödő, így a német parlamentbe is bejutó szélsőjobboldali populista párt, az AfD. A német tudományt azonban védik a törvények, állítja Matei, majd az utána felszólaló Volker ter Meulen kutatóorvos, a német tudományos akadémia, a Leopoldina korábbi elnöke, az akadémiák közötti együttműködést szorgalmazó Inter Academy Partnership (IAP) elnöke is. Ter Meulen valóban az MTA-ról sétált át a CEU-ra, a tudós ugyanis fontos szerepet vállalt a Tudományos Világfórumon, három különböző panelnek is ő a moderátora a világtalálkozón.
A CEU Popper-termében csütörtök este 50-60 ember előtt pedig arról beszélt, hogy az intézményi szabadságnak alapvető feltétele az állami alapfinanszírozás. Elmondta azt is, hogy amikor a populista politikai erők erősödését érzékelték, a német tudósok egységes és közös, tízparancsolatszerű nyilatkozatot adtak ki, amelyben egyebek mellett kiálltak a tudomány szabadságának a fontossága, a kutatásfinanszírozás zavartalansága, a tudományos viták szükségessége, a tudomány és a nyilvánosság, valamint a tudomány és a gazdasági szereplők együttműködésének a fontossága mellett. Beszédét a CEU-n azzal fejezte be, hogy ő még a háború előtti Németországban született, „ amikor senki nem hitte, hogy az országom képes lenne kilábalni elkeserítő helyzetéből.
Ne adják fel! Küzdjenek! Győzzék meg az embereket, hogy a tudomány szabadsága veszélyben van Magyarországon. Ha feladják, vesztettek.”
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
