Magyar kutatók figyelmeztetnek: Vigyázzunk, nehogy a távolságtartás elszigetelődéshez vezessen!
A koronavírus-járvány idején felkapott kifejezés, a social distancing azonnal aggodalommal tölti el a kapcsolatkutató, a magyar társadalomban élők személyközi kapcsolatait évtizedek óta vizsgáló szociológust. A social distancing (magyarul nagyjából társas vagy társadalmi távolságtartás) jó ideje használatos járványügyi kifejezés, különösen a cseppfertőzéssel terjedő betegségek átadását megakadályozó egyik lehetséges beavatkozás, ami az emberek közötti fizikai kontaktusok csökkentésével próbálja elejét venni annak, hogy a fertőzöttektől mások is elkapják a betegséget.
A helyes, kevesebb negatív következménnyel járó kifejezés azonban a physical distancing (fizikai távolságtartás) kellene, hogy legyen. Hogy miért? A social distancing, azaz a többi embertársunktól való távolságtartás, elkülönülés egyenes út a társas elszigeteltséghez, ami semmiképp sem lehet cél a jelen helyzetben, sőt: ha valamikor igazán fontosak a társas kapcsolatok, akkor a mostani körülmények között biztosan.
Különösen érvényes ez Magyarországon, ahol a kiinduló helyzet sem túl fényes. Ahogy az MTA honlapján szerdán megjelent írás is utal rá, a helyzet nálunk rosszabb, mint sok más országban, különösen, ami a járvány által leginkább veszélyeztetett időseket illeti. A European Social Survey adatai szerint a vizsgált országok közül Magyarországon messze a legmagasabb a 65 év felettiek társas elszigetelődése, hiszen az ebbe a korcsoportba tartozók 60 százaléka saját bevallása szerint nem él társasági életet, nem jár össze rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel.
A helyzet már a rendszerváltás előtt sem volt rózsás. Az egyetlen, a nyolcvanas évek közepén készült nemzetközi felmérés szerint hazánkban a nyugati országokhoz képest a kapcsolathálózatok átlagos mérete - elsősorban a kevesebb családon kívüli kapcsolat miatt - kisebb volt, mint a nyugati országokban, sőt sok válaszadó egyáltalán nem említett barátokat.
A helyzet az elmúlt harminc évben sem sokat javult. Ma Magyarországon az emberek ötödének egyáltalán nincs barátja, változóban vannak a családi kapcsolatok, és keveseknek sikerül aktív társas mezőt fenntartani maguk körül. Azaz a járvány és a társas érintkezést tartósan korlátozni látszó intézkedések következményeivel egy kapcsolati szempontból szegény társadalomnak kell megküzdenie.
A fizikai távolságtartásnak nem szabad társas elszigetelődéshez vezetnie
A fentieket egyébként jól tükrözik az interneten mémként terjedő képek, amelyek felhívják a figyelmet arra, hogy a vírus miatt javallott távolságtartással valójában nem a társas elkülönülés a cél, hanem a fizikai távolságtartás, és azzal együtt a társadalmi szolidaritás, azaz a társas kapcsolatok támogató funkciójának a megerősödése, fokozott aktivitása. Fontos tehát vigyáznunk arra, hogy a társas vagy társadalmi távolságtartás ne erősítse az emberek, az egyes embercsoportok elszigeteltségét, vagyis a social distancing ne forduljon social isolationbe.
Igaz ugyan, hogy a jelenlegi helyzetben a koronavírus elleni védekezés egyik legészszerűbb módjának az tűnik, ha az emberek minimálisra csökkentik a találkozások gyakoriságát, és ebből a szempontból a fizikai távolságtartás, az izoláció, az otthon maradás az elvárt, a másokkal szolidáris magatartás. Ugyanakkor a személyes kapcsolatok nyújtotta lelki támaszra és gyakorlati segítségnyújtásra sokkal nagyobb szükség van most, és lesz még egy jó ideig, mint a normál hétköznapokban.
Mire jók a kapcsolatok?
A társas kapcsolatoknak krízishelyzeten kívül is rengeteg fontos szerepük van. A minőségi emberi kapcsolatok alapvető pszichés funkciókon túl az egyén testi-lelki jóllétének alapvető előfeltételei: védelmet és támaszt nyújtanak a magány, a betegség vagy épp a szegénység ellen, de társadalmi szempontból is nélkülözhetetlenek a stabilitás és az összetartozás szempontjából. Az egyén önértékelésében, identitásának kialakulásában, személyiségfejlődésében is fontos szerepet játszanak. A hosszú élet egyik legfontosabb előrejelzői, a társadalmi-gazdasági státusztól, különféle egészségügyi kockázati tényezőktől, egészségmagatartástól, az egészségügyi szolgáltatások használatától és személyiségjellemzőktől függetlenül is csökkentik a halálozást. Az erős, stabil támogató kapcsolathálózattal rendelkezők kedvezőbb fizikai és pszichés egészséggel bírnak. A kapcsolatokon keresztül elérhető támogatást a boldogság egyik alapvető meghatározójaként tartják számon.
A jelenlegi helyzetben felmerülnek egyéb, praktikus szempontok is: a mindennapi túléléshez szükséges dolgok (élelmiszer, gyógyszer) beszerzésében vagy súlyos megbetegedés esetén a gondozott családtagok, háziállatok ellátásában, elhelyezésében lehet nagy szükség embertársaink segítségére. A családi, ismerősi segítséget kiegészítendő a települési önkormányzatok az intézményes segítségnyújtást is látható erőfeszítésekkel próbálják megteremteni. Noha a boltokból is számos településen lehet házhoz rendelni, sok helyről hallani lemondott rendelésekről, több hetes határidőkről, tehát ez is csak egy meglehetősen korlátos megoldás. Ugyanakkor egy ilyen sosem látott, és várhatóan nem túl gyorsan véget érő krízisben kiemelten fontos a kapcsolatok érzelmi támogató funkciója: legyen, akivel megoszthassuk félelmeinket, szorongásainkat; legyen, aki tartja bennünk a lelket, akivel jól el lehet az időt tölteni, megbeszélni a napi örömöket, bánatokat. Fontos, hogy a számunkra fontos emberektől halljuk: a szomszéd kertje sem zöldebb, ők is küzdenek, és próbálnak a helyzet urai maradni.
A magyar felnőttek ötödének egyetlen barátja sincs
Egy 2015-ben készült adatfelvétel eredményei szerint a felnőtt magyar lakosság alig fele él párkapcsolatban. A társsal rendelkezők legmagasabb arányban az ötvenes korosztályban találhatók (72 százalék), de például a 70 feletti nők és férfiak között óriási a különbség: a férfiak háromnegyedének, míg a nők alig több mint ötödének van társa. A felnőttek 6,5 százaléka nem tudott senkit említeni, amikor arról kérdeztük, hogy a vizsgálatot megelőző fél év során kivel tudott beszélgetni gondjairól. Legalább három bizalmas kapcsolata szintén nagyon kevés, csupán kevesebb mint minden ötödik embernek van (15,5 százalék). Míg az elmúlt években a családtagok mellett, illetve részben helyettük, a barátok is egyre inkább megjelentek a bizalmasok között, a felnőttek ötödének nincs egyetlen barátja sem, a barátok átlagos száma pedig mindössze 3 fő.
A kapcsolathálózatok méretét több társadalmi és demográfiai jellemző is befolyásolja. A nők jellemzően jobban tartják a kapcsolatot rokonaikkal; az életkor emelkedésével ugyanakkor a kapcsolathálózatok jelentős beszűkülésének lehetünk tanúi, míg a magasabb iskolai végzettségű, a jobb társadalmi helyzetű emberek kapcsolathálózata kiterjedtebb (újabban a társadalmi osztályokat kutató brit Michael Savage nyomán a társadalmi rétegződésmodellek is tartalmazzák a kapcsolati dimenziót). A lazább, ismerősi kapcsolatok esetében is jellemző, hogy az elmúlt évtizedekben egyrészt egyfajta beszűkülés volt megfigyelhető, másrészt a társadalmi összetartozás gyengülését tapasztaljuk, és azt, ahogy a társadalom kapcsolati szempontból is egyre inkább szétszakad.
A felnőtt lakosság kapcsolathálózati jellemzők alapján 4 jól elkülönülő csoportba osztható, ami jól mutatja a társadalmi izoláció mértékét: egyötödük a kapcsolatszegénység veszélyében él, 22 százalékuk az elmagányosodó, és hasonló mértékű a családos társaságba járók aránya. Az emberek mindössze 36 százaléka jellemezhető aktív társasági kapcsolatokkal.
2020-ban tehát a kapcsolati diagnózis járvány nélkül sem túl rózsás. Ezért különösen fontos hangsúlyozni és óva inteni mindenkit: a jelenlegi krízishelyzetnek semmiképp sem szabad azt eredményeznie, hogy kapcsolataink tovább lazuljanak, esetleg megszűnjenek. Ellenkezőleg: itt az idő, hogy ezt a helyzetet meglévő emberi viszonyaink megerősítésére, intenzívebb, tudatosabb ápolására fordítsuk, amihez segítséget nyújt az internet, a digitális kommunikációs eszközök, a videós alkalmazások.
A cikk szerzői:
- Albert Fruzsina szociológus, egyetemi tanár a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében és a Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológia Intézet tudományos tanácsadója;
- Dávid Beáta szociológus, egyetemi tanár. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet igazgatója, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológia Intézet tudományos tanácsadója;
- Huszti Éva, szociológus, főiskolai docens, Debreceni Egyetem Egészségügyi Kar, Szociális és Társadalomtudományi Intézet.
Címlapkép: Urbán Tamás/Fortepan
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: