Gyakran felmerül kérdésként – a Qubiton is többször szóba került –, hogy a filozófiának egyáltalán van-e bármi értelme. Az egyik elterjedt érv a filozófia értelmetlensége mellett, hogy miután a filozófia 2500 év alatt egyetlen értékelhető tudományos eredményt sem tudott felmutatni, lehet, hogy valami alapvető baj van vele. Hiszen lássuk be, nehéz lenne olyan állítást találni, amely korábban vita tárgyát képezte, azonban mostanra a filozófusok eldöntöttnek tekintik. Daniel-Pascal Zorn 2018-ban megjelent provokatív, Bevezetés a filozófiába című könyvében olyan filozófiaképet vázol, amely szerint nagyon jó ez így, hiszen éppen ez mutatja, hogy a filozófia nem tudomány.

A tudomány módszere

Zorn könyvével évezredes tradícióhoz csatlakozik, hiszen már Arisztotelész – azóta elveszett – Protreptikosz című munkája is arra vállalkozott, hogy a filozófiában járatlanok filozófiába való bevezetése által igazolja a filozófia létjogosultságát. Arisztotelész idejében az igazolási igényt a szofista és az Iszokratész által fémjelzett iskola jelentette, amelyek ugyanúgy igényt tartottak a filozófia névre, azonban mást értettek ezen. Ők filozófián egyfelől a meggyőző, de nem feltétlenül igaz érvelés technikáját, másfelől a lelkesítő politikai beszéd művészetét értették. Arisztotelész tudománytörténeti értelemben ebben a csatában győzött, és Zorn egy hasonló harc megnyerésében reménykedik, amikor egyfelől a logikai pozitivizmusból táplálkozó analitikus filozófiával, másfelől a relativista posztmodernnel és dekonstrukcíóval szemben pozicionálja magát. Míg előbbi úgy véli, hogy a filozófia egy tudomány a sok közül, addig utóbbi nem gondolja, hogy a filozófiának a megértésre kellene törekednie. Zorn felfogása ezzel szemben, hogy a filozófiának a megértésre kell törekednie, de alapvetően más módon, mint a tudományoknak. (Persze minden vita igazságtalan leegyszerűsítésekkel kezdődik, hiszen Zorn polemikus jellemzését valószínűleg legalább olyan kevés filozófus érezné ma magára nézve helytállónak, mint annak idején kevés szofista érezte magát találva Arisztotelész megjegyzéseitől.)

Zorn szerint a tudományok alapvetően tudástermelő diszciplínák, amelyek e célnak megfelelő, az adott diszciplína szabályai szerinti módszertant alkalmaznak. A tudományos kérdések lényegüket tekintve eldöntendő és eldönthető kérdések; igazságuk objektív tény – még akkor is, ha esetleg ez a tény – érzékszerveink hiányosságai, a megfelelő eszközök stb. híján – nem hozzáférhető. Egy tudós abból indul ki, hogy még ha nem is bizonyos, hogy a tudományos konszenzus igaz, akkor is abszolút bizonyos lehet benne, hogy az adott tudományos állítás vagy objektíve igaz, vagy sehogy nem igaz. Még ha nem is tekinthető abszolút biztosnak, hogy a Föld gömbölyű, csak minden határon túlmenően valószínű – hiszen mindig fennáll egy elhanyagolhatóan apró esélye annak, hogy a tudományos közösség eleddig szisztematikus érzékcsalódás áldozata volt –, ennek ellenére abszolút bizonyos lehet benne, hogy a Föld vagy gömbölyű, vagy nem. Ez nem nézőpont kérdése, hanem tény.

Ennek megfelelően a tudomány játékszabálya az, hogy amikor a tudományos közösség döntő többsége egy állítást igaznak fogad el, akkor a tudományos közösségnek ez a többségi része azzal az előfeltevéssel ténykedik – kísérletezik, mér, publikál, előad –, hogy a szóban forgó állítás igaz. Egészen addig, amíg nem merülnek fel kétséges esetek, amelyek az állítás igazságának felülvizsgálatára késztetik a tudós közösséget. Ilyen esetek persze vannak – mint például a relativitáselmélet ismert esete, amikor kísérletileg sikerült bizonyítani, hogy a fény (a korábbi feltételezéssel ellentétben) nem mindig terjed egyenesen –, de ezek száma elenyésző azokhoz az esetekhez képest, amikor évszázadok óta nem merült fel olyan indok, ami az állításban való kételkedésre késztetné a tudósokat. A tudományos módszer elképesztő sikereket könyvelhet el, hiszen röpke pár évszázad alatt eljuttatta az emberiséget a puskaportól az űrutazásig. És ha a tudomány mércéjével mérjük, a filozófia meglehetősen sikertelen diszciplínának tűnik: vajmi kevés haladást produkált az elmúlt 2500 évben, így – ha pusztán a tudományos módszer kritériumait vesszük alapul – indokoltnak tűnhet a filozófia kutatási programjának felfüggesztése. Nincsen ebben semmi szégyen, mondhatnák a tudományok művelői: a koponyatanról se lehetett tudni előre, hogy badarság, csak amikor kitartóan nem sikerült semmilyen összefüggést kimutatni a koponya alakja és az ember jelleme között, vált indokolttá a kutatási program elhagyása. Mégis, mi a különbség – kérdezheti valaki – a koponyatan és a filozófia között, azon kívül, hogy az előbbi pár száz évig, míg az utóbbi pár ezer évig nem produkált semmilyen kézzelfogható eredményt?

Zárjuk be a filozófia tanszékeket?

Zorn filozófiáról alkotott felfogása szerint a helyes válasz erre a kérdésre nem annak az állításnak a vitatása, hogy ne lettek volna filozófiai felfedezések az elmúlt 2500 évben, hanem annak az előfeltevésnek a tagadása, hogy a filozófia tudomány lenne, és egyáltalán célja lenne tudás előállítása. Zorn állítása szerint a filozófia tudományként való értelmezése a filozófia szerepének teljes félreértésén alapul: a filozófiai kérdések nem eldönthető kérdések: az, hogy filozófiai állítások igazak-e, nem objektív tényeken áll vagy bukik. A filozófiai állítások ugyanis Zorn szerint az állítás megfogalmazójának nézőpontját fejezik ki olyan értékbeli kérdésekről, amelyek végső soron a politika és a morál területét illetik, és amelyek így objektív módon nem eldönthetők. Az, hogy a Föld lapos-e vagy sem, olyan kijelentés, amely akkor is tényszerűen igaz vagy hamis, ha nem tudjuk abszolút bizonyossággal eldönteni. Ezzel szemben az a kérdés, hogy helytelen-e a bennfentes kereskedelem, vagy hogy az élethez és az emberi méltósághoz való jog közül melyik az erősebb, nem olyan kérdések, amelyekről abszolút bizonyossággal állítható, hogy eldöntöttek. Amíg egy laposföldhívő is állíthatja, hogy van egy (vagy több) olyan tény, amely a Föld alakjáról szóló állítást igazzá teszi (csak ő történetesen más dolgokat fogad el ténynek, és más megfigyelésekre hivatkozik, mint a tudományos közösség), addig nagyon nem világos, mi lenne az a tény, amely a morális és politikai állításokat igazzá vagy hamissá teszi.

Ezen a ponton természetesen élhetünk azzal az ellenvetéssel, hogy a filozófia számos kérdése nem látszik semmilyen értelmezhető morális vagy politikai konzekvenciával bírni. Az a kérdés, hogy egy lyuk a falban létező, vagy inkább valamiféle léthiány, esetleg a fal egyik tulajdonsága, úgy tűnik, nem rendelkezik morális vagy politikai súllyal. Zorn azonban úgy látja, hogy az ilyen típusú filozófiai kérdéseket szintén téves tudományos problémaként értelmezni, hiszen nehezen vehető komolyan az a feltételezés, hogy a metafizika művelői láthatatlan entitások mesebirodalmának lakóiról vitatkoznának évezredek óta. A metafizikai kérdések – ugyanúgy, ahogyan például a nyelvfilozófiai és ismeretelméleti kérdések is – végső soron a fogalmak használhatóságáról szóló kérdések – állítja. Amikor a lyukak metafizikájáról vitatkozunk, nem arról beszélünk, hogy van-e egy láthatatlan dolog ott, ahol lyukas a kerítés, hanem hogy milyen szabályok szerint használjuk azokat a fogalmainkat, amelyekkel a világról alkotott tapasztalatainkat értelmezzük. Ez pedig azért fontos, mert az, hogy a világról alkotott tapasztalatunkat hogyan értjük meg, befolyásolja, hogy erre a tapasztalatra milyen válaszokat adunk. Ezek a válaszaink pedig mások világának részeivé válnak, és így az ő tapasztalatukat meghatározzák.

A filozófia mint a szabadság gyakorlata

Zorn szerint tehát az, hogy milyen fogalmakkal értjük meg a világot, kihatással van arra, hogy hogyan bánunk egymással. A filozófia célja pedig, hogy olyan fogalmakat használjunk, amelyek nyomán jól bánunk egymással, azaz szabadságban és békében élünk egymás mellett. A filozófia e szerint a felfogás szerint tehát nem tudomány, hanem a szabadság gyakorlata. A filozófiai képességek Zorn szerint alapvetően a másik megértéséről, a másikhoz való odafordulásról és a másikkal való interakcióról szólnak. Annak fényében, hogy milyen fogalmakkal közelítünk embertársainkhoz, fogunk a morális és politikai tettekre különböző reakciókat adni. Zorn felfogása szerint minden filozófiai diszciplína, amelyik nem politikai vagy morálfilozófia, végső soron ezek „segédtudománya” (csak persze nem tudományok, hiszen filozófiáról beszélünk). A filozófia három pillére pedig az olvasás, vita és az írás, amelyek a szabad együttélést lehetővé tevő gyakorlatok.

A filozófiai olvasás során Zorn szerint önmagunkat, magától értetődőnek tekintett értékeinket és előfeltevéseinket kérdőjelezzük meg. Amikor filozófiai szövegeket olvasunk – éppen mivel a filozófiai állítások különleges terepét jelentik a nyelvhasználatnak –, nem indulhatunk ki abból, hogy értjük, amit a másik mond, vagy hogy az, amit a másik ki akar fejezni, összhangban van a mi fogalmainkkal és elképzeléseinkkel. A meg nem értés (de nem a megérthetetlenség!) inkább tekinthető alapélménynek, s ennek arra kell sarkallnia, hogy igyekezzünk a saját elképzeléseinket felülvizsgálni és ennek révén a másik nézőpontját megérteni.

Ennek a folyamatnak épp a fordítottja a filozófiai írás, amelynek során ugyancsak a saját előfeltevéseinket kell kérdésessé tennünk, hogy olyan szöveget alkossunk, amelyet a másik feltehetően megért, amely a lehetséges félreértéseket lehetőleg előre tisztázza. Azonban a lehetséges félreértéseket csak akkor tudjuk azonosítani, ha a másik nézőpontjából tekintünk a saját mondandónkra, ha képesek vagyunk más szemén át látni a magunk álláspontját.

Végső soron a filozófiai vita arról szól, hogy a másikkal való diskurzus során teszteljük, vajon a megértési kísérletünkben, a másik nézőpontjáról kialakított felfogásunkban a másik, akit megérteni igyekeztünk, magára ismer-e? A vita ebben az esetben nem a másik legyőzésére irányul, hanem a kölcsönös megértésre.

Aki ezt a három képességét – a filozófiai olvasás, a filozófiai írás és a filozófiai vita képességét – fejleszti, tulajdonképpen a saját morális és politikai intuícióinak kifejezésre való képességét fejleszti – állítja Zorn. A filozófiailag pallérozatlan elme nagyon elemi reakciót ad a tapasztalatára, és azonosítja magát ezzel a reakcióval, így ha elutasítással találkozik, agresszióval válaszol. A filozófiailag műveletlen „én” szerint aki nem úgy néz a világra, mint ő, elutasítja őt, ezért maga is elutasítást érdemel. Ezzel szemben a filozófiailag művelt elme képes a megélt élményeire adott reakcióit a maga kontextusában kifejezni, magától értetődő számára, hogy reakciói bármennyire is érintsék önmagáról alkotott képét, igazolásra szorulnak. Éppen ezért hajlandó arra, hogy tapasztalatára mindig a másik nézőpontjából is tekintsen, és vitára bocsássa nézeteit. Ez pedig a békés és elfogadó együttélés feltétele.

Tudható-e a nem tudományos igazság?

Ezen a ponton azonban Zorn érvelése megbicsaklani látszik, hiszen míg korábban amellett szállt síkra, hogy végső soron a filozófiai állítások nem tényekről, hanem nézőpontokról és a nézőpontokban megalapozott értékítéletekről szólnak, most hirtelen mégis csak felmerült annak a lehetősége, hogy van olyan igazság, amelynek megismerésére a filozófiai vita résztvevői törekedhetnek. Erősen kérdéses viszont, hogy pontosan mi teszi azt az igazságot igazzá, amelyik nem tudományos értelemben vett igazság?

Itt ráadásul a relativizmus és szkepticizmus minden formájával szemben felhozott klasszikus érv is hirtelen fenyegető relevanciával sejlik fel: hiszen Zorn azt a következtetést, hogy a filozófiai állításokat nem tények teszik igazzá, abból az állításból vezette le, hogy a filozófiai állítások végső soron a morálról és a politikáról szólnak. Azonban egyáltalán nem világos, hogy ezt a következtetést mi igazolja, hiszen maga az a kérdés, hogy a politikai és morális állítások igazsága objektív tény-e, filozófiai vita tárgyát képezi. Úgy tűnik tehát, mintha Zorn igazolhatatlan állításokra alapozott filozófiafelfogása maga mégis igazolásra szorulna.

Összességében elmondható, hogy Zorn könyve mint filozófiai program mindenképpen ambiciózus és üdvözlendő, hiszen arra vállalkozik, hogy a filozófiai diszciplínák mindegyikét olyan rendszerbe foglalja, amely azok relevanciáját a társas együttélés minőségének javításában alapozza meg. Ugyanakkor könyve mint filozófiai állítás több mint kérdéses értékű, hiszen írása éppen a saját maga által támasztott kritériumoknak sokszor nem felel meg: érvelése néhol kétértelműségeken alapul, és hiányosnak tekinthető, fogalmai tisztázatlanok maradnak, állításai nem kellően igazoltak. Éppen ezért könyvét érdemes inkább gondolkodásra való felhívásnak, semmint végleges válasznak tekinteti.

Azonban kérdés, hogy ezt maga Zorn a könyv gyengeségének tekintené-e, vagy esetleg a programja sikerének. Hiszen mi más lenne méltóbb a gondolkodásra való felhívásnál egy olyan tudományba való bevezetéshez, amely már nevében is azt hangsúlyozza, hogy nincsen birtokában a tudásnak, pusztán törekszik rá? A filozófus szó Platón a Lakomában bemutatott értelmezése szerint azt jellemzi, aki egyfajta köztes állapotban leledzik: ugyan nem sophos, vagyis bölcs, de nem is balgatag, hanem vágyja a bölcsességet, azaz philosophos, a bölcsesség szeretője. Ennek megfelelően a könyv is inkább a bölcsesség iránti vágy felkeltését, semmint az igazság tanítását tűzi ki célul.

A szerző a grazi Karl-Franzens-Egyetem és a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem doktorandusza. A Filoman filozófusainak összes cikke a Qubiten itt olvasható, Facebook-oldaluk pedig itt érhető el.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: