Rubik Ernő nem szeret írni. Ezt idén megjelent könyvében, A mi kockánkban számtalanszor elmondja, de megemlíti az 1981-es A bűvös kockában is. Miért szánja rá magát a könyvírásra egy feltaláló-mérnök? Mi a motivációja, mi a célja, és elérte-e egyáltalán ezt a célt? És mit szól mindehhez a kocka?

Az 1981-ben megjelent A bűvös kockában Rubik így ír magáról: „Tevékeny ember vagyok. Lételemem a tevékenység, aktivitás, amihez képest az írás számomra hallatlanul passzív művelet. (...) Miért szántam magam mégis könyvírásra? Bevallom, nagyon önző okból: szeretném megismerni magam.” A bűvös kocka, amelyben Rubik mindössze 20 oldalt írt, inkább a kocka különböző kirakásait bemutató, nagyon színes, alapos antológia (3 szerző írásával), kiegészítve Vekerdy Tamás pedagógiai fejtegetésével, A mi kockánk viszont sokkal inkább értelmezhető Rubik Ernő könyveként, hiszen egyedüli szerzőként jegyzi. Az új könyv a nagyon jól megtervezett kampányfolyamatnak köszönhetően megjelent az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban, Hollandiában, Kínában, Dél-Koreában, Szlovákiában is.

Miért ír tehát könyvet egy mérnök-feltaláló, ha nem is szeret írni? Az egyik válasz az lehet, hogy van valami mondanivalója. Rubik bemutatja a kocka megalkotását, véleményt fogalmaz meg pedagógiáról és az intézményesített oktatásról, társadalmi kérdésekről, illetve némi bepillantást enged a kocka körüli felhajtásba (és a nyolcvanas évek eleji bukásába is, ami 2020-ban, a sikertörténetre visszatekintve nehezen elképzelhető). Másrészt lehet, hogy egyszerűen szeretett volna kipróbálni valamit újat, amire utal is.

Először címet sem akart adni a szövegnek, sőt fejezeteket sem akart, azt szerette volna, ha a könyvnek nincs sem eleje, sem vége. Mintha egyfajta asszociatív írásgyakorlatként tekintett volna erre a folyamatra, szabad gondolatfolyamként, ami majd kiforrja magát – ez a módszer hasonlíthat ahhoz a procedúrához, ahogy egy feltaláló alkot. Ez a próbálkozás azonban nem sok perspektívával kecsegtetett volna a könyvpiacon. Képzeljük el a se-eleje-se-vége szöveg hirdetéseit: „Rubik Ernő könyve! Nincs címe, de eleje és vége sincs! Vegye meg!” Ebből a pozícióból indulva feltehetően rengeteg dolga volt a szerkesztőknek, hogy valamilyen keretet tudjanak adni a szavaknak. Csapong is a szöveg, érezni, hogy nehezen találják meg a fókuszt a történésekben, nincs jó egyensúly az alkalmanként nagyon elvont gondolatok kifejtésében, a kocka körüli események vagy Rubik életének bemutatásában.

Gondolatok, ötletek, Platón, pedagógia és a sztárélet

Amikor elkezdtem olvasni A mi kockánkat, olyasmit vártam, amit Barabási Albert-László vagy Harari képes nyújtani, azaz tudós kutatók érdekfeszítő narratíváit a világról. Ezzel kecsegtetett a könyv néhány mondata is, például: „Ez a könyv sok mindenről szól; kreativitásról, szimmetriáról, oktatásról, építészetről, kérdésekről, játékosságról, ellentmondásokról és a szépségről is.” A kockasztoriból kalandregény is készülhetne: felsejlik mögötte egy Magyarországról induló, egyedülálló történet, ami az egész világot behálózza, ráadásul mindezt a szocializmus időszakától kezdődően, amikor a Pick szalámi és a Tokaji mellett csempészték ki az országból a kocka egy-egy példányát Rubik elbeszélése szerint.

A mi kockánk azonban ebből a sztoriból szűk marokkal mér. Keveset tudunk meg arról a közegről, amiből a találmány kinőtte magát, szintén keveset arról az útról, amit bejárt, legyen szó akár a popkulturális hatásáról vagy mondjuk a versenyek sajátos légköréről, ahogy arról is, hogy Rubik valójában mit gondol a pedagógiáról, magáról a kockáról. Minden szóba kerül, de csak egy kicsit. A kocka olyan lehetőségeket adott Rubiknak, ami világsztároknak jár, élete a kocka hatására rendkívül színes és érdekes... lehetett. Azt megtudjuk, hogy Japánban gyakorlatilag rocksztár státuszban kezelték, a versenyeken csendben sétált a tömegben, sok ember előtt beszélt játékkiállításokon. De mintha ez nem foglalkoztatná, nem erről akar írni, mintha zavarná a tömeg, a hangzavar. Sokkal több időt szán arra, hogy a kocka problémáját bemutassa, mint sikeres életét. A Rubik-kockáról legalább három könyvet lehetne írni: egyet a feltaláló életéről, egyet a kocka hatásáról (Rubik meg is jegyzi egy ponton, hogy tervezett egy albumot, amiben a popkulturális hatásokat mutatná be, aztán ezt elvetette – de miért?), egyet pedig a kocka pedagógiai lehetőségeiről.

„Soha senki nem tanított meg tanulni, a tanáraim meg aztán végképp nem”

A fiatal Rubik Ernő nem szeretett iskolába járni, nem nagyon foglalta le a frontális módszerre épülő oktatás, unatkozott, és nagyon sokat hiányzott is. Lehetnek elképzeléseink az ötvenes évek tanítási gyakorlatairól, hiszen a magyar közoktatás valójában nem sokat változott az elmúlt 70 (150) évben, így mi is találkoztunk rettenetesen unalmas iskolai folyamatokkal és destruktív hatású tanárokkal. El tudjuk képzelni, hogy a tehetségét az egyhangú órákon firkálgatásra pazarló Rubik mit élhetett át az oktatásban. Az órákon való rajzolást és sakkozást Rubik az önfejlesztés egy formájaként fogalmazza meg. (Milyen szerencsések azok, akik rajzban tehetségesek, hiszen azt valóban lehet csendben, „önfejlesztésként” csinálni az unalmas órákon, de mi van azokkal, akik egy kicsit zajosabb vagy több mozgást igénylő dologban szeretnék magukat fejleszteni?)

A könyv pedagógiai diskurzusának központi fogalma a játékosság. E gondolatfolyam középpontjában az áll, hogy már a gyerekek is játékosan oldanak meg problémákat, nagyon bonyolult szituációkat hoznak létre maguknak, szinte követhetetlen szabályokkal, majd a játékok egyre szabályozottabbak és egyre autoriterebbek lesznek, ahogy idősödnek az emberek. A gyerekkor fantáziajátékait felváltják a szabályozott, keretezett társasjátékok és csapatjátékok, amelyekben már kompetitív élményeket is átélnek a résztvevők. Rubik szerint felnőttként a játékot furcsa hóbortként kezeljük, pedig „bármivel is foglalkozunk, akkor megy igazán jól, ha játékosan állunk hozzá”. A játékhoz való viszonya világos, de sajnos nincs mélyebben kifejtve, hogy a „játékot” milyen módokon lehetne az oktatásba integrálni. Nem jelennek meg nemzetközi tapasztalatok (pedig Rubiknak lehet pár), ahogy az sem, hogy a magyar oktatásban milyen változtatásokra lenne szükség. Pusztán a nagyon erős és jogos kritika hangosodik ki a tanításnak hívott folyamattal kapcsolatban, miszerint nincs benne játékosság, illetve hogy rettenetesen unalmas. Ahogy írja: „Milyen csodálatos lenne, ha az iskolai tanítás érzékenyebben közelítene a legjobb tanulási forma felé, ami, még egyszer hangsúlyozom, nem más, mint a játék! Egy régi rajzfilmben a gyerekek ülnek az iskolapadban, a tanár meg egy tölcsérrel tölti a fejükbe a tudást. Ez tökéletesen ábrázolja azt a folyamatot, ami sem tanításnak, sem tanulásnak nem nevezhető.”

Az biztos, hogy a Rubik-kocka segíti a térbeli tájékozódást, a kudarctűrést, a logikai gondolkodást, de hogy milyen módon lehetne felépíteni a kockára egy komplex oktatási folyamatot, ami fejleszti az alapkompetenciákat, az számomra nem lett világos. Tény, hogy a kockához kapcsolódó oktatási programok leginkább arra a nem túl egyszerű kérdésre koncentrálnak, hogyan kell alapállapotba rakni vagy milyen mintázatokat lehet kirakni, de ezen nem lépnek túl. Mert el lehet képzelni olyan hosszabb távú iskolai projektet, amelynek során a résztvevők megvizsgálják a Rubik-kocka kultúrtörténetét, elemzéseket olvasnak angolul az algoritmusokról, meghallgatják azokat a popdalokat, amelyek valamilyen módon köthetők a kockához, összegyűjtik a filmes utalásokat, vagy keresnek olyan szépirodalmi alkotásokat, amelyekben megjelenik a kocka, majd létrehoznak valamilyen produktumot, amiben bemutatják az elsajátított ismereteket. És ebből az aspektusból talán mindegy is, hogy a projektben részt vevők ismerik-e a különböző algoritmusokat az alaphelyzetbe állításhoz.

A kocka személyisége

A kocka eredetileg oktatási segédeszköznek készült, de egy speciális szakmában. A térbeli mozgások bemutatását segítette volna elő az Iparművészeti Főiskolán tanuló hallgatóknak. 1974-ben Rubikot érdekelte egy probléma, amit szeretett volna megoldani: létrejöhet-e olyan háromdimenziós tárgy, amely a tengelyei mentén elforgatható. Ez a nagyon hosszú alkotói folyamat speciális kapcsolatot hozott létre a kocka és Rubik között. Fiaként beszél róla, magáról pedig szülőként (egy ponton Pinokkióhoz és Dzsepettóhoz hasonlítja magukat). Ez a gyerek-szülő viszony behálózza az egész történetet. Van, amikor vitáznak egymással, de érezhető, hogy Rubik atyai szeretettel kezeli fiát (mert a kocka fiú, elsősorban a színei miatt), büszke rá, és szereti benne, hogy sikeres, menő, mindenki imádja, popkulturális szinten tényező, érzéseket vált ki másokból. Rubik talán kicsit féltékeny is.

Nem is tárgy a kocka, hanem valamilyen absztrakt személyiség, ami komoly hatással van másokra. Elsőre nagyon egyszerűnek tűnik. Amikor a kezünkbe fogjuk (amibe pont beleillik), azonnal megértjük, hogy mi a feladat, mi az, amit tennünk kell, hogy valami történjen. Az egyszerűsége mellett azonban „nem tartozik semminek, független, szabad”. Éppen ez a függetlenség, szabadság volt a 70-es 80-as évek Magyarországának nagy vágya, és ez manifesztálódott a kockában, aki megoldott egy rendkívül érdekes problémát, aztán el is indult világhódító útjára.

Az A mi kockánk egyik legérdekesebb pontja a könyv végén lévő interjú („Interjú a szerzőkkel”), ahol – feltehetően – Rubik interjút készít magával és a kockával is. Mint kiderül, a kocka egy vagány, negyvenes éveiben járó entitás, aki rendkívül élvezi a felhajtást maga körül, és meglátása szerint csak most kezdődik el az igazi buli (15 milliárdért). Sőt az interjú során többször is oda-odaszól teremtőjének, ezzel is egy érdekes viszonyt vázolva közöttük. Amikor Rubik hosszú fejtegetésbe kezd arról, hogy miért A mi kockánk lett a könyv címe, a kocka csak ennyit vet oda pikírten: „Ebből most nem sokat értettem, valahol félúton elvesztettem a fonalat. De gondolom, ez nem baj.”

A „riporter” rá is világít Rubik és a kocka közötti különbségekre: „Önök sokban különböznek egymástól. Hogyan írnák le ezeket a különbségeket – vagy ellentmondásokat?” A válaszokból kiderül, hogy a kocka imád fecsegni, de azt is szereti, ha mások beszélnek róla, képes bárkivel kommunikálni. Sőt Rubik szerint a kocka „tökéletes”, soha nem változik, állandó, „halhatatlan”, de a kocka is így határozza meg magát: „nem a múltban élek, … hanem az örök jelenben, ebben a pillanatban”.

A szerző tanulásszervező, az Újpedagógia program alapítója és trénere. Korábbi cikkei a Qubiten itt olvashatók.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: