A bodza (Sambucus nigra) sikerének titka, hogy kiválóan alkalmazkodott az ember környezetformáló hatásához, és lecsapott az ennek következtében kialakult másodlagos élőhelyekre. Olyan sikeresen megvetette a lábát az útszéleken és az erdőszélen, hogy most már nem is lehet tudni, hogy honnan származik eredetileg. Akárhol is volt őshonos, mostanra Európában, Ázsiában és Észak-Afrikában is elterjedt, mindenhol ismert, és mindenhol hírhedt is: Nagy-Britanniában jó híre van, a kontinentális Európában pedig vegyes a megítélése, de mindenhol mágikus erőkkel bíró növényként ismerik.

Ez persze nem is csoda, hiszen alig akad olyan ismert gyógynövény, amiről ne terjedt volna el mindenféle babona. A bodza esetében viszont az az érdekes, hogy míg egyes vidékeken szentként ismerik, máshol egyenesen az ördöghöz kötik. Akárhogy is, abban a néphit a legtöbb helyen egyetért, hogy igen hatékony gyógynövény, a virágát, a bogyóját, a levelét, a gyökerét és a kérgét is használják. A brit Ethnomedica projektben, amelyben több botanikus kert, múzeum és egyetem is részt vesz, a bodza a köhögés és a meghűlés ellen a tíz legkedveltebb népi gyógyírként végzett.

Gyomorelnyálkásodás ellen is jó

Varró Aladár Béla gyógyszerész 1942-es alapműve, a Gyógynövények gyógyhatásai a bodza számtalan felhasználási módját ismerteteti: szerinte a Sambucus nigra virágát „hűlésnél és az ebből előálló fej-, fog-, fülfájásnál, valamint mellszúrásnál használják. Légcsőhurut (influenza), köhögés, nátha, rekedtség és gyomorelnyálkásodásnál, amikor rendesen citrommal ízesítjük a teát, igen jó hatást érünk el”. Szintén Varró írja, hogy a fa vagy cserje kérge kedvelt vízhajtó, gyökerét és gyümölcsét pedig görvélykór esetén ajánlja. Arról is beszámol, hogy a gyümölcsből készült lekvárt hatásosnak tartották a tüdőbaj kezelésében is, a bodzateát pedig a torokgyík kezelésére is használták.

A bodza faanyaga sem maradhatott kihasználatlanul. Nagy-Britanniában úgy gondolták, hogy aki ebből épít bútort, azt halála napjáig üldözni fogja a fa szelleme, de ha egy kis darabot magánál tart, megvédi a gonosztól – Magyarországon pedig kiváló bodzapuskákat készítettek belőle a gyerekek. Ez máshol is szokás volt, ez is jól példázza az emberi kreativitás univerzalitását, feldühödött szellemekről azonban viszonylag kevés hír érkezett. A bodzaszellem híre nem jutott el a magyar parasztokhoz sem, az viszont feltűnt nekik, hogy a bodzafa tüzelőnek pocsék, viszont szerszámnyélnek és szőlőkarónak alkalmas: fája kellemes tapintású, nem szálkás, a közepén végigfutó szivacsos réteget kifúrva pedig szellőzik a karó, nehezebben rohad el. Ennek a résznek az eltávolításával készül a bodzapuska is, de az egyenes szárak kifúrásával síp is készíthető belőle. A bodza angol neve, az elder a feltételezések szerint a tűzgyújtáshoz kötődik: ha eltávolítják a belét, az így kapott csővel kiválóan fel lehet szítani a parazsat (az „aeld” szó tüzet jelent). A beszédes nevű növénytanász, Matthew Wood szerint a növény neve az izlandi huldafolk szóból ered, ez rejtett népet jelent, és arra utal, hogy a bodza a tündérek kedvelt növénye.

Ami ennyire hasznos, annak nyilvánvalóan az istenekhez van köze. A növény germán neve, a holunder, valamint a holler, hylder, hyllantree elnevezések is egy növényistennőre utalnak, az ő emlékét őrzi a dán Hyldemoer (bodzaanya) elnevezés is. Azokon a területeken, ahol a növényt az istennővel társították, úgy tartották, hogy aki bántja a bodzát, az ő haragját vívja ki.

Kelta gyökerek

A kelták különösen tisztelték a bodzát, gyógyító ereje mellett azért is, mert a bodzabortól támadó látomásokról úgy tartották, hogy isteni tisztánlátást biztosítanak a fogyasztónak. A fát a britek szentként tisztelték, tilos volt kivágni, ha pedig gyümölcsöt, virágot vagy bármi egyebet gyűjtöttek volna róla, engedélyt kellett kérniük hozzá a bodzaanyától. Más elképzelések szerint a fa tiszteletét a vikingek terjesztették el a Brit-szigeteken, erre utalhat az is, hogy Dániában egészen sokáig fennmaradt a bodza megbecsültsége. Lincolnshire grófságban állítólag a mai napig a népszokások része, hogy engedélyt kérjenek a fában lakó idős hölgytől, mielőtt vágnának belőle.

De minek köszönhető a bodza rossz híre? Az egész ókorban odavoltak érte, idősb Plinius ugyanúgy nagyra tartotta, mint Dioszkoridész, sőt, már a kő- és bronzkorban is szakrális jelentősége volt, több svájci és olaszországi sírban is találtak belőle. A középkorban is szinte mindenre jó gyógyírként tekintettek rá, még azt is hihetőnek tartották, hogy a pestis ellen is jó, igaz, ezt az ecettől a csirkéig elég sok mindenről hitték. Írországban bölcsőt készítettek a fájából, és azért is ültették a ház mellé, hogy megvédje a villámcsapástól – Magyarországon pedig már mást tart a babona: itt nem ismerik a bosszúálló bodzaszellemet, de épp ellenkezőleg, azt tartja róla a néphit, hogy vonzza a villámot.

A bodza és a kereszténység

A bodza bukását a kereszténység hozta el, igaz, nem mindenhol sikerült tönkretenni a renoméját, és az emberek többsége anélkül képes elkészíteni és elfogyasztani egy bodzaszörpöt, hogy közben az ördögimádás bűnébe esne. Úgy tűnik, hogy a bodza a középkorban még túl népszerűnek bizonyult, és félő volt, hogy elhalványítja a kereszténység Istenét, ezért tenni kellett valamit a bodzaimádat ellen: ez a törekvés vegyes fogadtatásra talált, de valahogy sikerült elhalványítani a csábítását.

Így lett a bodzaanyából boszorkány: először Nagy Károly tiltotta be a kilencedik században a fák tiszteletét, majd a 1227-ben az egyház megismételte a tiltást. Azokon a vidékeken, ahol valóban virágzott a fatisztelet, ez nem sokat használt, máshol viszont a bodza védelmező szerepét elfelejtették, és a gonosszal azonosították. Elterjedt, hogy Júdás, miután megbánta, hogy elárulta Jézus Krisztust, egy bodzafára kötötte fel magát. Egy másik elterjedt néphit szerint Krisztus keresztje is bodzafából készült, de ezek közül egyik sem túl valószínű, a környéken ugyanis nemigen nőtt bodza akkoriban. Innen származik egyébként a bodzát kedvelő fafülgomba (Auricularia auricula-judae) másik elnevezése, a júdásfülegomba is (ezt egyes vidékeken egyenesen bodzafagombaként ismerik, a népi gyógyászat szembajok kezelésére használta).

Megmentő maradt

A bodza megítélésében megmaradt a kereszténység előtti fakultusz néhány maradványa, de sajátosan keveredett a keresztény középkor babonáival. Göcsejben úgy tartották, hogy a bodza három felső ágacskáját az eresz alá téve, egy ráolvasás kíséretében megóvja a jószágot a féregtől, máshol úgy hitték, hogy a bodzafából vágott karikák a lucaszékéhez hasonlóan megmondják, hogy ki boszorkány a faluban.

Miközben a gonosz fája narratíva is sok esetben előfordul, a bodzát Oroszországban, Romániában, Szicíliában és Skóciában is a gonosz elleni védekezésben tartják igazán hatékonynak. A bodzafából készült varázspálcával felrótt körön belülre nem léphet be az ördög; Szerbiában úgy tartották, hogy a bodzavessző szerencsét hoz a friss házasoknak, a viktoriánus Angliában pedig úgy hitték, hogy ha egy férfi és egy nő bodzás sört iszik, egy éven belül házasságra lépnek egymással.

A bodza manapság három szempontból lehet érdekes, az ördögűző tulajdonságai javarészt feledésbe merültek, maga a növény viszont továbbra is gyógyhatású, a virágából szörp, a bogyójából lekvár készülhet (a bogyó nyersen enyhén mérgező, ennek ellenére van, ahol így is fogyasztják). A legfontosabb szempont persze a bodzaszörp, esetleg a bodzafánk (palacsintatésztába mártott, bő olajban kisütött virág), néhol előfordul a csete (lekvár), ami igazából szederrel összefőzve működőképes a leginkább, a harmadik felhansználása meg a new age-hez köthető mozgalmak növénytisztelete – az angol nyelvű, leginkább brit források többsége kiemeli a növény spirituális jelentőségét.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás