Hogy kerültek a vikingek a mai Spanyolországba, és mit műveltek ott?

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

A vikingek északi hódításairól minden kisiskolás tud, mint ahogy arról is, hogy a skandináv portyázók már jóval Kolumbusz előtt eljutottak Amerikába. Az viszont kevésbé köztudott, hogy a vikingek a 9. és a 11. század között többször is megrohamozták az Ibériai-félszigetet, sőt nemcsak megrohamozták, hanem voltak, akik le is telepedtek a mai Spanyolország területén, akik pedig hazamentek közülük, egyes elméletek szerint magukkal vitték az ott felszedett keresztény és muszlim tanokat.

A kutatók általában három fosztogatási ullámot különböztetnek meg, amelynek során a harcosok Marokkó északi részét is elérhették. Azt, hogy pontosan mit műveltek a félszigeten, arab és keresztény feljegyzésekből lehet tudni, régészeti leletek alig maradtak meg ebből az időszakból, a helyzetet ráadásul tovább bonyolítja az is, hogy az iszlám hódítók pont ugyanabban az időszakban erősödtek meg a térségben, amikor a vikingek fosztogattak arrafelé.

A néphagyomány úgy tartja, hogy 844-ben a partra szálló vikingeket néhány száz bátor galíciai paraszt fogadta, és sikerült visszaverniük a támadásukat, ennek emlékére 1961 óta minden évben el is játsszák a nagyjelenetet, hajóstul, parasztostul és történelmileg hiteltelen szarvas sisakostul. A népi hősiesség mellett a feljegyzések szerint még Isten is besegített: egy helyi legenda szerint amikor a hosszúhajók megérkeztek a Masma folyó torkolatához, egy Gonzalo nevű helyi püspök az ő segítségét kérte. Isten nem is késlekedett: rögtön szörnyű vihar kerekedett, a vikingek rablóhajói pedig elsüllyedtek. A helyiek nem örülhettek sokáig, a fosztogatások ugyanis a viking éra végéig eltartottak, úgy tűnik, Gonzalo csak egyszer tudta megfékezni a vikingeket.

Dugovics Titusz szarvas sisakban

Rolf Scheen történész, a norvég fegyveres erők múzeumának főigazgatója szerint a galíciaiak valóban győzelmet arattak a vikingek felett, de szó sem volt bátor parasztokról: amikor Ramiro asztúriai király hírét vette a hajók érkezésének, sereget gyűjtött Asztúriából és Galíciából, és sikeresen visszaverte a támadást, igaz, a vikingek nagyjából tíz mérföldes körzetben mindent felégettek. Egy másik verzió szerint Don Teuro Rico helyi földesúr vette fel a harcot a vikingekkel, de ez már egy kicsit Dugovics Titusz-szagú: a történet először 1654-ben bukkant fel, és a helyi nemesség történelmi érdemeire akarta felhívni a figyelmet.

A córdobai emír Gonzalónál kevésbé jámbor eszközökkel vette fel a harcot a vikingek ellen: 844-ben görögtűzzel vonult ellenük, és csaknem ezer harcossal végzett. A vikingek harminc hajót vesztettek, aki pedig nem volt hajlandó áttérni az iszlám hitre, felakasztották. Ez nem jelentette azt, hogy a felek különösebben összevesztek volna, egy évvel később az emír már nagykövetet küldött Horik dán király udvarába. A követ Abú Hámid Muhammad bin Muhammad-al-Gazáli volt, az emír udvari költője, teológus, filozófus volt. A diplomáciai kapcsolatok ellenére a vikingek továbbra is fosztogatták az Ibériai-félsziget arab és keresztény településeit is, különösebb részrehajlás nélkül.

Keresztény és arab feljegyzések

Ezekről a kutatók arab és keresztény feljegyzésekből értesülhettek: az a néhány régészeti lelet, ami előkerült, arra utal, hogy a vikingek kikötőt tartottak fenn a galíciai partokon, és valószínűleg ott is teleltek át. 2014-ben néhány hosszúhajó horgonya került elő a partoknál. A kikötő kialakítása nagyon hasonlít az Írországban és Angliában feltárt téli táborokéhoz, így García Losquiño, az Aberdeeni Egyetem régésze szerint valószínű, hogy a korai vikingek jóval több időt tölthettek az Ibériai-félszigeten, mint korábban hitték. Losquiño szerint vannak arra utaló bizonyítékok, hogy a vikingek közül néhányan akár tartósan is megtelepedhettek az Ibériai-félszigeten: néhány sírhalom inkább a svéd halmokhoz hasonlít, mint a kelta építményekhez, és vannak olyan vidékek, ahol valószínűleg sokáig fennmaradtak a viking szokások. 

Az írott forrásokkal is vannak problémák: az arab beszámolók némileg elfogultak, a keresztény krónikák pedig rendkívül szűkszavúak. Víctor Emanuel Aguirre, a Dél-Dániai Egyetem történésze szerint ennek leginkább az lehetett az oka, hogy az andalúz keresztényeknek épp elég bajuk volt a mórokkal és a vikingekkel ahhoz, hogy ne a történetírás legyen a legfontosabb dolguk, másrészt pedig meg voltak róla győződve, hogy úgyis közeleg a világvége, arra a kis időre meg minek történészkedni. Az első viking hadjáratok idejéről származó arab források elvesztek, és bár a 11. században megjelentek az elveszett iratok másolatai, ezek pontossága nem tisztázott, leginkább azért, mert a másolók kivonatolták az eredeti szövegeket, így az sem világos, hogy mit ítéltek belőlük kevésbé fontosnak.

Nem hódítani mentek

Ann Christys történész 2015-ös könyvében, a Vikings in the South-ban arra is felhívja a figyelmet, hogy a világvégevárás mellett a keresztény krónikák más miatt is torzíthattak: könnyen lehet, hogy a barátok olykor kicsit el is túlozták a pusztítás mértékét abban a reményben, hogy nagyobb hősöknek találják majd őket, illetve több pénz jut majd a kolostorok, templomok és keresztény városok megerősítésére. Akárhogy is, a földsáncokon és a viking kikötőn kívül nagyjából az egyedüli régészeti leletek éppen a betörő vikingek ellen megerősített falak voltak.

Úgy tűnik, hogy Christys szerint a vikingek itt nem akartak tartósan megtelepedni, mint a mai Írország, Skócia vagy Anglia területén: közel három évszázadon keresztül csak rabolni jártak ide. A rabszolgaüzlet is virágzott, de az itt foglyul ejtett emberekért általában váltságdíjat követeltek, ez származástól függően lehetett tetemes mennyiségű ezüst is, de előfordult az is, hogy csak hétköznapi használati tárgyakat követeltek a foglyokért (ruhát, kardot, egy tehenet és némi sót). A vikingek otthonaiba is viszonylag kevés ibériai tárgy került vissza, ami azért is meglepő, mert az egész világból találtak ott különböző tárgyakat a kínai ezüstfonáltól a (valószínűleg) bizánci csiszolású lencsékig. Egyes kutatók azt feltételezik, hogy a kevés leletért az is felelős lehet, hogy hiába zsákmányoltak a vikingek sok ezüstöt és aranyat a kalifátusokban, ezeket javarészt beolvaszthatták (az ilyen leletek nem példa nélküliek, csak nagyon ritkák).

Az arab és keresztény feljegyzések mellett viszont több jel is árulkodik róla, hogy a vikingek valóban jártak délen, méghozzá elég messzire is eljutottak. Több rúnakő is emléket állít azoknak a harcosoknak, akik délen estek el: Christys szerint Stenkuminban, Götlandban egy déli szőrmekereskedő emlékére állítottak egy ilyet, a svédországi Uppsalában pedig a délen meghalt vikingeknek állítottak emlékművet, de hogy mit értettek dél alatt, az még nem tisztázott. A történész szerint az északiak számára ez elég sok mindent jelenthetett, egyebek mellett az Ibériai-félszigetet is, de a tengeri rablók (rabló-kereskedők) Afrikáig, sőt, mint az közismert, talán Amerikáig is eljutottak.

Rőde Orm

Az ibériai vikingek élete viszont javarészt ismeretlen. Könnyen lehet, hogy ezért is gondolta úgy Frans Bengtsson, hogy ebbe a korba és nagyrészt erre a helyszínre kell összpontosítania, amikor 1941-ben megírta a Rőde Orm című történelmi kalandregényét. A könyv a 10-11. században játszódik, akkor, a történet kezdetén a vikingek nagy része még pogány, és épp Andalúzia környékén kalandoznak, mert addigra az ír, angol és frank készleteket javarészt kimerítették, Írországban pedig már viking kiskirályok is uralkodnak, errefelé viszont gazdag zsákmányra lehet számítani. 

Az elmúlt évek kutatásai szerint Bengtsson regénye, hiába regény, egyáltalán nem légből kapott. A negyvenes években még a mostaninál is kevesebbet lehetett tudni a vikingek déli útjairól, a már említett arab szerzők másodkézből származó beszámolóin kívül, és ahogy azt Christys is megjegyzi, a téma legtöbb kutatója vagy arabul nem tudott, vagy az eredeti viking forrásokhoz fért hozzá nehezebben. 

A három hullám

Az első viking támadás 844-ben történt, a második 859-ben, amikor egy nagyobb viking flotta támadta meg Galícia és Asztúria partjait. Ekkor már Ramiro fia, Orondo uralkodott, akit lekötött a mórok elleni hadjárat, amikor megérkeztek a tengeri rablók, akiket a Vikingekből is ismert Ragnar Lodbrok fia, Vasbordájú Björn vezetett. A vikingek a hadjárat során eljutottak a mai Marokkó területéig is, ezt Scheen szerint a sagák, arab és ír beszámolók is megerősítik, visszafelé pedig Mallorca és Menorca szigetén is partra szálltak. 

A harmadik hullám 968-ban érkezett Galíciába, ezt további kisebb támadások követték, de a jelek szerint 1050 után véget értek a fosztogatások. Már ami a vikingeket illeti: az arab források további atrocitásokról számolnak be, ezeket viszont valószínűleg már a keresztesek követték el, nem a vikingek. Az arab történetírók számára mindegy volt, hogy ki támadja meg őket, a vikingeket és a keresztényeket is a Majū névvel illették. A görög gyökerű szó magyarul mágust jelent, és az arabok eredetileg az iráni zoroasztriánusokat jelölte, de idővel minden északi népre alkalmazták, illetve mindenkire, aki nem muszlim vallású volt (a vikingeket különben is különösnek találták, mert nemhogy pogányok voltak, hanem a muszlimok szerint tűzimádók is). Egy Majū lehetett viking, frank, keresztény vagy épp zsidó, a kifejezést pedig különösebb megkülönböztetés nélkül mindenkire használták egészen a tizenötödik századig. 

Rőde Orm, a Vörös Kígyó, a regény szerint valamivel az ezredforduló előtt született, legalábbis mire eljött az ezredik év, már meglett ember volt. Első viking útjára nem önként indult, hanem azért, mert agyonütötte egy portyára induló hajó egyik evezősét, aki épp a birkáit lopta, a többiek pedig foglyul ejtették, majd bajtársukká fogadták. A vikingek Írországba indultak fosztogatni, de másként alakult az útjuk: időközben találkoztak egy másik társasággal, ahonnan egy Salamon nevű zsidó fogolyra tettek szert, aki Toledóban aranyművesként dolgozott, mielőtt rabul ejtették volna. Kimentették a vízből, és megtudták tőle, hogy egy ellensége, egy asztúriai őrgróf juttatta őt rabságba, aki viszont igen gazdag, és a vikingek sok zsákmányt ejthetnének, ha segítenének legyőzni őt (Bengtsson valószínűleg nem a múltbéli történelmet, hanem a kortárs valóságot vette inkább figyelembe, amikor beépítette a regénybe a szimpatikus zsidó karakterét, a könyv eredetileg 1941-ben jelent meg).

A spanyol kaland

Orm és társai ezért először Ordo grófot támadták meg, és miután gazdag zsákmányhoz jutottak, elindultak hazafele, de útközben találkoztak Almansur cordobai nagyúr embereivel, akik foglyul ejtették és gályarabságra ítélték őket. Miután éveken át eveztek, végül némi protekcióval Almansur testőrségében kötöttek ki, ahol felvették a muszlim hitet, és éveken át harcoltak a keresztények ellen, még végül 889-ben meg nem szabadultak a kalifátus egyik hajójával és egy lerombolt keresztény székesegyház harangjával. Miután útközben megtudták, hogy Harald dán király, akikhez tartozónak vallották magukat, keresztény hitre tért, elhatározták, hogy elviszik a harangot az udvarába, hátha örül neki; később Orm maga is keresztény hitre tért.

Rőde Orm 1941-es története javarészt spekuláció volt, no meg persze egy regénytől nem is lehet tökéletes történelmi hitelességet elvárni, de a kalandjai pontosan passzolnak az újabb felfedezésekhez. Christys szerint akadtak olyan vikingek, akik muszlim hitre tértek át, és azok, akiket a keresztény és arab királyságok és kalifátusok közötti harcok során elszigetelődtek, egészen a 12. századig világhírű sajtkészítőként tevékenykedtek (egy arab történetíró viszont a dzsihádról szóló tizedik századi könyvében hangsúlyozta, hogy a muszlimok megehetik a keresztények által készített sajtot, de a majū sajt tabunak számít nekik – jó kérdés, hogy mit értett ez alatt, hiszen ha a vikingek már muszlim hitre tértek, nem világos, hogy mi baj az ő sajtjukkal, és miért kellett ezt külön említeni). 

Muszlim vikingek, viking muszlimok

Miután a történet 1000 körül játszódik, a kereszténység és az ősi skandináv hitvilág közötti konfliktus is előkerül, a célország miatt viszont már szóba jön a viking-muszlim kapcsolatok minősége is – ez a valóságban is felmerült, a svédországi Birkában és Uppsalában ugyanis néhány évvel ezelőtt olyan szalagokra bukkantak viking sírokban, amelyeken a kutatók feltételezése szerint kúfi írással Allah és Ali neve szerepelt. Ez alapján egyes régészek azt feltételezték, hogy voltak olyan vikingek a 10. század környékén, akik megismerkedtek a muszlim tanokkal, és haza is vitték a vallás alapvető elképzeléseit (mások később kétségbe vonták, hogy valóban arab feliratokról lett volna szó). Ezeket a felfedezéseket sokan kritizálták, és azt állították, hogy az európai globalizmus már a viking identitást is muszlimnak akarja beállítani. (A történet meglepően hasonlít ahhoz az esethez, amikor egy csehországi faluban találtak egy germán rúnaábécét: ott a cseh nacionalisták háborodtak fel azon, hogy a régészek szerintük a cseh nemzeti identitást akarják romba dönteni azzal, hogy az idősb Futhark-rúnák ismeretét feltételezik a 600 környékén ott élő szlávokról.) 

Az, hogy mi történt az ibériai vikingekkel, még rejtély: úgy tűnik, hogy javarészt fosztogatni jártak oda. Losquiño szerint a nagyjából tíz évvel ezelőtti kutatások alapján úgy néz ki, hogy több kezdetleges erődítményt is emeltek Ibériában, de ennek még további vizsgálatára van szükség – mindenesetre az biztos, hogy Spanyolországban annak ellenére elhanyagolták a viking örökség kutatását, hogy a Franco-rezsim bukása után a vízigót, a római és a muszlim hatásokat alaposabban is vizsgálták.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: