Halloweenkor a démonok köztünk járnak. De kik azok a démonok?

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

A halloweeni ünnepkör tele van mindenféle ocsmánysággal: a kelták úgy tartották, hogy ilyenkor a holtak és a túlvilági létezők szabadon barangolhatnak az emberek világában, ezért nem árt némi óvintézkedés. Ezek közé tartozott az is, hogy hagyományosan nagy máglyákat raktak, a középkorban pedig már arról számoltak be, hogy az ünnep résztvevői ijesztő maskarát is öltöttek. Ezzel nem egymást akarták megijeszteni, pláne nem csokit akartak koldulni (elég reménytelen is lett volna), hanem arra bazíroztak, hogy ha valóban szabadon járnak a démonok a földön, az álcázott embert is maguk közé valónak tartják, és nem bántják majd. 

A nyolcadik századtól kezdve a maskarás ünnep keresztény maskarát kapott: a pogány kelták november elsejei ünnepségét, a Samhaint (más írásmód szerint: Samuin) megpróbálták katolikus ünneppé faragni. A tizenegyedik századra az egykori kelta területeken ez sikerült is, de persze nem sikerült kiirtani az ünnep gyökereit, így a hívő katolikusok egy idő után már tudtukon kívül is a pogány szokásokat tették magukévá, így jelmezt öltöttek halloweenkor. Ez a szokás csak a 19. században jelent meg újra Angliában, ahol főleg gyerekek koldultak gyümölcsöt és édességet jelmezbe öltözve, Kanadában és Észak-Amerikában pedig a húszas években jelent meg, innen szivárgott vissza Európába. Azért nem egészen: a szilveszteri tűzijáték és dudálás ugyanúgy hozzá tartozik az európai újév ünnepléséhez, mint a maskara és a máglya a kelta újévhez, amit épp Samhainkor ünnepeltek.

Démoni öltözet

A maskarákról sok minden nem maradt fenn, de van egy érdekes része a hagyománynak: a démonnak öltözés. A tököt, a denevért meg a többit most hagyjuk, de nem valószínű, hogy a kelták egyáltalán tisztában lettek volna azzal, hogy mi az a démon, azzal meg pláne, hogy hogy is néz ki. A zsidó hagyományban eredetileg egyáltalán nem szerepelnek démonok (Énok könyvében igen, de itt némileg homályos a státuszuk: amikor az angyalok halandó nőkkel hálnak, azok óriásokat szülnek, ha pedig megölik az óriásokat, a lelkük gonosz szellemként kísért. Az apokrif magyar fordításában már démonként azonosítják azokat a gonosz szellemeket, amelyek félrevezetik az embereket, betegséget és hazugságot terjesztenek). Ezeknek a lényeknek a metafizikai státusza nem egészen tisztázott; a Holt-tengeri tekercsekben egy alkalommal kerül szóba „a sötétség angyalaként” egy démon, de Dale Basil Martin, a Yale Egyetem teológiaprofesszora szerint itt valójában még nem egy angyal-státuszban lévő valódi angyalról van szó.

Martin szerint az Újszövetségben Máté, Márk és Lukács kezdték el a démonokat nagyjából egyértelműen a gonosz lelkekkel, majd a bukott angyalokkal, de a kora középkori démonképnél itt még jóval megengedőbbek voltak: azon túl, hogy Lucifer bukott angyalként a pokol hercege, még nem épült ki az a pokoli bürokrácia, ami aztán a későbbiekben pontosan könyvelte, hogy melyik főördög alá hány alördög tartozik, milyen rontások tartoznak az ügyosztályára, és pontosan hány beosztott felett rendelkezhet. A későbbiekben persze ezt alaposan kivesézték, ennek állít némileg gúnyos emléket Dumas A három testőrben, ahol Aramis a testőrségtől visszavonulva azt próbálja kiszámolni, hogy hány ördög fér el egy tű hegyén, vagy Terry Pratchett, aki egy egész regényt szentelt a pokolbéli bürokráciának (Faust Eric).

De mielőtt a pokolbéli ügyosztályokra, légiókra és a fogaknak csikorgattatására térnénk rá, érdemes megvizsgálni, hogy miként is definiálták a démont. Ez koronként változott, a most nagyjából bevettnek tekinthető fogalom pedig csak a 2-3. század környékén alakult ki: ekkorra kristályosodott ki, hogy a démon nem betegség (de okozhatja), és nem is valamilyen köztes létező az emberek és az égi szférák népe között, hanem majdhogynem egyenlő az angyallal, csak éppen bukott.

Hosszú út 

Martin szerint hosszú út vezetett a keresztény démonfogalom kialakulásához. Az Új idők lexikona szerint a démonok „a legtöbb néphitben szereplő, természetfölötti, de az isteneknél alacsonyabb rangú lények. A görögöknél a daimón elég sok mindent jelenthetett, de nem volt olyan negatív töltete a fogalomnak, mint amiben a kereszténységben tett szert. A perzsák jó és rossz démonokat is ismertek, az előbbiek Ormuzd fennhatósága alá tartoztak, az utóbbiak pedig Ahriman alá. Az ókori görögöknél bármi lehetett démon, ami nem ember, de nem is isten: Platón a Lakomában azt írja, hogy „a démonok lakoznak az istenek és emberek között”, így Erósz sem valódi isten, hanem démon, „középlény a halandó és halhatatlan között”. Ez a szándékáról nem sokat árul el, a metafizikai státuszáról azonban igen, és Martin szerint az sem véletlen, hogy a kereszténység éppen a görög démon fogalmához nyúlt vissza, amikor nevet keresett az angyalok gonosz tükörképének.

A keresztény démonképben görög, zsidó és arab vonások keverednek: betegséget okoznak, szigorú hierarchia szerint működnek, de nem mindegyikük feltétlenül rosszindulatú, viszont nem isteni státuszban szerepelnek, hanem ahogy Platónnál is, félúton vannak a halandók és a halhatatlanok között. A zsidó szövegekben a „démon” szó ugyanúgy utalhat Dionüszoszra, mint a kentaurokra vagy a szatírokra: metafizikai státuszukat tekintve elmaradnak a halhatatlanoktól, valódi istenként csak azok tisztelik őket, akik el vannak tévelyedve, de az tagadhatatlan, hogy az embereknél többnek számítanak.

Lekenyerezhető

Az antikvitás démonai az istenekhez hasonlóan szeszélyesek és kiszámíthatatlanok voltak: miután az olümposzi istenek életéhez képest egy mexikói szappanopera eseménytelennek és unalmasnak tűnik, nem csoda, hogy ezek a köztes létezők sem tudtak nyugton maradni. Martin szerint a görögök nem is azért áldoztak nekik gyakran, mert annyira tisztelték volna őket, bár a filozófusok szerint a daimónok inkább jószándékúak voltak, mint gonoszok, hanem le akarták kenyerezni őket, nehogy felkeltsék a haragjukat. Az Ószövetség ugyanezt a démonképet vette át, de itt a metafizikai létezők már rosszabb színben tűnnek fel: azok, akik nekik áldoznak, nem a hétköznapi óvatosságot követik, hanem hamis isteneket tisztelnek. Az egyik démonnak nevezett valami éppen az aranyborjú volt, amelyet hol szárnyakkal, hol anélkül ábrázoltak, és annak ellenére, hogy magát az aranyborjút tulajdonképpen Jahve nélküli Jahve-szobornak szánták (Isten láthatatlanul ott trónolt a bika vagy borjú hátán), az egyik hamis idol iskolapéldája lett, maga a bika ugyanis alkalmat adott a bálványimádásra, a hívek pedig, ha áldozatot mutattak be neki, abba a tévedésbe eshettek, hogy magát a bikát kell tisztelni, nem a rajta ülő láthatatlan mindenhatót. Egy másik alkalom, amikor a zsidó szövegek démonokat emlegetnek, a kecske-ember hibridekre utalnak: ezek a többi hasonló metafizikai státuszban lévő szörnyeteggel együtt a sivatagban élnek, ahol „vadmacskák találkoznak hiénákkal, szőrös lények kiabálnak egymásnak. Ott vesz menedéket Lilit is magának, ott talál nyugvóhelyet”.

A zsidóknál tehát a démon valami olyasmi, ami több az embernél, de kevesebb Istennél – ezzel egyezik a hagyomány a görögökével, viszont magukat az angyalokat, akik a görögöknél hírvivők voltak az isteni és az emberi szféra között, sosem nevezik démonnak. Martin szerint a démon itt már elsősorban más népek isteneire utal, de a szóhasználat még itt sem egészen következetes: azok a gonosz lelkek, amelyek az emberek és angyalok nászából születnek, maguk még nem számítanak démonnak, csupán olyan szellemnek, ami meggyőzi az embereket arról, hogy hamis isteneket (démonokat) tiszteljenek.

Bonyodalom

A démonokat és az angyalokat végül Alexandriai Philón zsidó teológus és filozófus gabalyította egymásba szinte elválaszthatatlanul az első században. Ő úgy gondolta, hogy a démon és az angyal pont ugyanannak a létezőnek két különböző neve, a hellenisztikus hagyományokat követve pedig ennek megfelelően nem is tekintette a démonokat eredendően rosszindulatúnak. A démon, ahogy a görögök hitték, Philónnál is hírvivő vagy közvetítő, az istenek (vagy Isten) akaratát szolgálja, ennek megfelelően pedig éppen úgy büntethet is, mint ahogy segítheti az embereket. Ugyanez érvényes Martin szerint az Újtestamentum szövegeire is: bár a határok itt összemosódnak, de nagyon kevés esetben nevezik bukott angyaloknak a démonokat. Az angyal és a démon is ágens, és még a Jelenések könyvében is az szerepel, hogy Mihály arkangyal a Sátán angyalaival fog megküzdeni, de rokonságot vagy atyafiságot még János sem állapít meg közöttük.

Annál inkább megállapította ezt az atyafiságot Órigenész a harmadik században, de az „utolsó keresztény gnoszticistaként” nem is meglepő, hogy Istenen és az angyalokon kívül más tekintélyes természetfeletti létezőket is elfogadott. Ő már hivatkozhatott egy másik korai keresztény bibliatudósra, Tatianoszra is, ő a második században állapította meg, hogy a démonok valójában bukott angyalok, és elkezdte feltárni a hierarchiájukat is. Itt már a pokol hercegeiről is szó esik, ahogy számos közkatonáról és egyéb tisztségviselőről, de az, hogy melyik lázadó angyal milyen sorsra jut, azon múlik, hogy milyen súlyos bűnt követett el. Órigenész kategorizációja alapján úgy tűnik, hogy a legnagyobb bűnösökből démon lett, azokból, akik szintén fellázadtak Isten ellen, de nem viselkedtek annyira rosszul, angyal, akik pedig náluk is jobban viselték magukat (de azért rosszalkodtak), arkangyallá váltak. 

Órigenész persze ebben is különutas volt, és az agyonbonyolított démonológiájából nem is derül ki, hogy melyik pokoli tisztségviselő pontosan milyen természetfeletti létezőnek minősül – viszont már megvetette az alapjait a keresztény démonológiának. Michael D. Bailey amerikai vallástudós szerint ez a kereszténység korai századaiban nem nagyon különbözött a zsidó hagyománytól. Nem is csoda, a hivatkozott tekintélyek ugyanis nagyjából ugyanazok voltak, majd idővel a démonológia tudománya egyre bonyolódott – talán nem egészen függetlenül az egyházi hierarchia fejlődésétől. Ahogy egyre kacifántosabb lett a földi bürokrácia, a pokol tisztségviselői is megszaporodtak, végül pedig már lépni sem lehetett volna a forró olajba mártásért felelős helyettes államtitkároktól (számos grimoire foglalkozott a témával, az egyik legismertebb a Salamon kulcsai nevű irat, amit a 14-15. században írtak Itáliában, de olyan részletességgel taglalja az egyes démonok munkaköri leírásait, hogy azt bármelyik mai munkaügyis megirigyelhetné).

A Sátán és cimborái

Szent Ágoston hippói püspök már a negyedik században megállapította, hogy minden mágus és szemfényvesztő démonok segítségével űzheti a varázslatait, Sevillai Szent Izidor spanyol egyházi író pedig a hetedik században szögezte le, hogy a hasonló mesterkedésekhez a bukott angyalok közreműködése szükséges. A démonok itt már egyértelműen angyalként, igaz, tönkrement angyalként jelennek meg, Izidor pedig mindenféle üzletet elítél, amit a halandók velük köthetnek; ebben Ágostont követi, aki még az asztrológiára is ferde szemmel nézett, mert azt gyanította, hogy ahhoz is közük lehet a démonoknak. Nem mindenki volt ennyire szigorú, de a démonokkal kötött paktumokat már a Codex Theodosianus is elítélte: a római jog alapműve szerint jó célból varázsolni ugyan nem volt elítélendő, de mindazokat, akik démoni segítséghez folyamodtak, szigorú büntetéssel fenyegette. 

A démonhitet és a boszorkányságot a középkor java részében a pogány vallással azonosították. Egy 785-ben kelt karoling kapituláré egyenesen úgy fogalmazott, hogy halálbüntetést érdemel az, aki boszorkányságot gyakorol „pogányok módjára”, ehhez pedig természetesen hozzátartozott a démonokkal történő leboltolás is. A későbbiekben sem akadt olyan valamirevaló boszorkányper, ahol ne merült volna fel, hogy a boszorkánysággal megvádolt illető ne cicázott volna legalább egy démonnal, de még inkább magával a Sátánnal. Az persze, hogy az erről szóló vallomásokat kiből és hogy kényszerítették ki, már más napra tartozik (erről szép áttekintést ad Ráth-Végh István A sátán és cimborái című kötetben, ahol egészen fantasztikus bűntényeket varrnak a démonok nyakába, majd végül persze egy emberére teszik rá a hurkot). A középkorban már nem is kellett személyesen szóba állni egy démonnal ahhoz, hogy a cimborájának tekintsék az embert: a halottidézés ugyanúgy démoni gyakorlatnak számított, mint egyes kövek, fák vagy források tisztelete. Egy tizedik századi törvénygyűjtemény szerint halálos bűn démont tisztelni, vagy a vezetését elfogadni, bár itt azt is leszögezik, hogy démonok márpedig nem nagyon vannak, csak a hiszékeny nők képesek azt vallani, hogy egy ördögöt tisztelnek a boszorkányszombatokon (ennek ellenére Magyarországon még a huszadik század első felében is előfordultak olyan esetek, amikor valaki teljes komolysággal megvallotta, hogy miket művelt ezeken az eseményeken, ahol ünnepélyes alkalmakkor maga az ördög, vagy legalább valamelyik államtitkára is tiszteletét tette). A tizenharmadik században külön jogi kategóriát képezett az, ha valakit egy démon erőszakol meg: Auvergne-i Vilmos francia püspök még arra is kitért, hogy mi van akkor, ha az illető démon nő vagy férfi alakját ölti, illetve miképpen képes ilyen szemkápráztató sebességgel tömeges erőszakot elkövetni a világ legkülönbözőbb pontjain.

Divatdémon

A reneszánsszal aztán a démonhit is új lendületet kapott: divatba jöttek a varázskönyvek, a grimoire-ok, és divatba jöttek a különböző természetfeletti létezők is. Egymást érték azok a természetfilozófusok és mágusok, akik azt ígérték, hogy képesek felvenni a kapcsolatot a démonokkal, halottakkal és minden egyébbel (közülük a leghíresebb az olasz Giambattista della Porta, illetve John Dee angol természetfilozófus volt), és az sem véletlen, hogy ekkor jelent meg több olyan démonidézési alapmű is, ami már pontosan kitér az illető tisztségviselő pontos funkciójára is. Ezekre a grimoire-okra alapozva jelentek meg aztán később, a huszadik század fordulóján azok a könyvek, amelyek a horrorirodalmat és az ezoterikus szakembereket is megihlették – Salamon kulcsai nélkül aligha írhatta volna meg az életművét Eliphas Lévi francia világi pap sem, aki előszeretettel írt különböző mennyei és pokoli szférákról, és aki maga is adott tanácsokat a démonok megidézéséhez, igaz, rögtön hozzátette, hogy ezt azért nem érdemes otthon kipróbálni.

Ez az időszak volt a spiritizmus és a démonhit igazi, új reneszánsza: Sir Arthur Conan Doyle-tól Howard Phillips Lovecraftig mindenki megőrült a természetfeletti erőkért, Londonban egy féltéglát sem lehetett eldobni anélkül, hogy az ember eltaláljon egy médiumot, és persze a témába vágó irodalom is virágzott. Lévi maga több külön olyan esetet idéz, amikor a 19. században különböző prominens figurák (akiknek természetesen nem árulhatja el a nevét) személyesen is találkoztak démonokkal, általában azért, mert a szolgálatukba akarták hajtani őket. Részletes történelmi összefoglalók is megjelentek a démonok munkásságáról, a megidézésükhöz szükséges rajzokról, rítusokról és egyebekről. Ez azért is érdekes, mert a 19. század közepére szűnt meg javarészt az az őrület, ami az egész nyugati világot a hatalmába kerítette, és ekkorra nem láttak már boszorkányt minden bokorban – nem is csoda, a boszorkányperek alatt mintegy nyolcvanezer nőt végeztek ki, így aligha maradhatott olyan sok közülük a századfordulóra. 

Egy csomó nyavalyatörősről kiderült, hogy nem is démon szállta meg (így győzte le a pszichiátria a démonhitet), ahogyan az is, hogy valójában nem a szomszédasszony jön el denevér, nyúl, egy gigantikus tű vagy bármi más képében ahhoz a paraszthoz, akinek nem ad elég tejet a tehene. A tű némi magyarázatra szorul: az Igézet ne fogja című néprajzi könyvben idéz Szendrey Zsigmond és Ákos egy történetet, amelyben a rajtakapott boszorkány miért, miért nem, de úgy döntött, hogy egy ember nagyságú tűvé változik, nehogy kiderüljön, ki is ő. A tűt megtaláló legény persze furcsállta, hogy mit keres ez a tehenek között, és a hegyét a fokába hajlította, a szomszédasszonyt pedig másnap úgy találták, hogy az orra a segge likában volt. 

A new age pedig már a nyakunkon van, se szeri, se száma azoknak a könyveknek, amelyek angyalok, démonok, ördögök, istenek vagy a megfelelően elhelyezett vécécsészék és könyvespolcok segítségével ígérnek az embernek boldogabb életet – de mindenki előtt lebegjen intő példaként a tűvé változó szomszédasszony esete, ami jól mutatja, hogy démonokkal és ördögökkel nem szabad packázni, különben könnyen pórul járhatunk.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: