Az ősi mítoszok és legendák segíthetnek megküzdeni a klímaváltozás következményeivel
Ha majd benépesítjük a Marsot, beszélnek-e a múlt mítoszai az Északi-sarkvidék jégtakarójának olvadásáról vagy a Kaszpi-tenger kiszáradásáról, esetleg lehet-e néhány évszázad múlva Jakarta az új Atlantisz? Mivel a sarki jég egyre gyorsabban olvad, a Kaszpi-tenger környéke is sosem látott mértékben pusztul, és a 9,6 milliós indonéz fővárosnak sem túl jók a kilátásai, mindegyiknél megvan az esély a mítoszosodásra. Jakartában az elmúlt néhány évben konkrétan 2,5 méterrel süllyedt meg a talaj, ezzel párhuzamosan pedig a harminc évvel ezelőttihez képest 3 méterrel emelkedett meg a tengerszint. Ha a trendek nem változnak, az indonéz főváros 2050-re teljesen víz alá kerülhet. Hasonló veszélyeknek van kitéve Miami, Shanghai, Alexandria, Oszaka és több más világváros, a World Economic Forum egyik jelentése szerint pedig valamilyen formában a partmenti települések mintegy 90 százalékát érinteni fogja a tengervíz szintjének drasztikus emelkedése.
A helyiek egyenesen úgy érezhetik, hogy eljött a világvége. Ezt az érzést erősíthetik meg a soha nem tapasztalt mértékű és a földi élet végét jósló szalagcímek is, pedig nem a 21. század az első olyan időszak, amikor az emberi faj túlélését veszélybe sodorják a természeti katasztrófák és az időjárás-változás – bár szinte biztosan az első olyan, amelyhez az emberi tevékenység globális szinten járul hozzá. 2050-ig átlagosan akár egy méterrel is megemelkedhet a tengervizek szintje, és ez több millió ember otthonát fenyegeti.
Néhány kutató emiatt elkezdte megvizsgálni azokat az ősi mítoszokat és legendákat, amelyek elsüllyedt városokról, a partokat maguk alá gyűrő tengeri szörnyekről és általában a víz térhódításáról szólnak, mert ezek véleményük szerint a fantázia szüleményeit visszafejtve az ősi közösségek mai embernek szóló tanításait közvetítik. Bizonyítékokat arról, mennyire hasonló gondokkal küszködtek, és milyen megoldásokat találtak rájuk évezredekkel korábban élt elődeink. Sőt, néhányan egyenesen úgy vélik, hogy az ősi tanítások még életeket is menthetnek a jövőben.
Akik a mítoszokat a 21. század nyelvén olvassák
Ezeket a kutatókat hívják geomitológusoknak. A kifejezést Dorothy Vitaliano amerikai vulkanológus használta először egy 1967-es előadásában. Ő az ókori görög filozófus, Euhémerosz munkásságára alapozta elképzeléseit, aki a görög mítoszokat a történelem nyelvére fordította le. Bár Vitaliano a hatvanas-hetvenes években a tudomány peremvidékén vizsgálgatta, hogy az ősi mítoszokat vagy legendákat hogyan lehet az írásbeliség előtti kor embere által, a rendelkezésére álló eszközökkel megfigyelt természeti jelenségekként olvasni, mára egyre többen érdeklődnek a geomitológia iránt, és egyre inkább bekerül a tudományos fősodorba is.
A bibliai özönvizek, ítéletidők és történetek arról, amikor megnyitotta száját a Föld, mind korabeli vulkánkitöréseket, földrengéseket vagy áradásokat beszélnek el. De nem csak a Bibliában találunk hasonló jelenségeket, sőt a geomitológusok sokkal korábbra visszanyúló legendákkal foglalkoznak.
Például azzal, hogy a Földközi-tenger kialakulása is lehet az alapja a Dél-Európában és a Közel-Keleten is megjelenő, a bibliainál ősibb özönvízmítoszoknak. A tudósok szerint az utolsó jégkorszak végén a Fekete-tenger helyén édesvizű tó terült el, amely nem volt összeköttetésben semmilyen más tengerrel. Az utolsó jégkorszak utáni olvadás idején, mintegy 7600 évvel ezelőtt az öböl lassan megtelt, ahogy a gleccserek jegének olvadásával a tenger szintje folyamatosan emelkedett, mígnem a Boszporusz öblénél található vékony, 5 kilométeres természetes gát át nem szakadt. Valószínűleg 30-90 napra volt szükség, hogy megállíthatatlan, őrjöngő áradattá nőjön a hatalmas víztömeg. A Boszporuszon 150 km/óra sebességgel átzúduló víz a Niagara térfogatának kétszázszorosára növekedett, az általa okozott robaj a vibráció miatt 100-200 kilométerre is elhallatszott. A katasztrófa bevésődött a túlélők emlékezetébe, és a történetet sok-sok generáción át szájról szájra adták tovább.
A kutatók szerint napjainkban viszont egyre jobban fennáll a veszélye, hogy a helyi tudást generációról generációra átörökítő mondák feledésbe merülnek. Patrick Nunn, az ausztrál Sunshine Coast Egyetem földrajzprofesszora és a világ egyik vezető geomitológusa szerint a Csendes-óceáni szigeteken - a világ többi részéhez hasonlóan - panaszkodnak neki az idősebbek, hogy a fiatalok folyton a telefonjukon lógnak, és nem hajlandóak meghallgatni nagyszüleik történeteit. „De ahogy az írástudás mindenhol a világon átalakítja az orális társadalmakat, a korábban szájról szájra terjedt, ősi tudás eltűnőben van, pedig segíthetne megküzdeni a tengerszint-emelkedéssel” – mondta Nunn a BBC Future-nek.
Már évezredekkel ezelőtt próbálták megállítani az óceánt
Nunn kutatásai a Csendes-óceán szigetvilágának legendáival foglalkozik, olyan eltűnt szigetek történeteit tárja fel, mint Teonimenu. Legutóbb Ausztrália és Északnyugat-Európa több ezer éves történeteit vizsgálta meg abból a szempontból, hogy ezek hogyan értelmezték és milyen válaszokat adtak a legutóbbi jégkorszak utáni tengerszint-emelkedés fenyegetéseire. Közel 15 ezer évvel ezelőtt ugyanis az olvadó jég mintegy 120 méterrel emelte meg a vízszintet, ami olyan katasztrofális változásokkal járhatott, hogy az embereknek kevés esélyük lehetett a túlélésre. Az ausztrál partoknál mindenesetre mintegy hatezer évvel ezelőtt stabilizálódott a vízszint, míg Európa északnyugati részén még mindig emelkedik.
Nunn ausztrál őslakosok 23 törzsének történeteit gyűjtötte össze, és az eredmények alapján úgy tűnik, majdnem mindegyikük kollektív emlékezetében elraktározódtak a hétezer évvel ezelőtti, a jégkorszak utáni olvadás miatt bekövetkezett változások. Az egyik ilyen történet szerint, ami az északkelet-ausztrál Cairns városa közelében élő gungganyji őslakosoktól származik, de különféle változatokban a kontinens északkeleti részén mindenhol közszájon forog, a tenger egy Goonyah nevű ember rossz cselekedetei miatt árasztotta el a földet, de később ő volt az, aki összefogást sürgetett az áradás megállítására. Egy másik változat szerint Goonyah mindenkit felvezetett egy hegy tetejére, majd együtt felhevített sziklákat gurítottak a tengerbe, hogy megállítsák a víz terjeszkedését.
Elárasztott brit városok legendái
Európa északnyugati részén Nunn inkább elsüllyedt városok sorsáról szóló történeteket gyűjtött be, és legtöbbjük a Brit-szigetek partvonalán koncentrálódik. A geomitológus szerint az elmúlt néhány ezer év kulturális kontinuitása leginkább Cornwall, Wales és a Csatorna-szigetek területén tapasztalható, és ezek a történetek nagyrészt arról árulkodnak, hogy az itt élők már évezredek óta küzdenek a vízzel.
Az egyik történet szerint a Gradlon király vezette Ys városát gátrendszerek védték a tengertől, és apálykor kinyitották a kapuit, hogy elvezessék a felesleges vizet a földekről. Egy nap azonban démon szállta meg a király lányát, Dahutot, aki dagálykor nyitotta ki a kapukat, így az óceán elárasztotta a várost. Nyugat-Wales területén hasonló történetet mesélnek Cantre’r Gwaelod városának sorsáról. Nunn munkája azonban nem ér véget a legendák felgöngyölítésével: a geológusnak a mondák mentén sikerült rekonstruálnia az akkori partonalat, és a tengerszint-változások alapján hat-nyolcezer év körülre becsli ezeknek a történeteknek a korát.
Okosabbak vagyunk, mint hétezer éve?
Nunn szerint ezekből az ősi legendákból a klímaváltozás korában élők is fontos tanulságokat szűrhetnek le. Közös vonás például, hogy a tengerszint-emelkedést nem könnyű védőgátakkal megállítani; a hosszú távú megoldások transzformatívak, és valójában szinte minden esetben arról szólnak, hogy az ember hogyan hagyja el végleg a veszélyzónákat. Úgy tűnik, ez a tanítás mára megfakult a kollektív emlékezetben.
Augusztusban a Nature tett közzé egy tanulmányt, amelyben a kutatók műholdas felvételeket használtak több mint kilencszáz, 2000 és 2018 között lezajlott és mintegy 255-290 millió embert érintő áradás pontos feltérképezésére. Miközben a globális népesség 2000 és 2015 között 18,6 százalékkal nőtt, ezeken a területeken a növekedés 34,1 százalékot tett ki, vagyis 15 év alatt mintegy 58-86 millióval lettek többen azok, akiknek életét fenyegetik a víz mozgásai.
A geomitológus szerint az ősi történetekből érdemes levonni azt a tanulságot is, hogy a környezeti stresszhatásokhoz való alkalmazkodás leghatékonyabb formái helyi megoldások. Bár a modern tudomány erre csak az utóbbi öt évben jött rá, ha hétezer évet visszamegyünk az időben, azt látjuk, hogy az emberek helyben oldották meg a problémáikat, nem vártak instrukciókra, hanem maguk kezdeményezték a cselevést, és hittek annak hatékonyságában.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
