Hosszabb ideig élünk, magasabbak leszünk, és tovább zsugorodik az agyunk – ide vezethet az evolúció a következő tízezer évben
A nukleáris fenyegetések, a klímakatasztrófák és az aszteroidabecsapódásra való készültség korában nehéz túlságosan előre gondolkodni az emberiség jövőjéről, de legyünk optimisták: ha a nagyhatalmak betartják az atomcsendet, ha sikerül visszaszorítani a felmelegedést, és ha az esetleg a Föld felé tartó aszteroidákat szétrobbantjuk még az űrben, akkor a bolygónkon még tízezer év múlva is eléldegélhet az emberi faj.
Bár fajunk létrejöttéhez négymilliárd évnyi evolúcióra volt szükség, és tízezer év ebben a távlatban nagyon rövid időnek számít, nem olyan nehéz különbséget tenni a tízezer évvel ezelőtti és a mai civilizációk között. A technológiai fejlődés gyorsulása ráadásul az emberi testben is még hirtelenebb változásokat idéz elő – elég csak az okostelefon-használatból fakadó, az ujjakat, a nyakat vagy a koponyát érintő átalakulásokra gondolni.
Ennek megfelelően Nicholas Longrich, a Bath-i Egyetem evolúcióbiológusa is úgy kezdi a Conversationön kedden megjelent cikkét, hogy a jövőt megjósolni lehetetlen, hiszen a világ valószínűleg olyan változásokon megy majd keresztül, amiket ma még el sem tudunk képzelni. Ezért leginkább úgy érdemes belevágni az emberiség jövőjének feltérképezésébe, hogy a múltba tekintünk, és azt feltételezzük, hogy a hosszú távú trendek tovább folytatódnak.
A természetes szelekció, ha nem is állt meg a civilizáció felemelkedésével, bizonyosan átalakult. A múltban a mára kihalt nagyragadozók, a fél világot elpusztító járványok, a civilizációkat megsemmisítő háborúk vagy a nagy kiterjedésű éhínségek domináltak, de ezeket a szelekciós nyomásokat a természet, illetve a technológia és a globalizáció vívmányai mára kiküszöbölték. Az általunk létrehozott, nem természetes környezetünkhöz már elkezdtünk alkalmazkodni: amikor az ember étrendjébe bekerültek a gabonafélék és a tejtermékek, olyan géneket fejlesztettünk ki, amelyek segítenek a keményítő és a tej megemésztésében; a sűrűn lakott városok pedig hiába segítették elő a betegségek terjedését, idővel kialakult a velük szembeni ellenállóképességünk.
A várható átlagos élettartam: 100 év
Az állatok életciklusa a halálozási arányok függvényében fejlődik: ha magas ez az arány, akkor az adott állatnak fiatalon kell szaporodnia, különben nem biztos, hogy eleget él az utódnemzéshez. Ebben az esetben az öregedést vagy a rákot megakadályozó mutációk kifejlesztésének sincs előnye, hiszen az egyedek jó eséllyel nem érik meg azt a kort, amikor ezeknek hasznát vehetnék. Alacsony halálozási aránynál ennek az ellenkezője igaz: nem kell sietni az ivarérettség elérésével, az élettartamot és a termékenységet meghosszabbító adaptációkkal pedig több idő marad a szaporodásra. Ezt látjuk a kevés ragadozóval rendelkező (szigeten, az óceán mélyén élő, vagy csak nagy testű) állatoknál is: a galápagosi teknősök vagy a grönlandi bálnák későn válnak ivaréretté, és akár évszázadokig is élhetnek.
A civilizáció előtti időkben a vadászó-gyűjtögető életmódot élő, az élelmet egymással megosztó elődeinknél már kialakult a késleltetett nemi érettség, és az akár 70 éves élethossz, de a magas gyermekhalandóság miatt a várható átlagos élettartam mindössze 35 év volt. A gyermekhalandósági arányt egészen a 19. századig nem sikerült érdemben leszorítani, a középkorban ráadásul a járványok és éhínségek miatt 30 évre csökkent a várható élettartam. Az elmúlt két évszázadban a jobb táplálkozás, az orvostudomány és a higiénia fejlődésével 1 százalék alá csökkent a fiatalkori halálozás, és 70–80 évre nőtt a várható élettartam – bár ezek nem evolúciós, hanem technológiai és életmódbeli vívmányok, megteremtették annak feltételeit, hogy az evolúció meghosszabbítsa az élettartamunkat.
A fejlett társadalmakban egyre kisebb az igény a korai szaporodásra – elég, ha csak a tanulással és a munkaerőpiacon való elhelyezkedéssel eltöltött hosszú évekre gondolunk. Az, hogy ezzel együtt a várható átlagos élettartam a duplájára emelkedett, és egyre többen érik el akár a 100 éves kort is, felveti az élettartam és a termékenység meghosszabbítására irányuló evolúciós alkalmazkodás előnyösségét, így Longrich szerint joggal feltételezhető, hogy a jövőben a génjeink addig fejlődnek, míg rutinszerűvé válik, hogy az emberek 100 évig vagy még annál is tovább élnek.
A magasabb, törékenyebb hibridek világa
Nem kell a T-rexig vagy a bálnák evolúciójáig visszamenni ahhoz, hogy lássuk, az állatok idővel gyakran fejlődnek nagyobb méretűvé. A korai emberszabásúak, mint az Australopithecus afarensis vagy a Homo habilis, még viszonylag alacsonyak, 120–150 cm magasak voltak, a későbbi fajok (Homo erectus, neandervölgyiek) már magasabbra nőttek. Ez a táplálkozásbeli változások mellett vélhetően a szexuális preferenciáknak is köszönhető (az állatok nőstényei evolúciós szinten a magasabb hímeket részesítik előnyben), illetve az alacsonyabb halandóság miatt több időnk is van nőni, vagyis feltételezhető, hogy ez a folyamat a jövőben sem áll le. Ma Hollandiában élnek a világ legmagasabb emberei, ahol a férfiak átlagosan 183, a nők 170 cm-re nőnek – a jövőben ez lehet a globális átlag, legalább.
De az ember nemcsak magasabb, hanem vékonyabb is lett az idők során – mivel az eszközök és a fegyverek megjelenésével egyre kevésbé támaszkodtunk a nyers erőre, a földműveléssel együtt járó letelepedéssel pedig a nagy vándorlások is elmaradtak, az ember csontsűrűsége egyre csökkent. Ennek a folyamatnak sincs oka megállni, hiszen a munkát egyre inkább irodákból, sőt most már sok esetben otthonról, az utazásaink nagy részét pedig autóban vagy tömegközlekedési eszközökön ülve végezzük. A fizikai erővel együtt az izmainkra is egyre kevesebb szükségünk van, ahogy a fogainkra és az állkapcsunkra is, így vélhetően ezek is tovább zsugorodnak a jövőben.
Miután az elődeink százezer évvel ezelőtt elhagyták Afrikát, az egymástól távoli törzsekben a különböző szelekciós nyomások hatására (életmód, éghajlat, szépségideálok) különbözőképp fejlődött az emberek külseje, kialakultak a bőrszínre, a szemre, a hajra vagy az arcvonásokra vonatkozó megkülönböztető jegyek. A civilizációval és az új technológiák megjelenésével egyre inkább összekapcsolódtak az egyes populációk, a hódításokkal, gyarmatosítással és a kereskedelemmel a népek keveredni kezdtek egymással, és ez mára még tovább gyorsult. Ez a folyamat minden bizonnyal a hibridek világát eredményezi majd: mindenki világosbarna bőrű, sötét hajú, afro-euro-ausztrál-amerikai-ázsiai keverék lesz, a globális átlag felé tendáló arcvonásokkal.
Egyre kisebb az agyunk, de ez nem feltétlenül baj
Az elmúlt 6 millió évben az emberfélék agyának mérete nagyjából a háromszorosára nőtt, vélhetően az újfajta tudás és képességek (szerszámhasználat, nyelvek) miatt, és bár ebből az következne, hogy az egyre komplexebb készségeket igénylő világban ez tovább folytatódik, valószínűleg az ellenkezőjére lehet számítani. Az emberi agy mérete Európában 10–20 ezer évvel ezelőtt érte el a csúcsot, közvetlenül a földművelés feltalálása előtt, majd ezután csökkenésnek indult – a modern ember agya kisebb, mint például a középkori embereké, és máig nem világos, hogy miért. Longrich három lehetséges okot sorol fel erre:
- Az agy a napi kalóriamennyiség kb. 20 százalékát égeti el, vagyis energetikailag meglehetősen költséges, így a kevesebb zsírt és fehérjét fogyasztó, mezőgazdaságra berendezkedett társadalmakban hátrányt jelenthet a nagy agy.
- A vadászó-gyűjtögető életmód sokkal jobban igénybe vehette az agyat, hiszen meg kellett jegyezni a különböző ragadozók elleni támadó és védekező taktikákat, a terület összes gyümölcs- és vízlelőhelyét, vagy épp fejben ki kellett számolni a lándzsák röppályáját a menekülő állat mozgásirányához képest – csupa olyan készség, amit később el lehetett hagyni, így az értük felelős agyi területek is nyugodtan csökkenésnek indulhattak.
- A nagyobb társadalmakban mindenki egy-egy területre specializálódik, szemben a generalista kőkorszaki emberekkel. Hiába kell komoly teljesítmény a programozáshoz, ha mellette nem szükséges még magas szinten művelni a nyomkeresést, a szerszámkészítést, a gyógynövények felismerését, a vadászatot és a hadviselést.
Persze nem minden a méret: az elefántoknak nagyobb az agyuk, mint a mai embereké, a neandervölgyieknek nagyjából ugyanakkora volt, Albert Einstein agya pedig kisebb volt az átlagosnál – mindez arra utal, hogy az agy tömegének csökkenése nem feltétlenül befolyásolja az általános intelligenciát. A háziállatok agyméretének változása azonban már felvet egy aggasztó lehetőséget: a juhok agya 24, a marháké 26, a kutyáké 20 százalékkal csökkent a háziasítás után, ami arra utal, hogy a civilizációval az ember gyakorlatilag önmagát háziasította, így hajlandóbb passzívan, kevesebb gondolkodással sodródni az árral.
A gyors társadalmi változások és a lassú evolúció kettőségéből több probléma is fakad. A nagy testű emlősökre vadászó, szomszédos törzsekkel háborúzó őseink szükségszerűen agresszívak voltak – az okok mára eltűntek, az agresszió viszont még ott van a génjeinkben. A kevés, de élethosszig tartó kapcsolatokat ápoló elődjeihez képest a milliós városokban élő modern ember múlékony, sokszor csak virtuális kapcsolatok ezreit alakítja ki, ami megköveteli, hogy alkalmazkodjon hozzájuk – ez a tolerancia és a nyitottság mellett a konformitásnak is kedvez.
A kőkorszaki ösztönök, vágyak és félelmek nem vesztek ki az emberből, így bár a modern társadalom jól kielégíti az anyagi szükségleteinket, ősember-agyunk pszichológiai szükségleteit már kevésbé tudja kiszolgálni. Talán ebből is fakadhat, hogy egyre többen szenvednek olyan pszichés problémáktól, mint a depresszió, a szorongás vagy a magány. Bár az erre való hajlam elleni szelekció javíthatná az emberek mentális egészségét, és biztosíthatná a faj boldogságát, ennek minden bizonnyal ára lenne: a történelem legnagyobb vezetői, művészei és tudósai is küzdöttek ilyen gondokkal, így ha a génállományból el is tűnnek a problémás elmék, az valószínűleg még egységesebbé teszi a társadalmat: tele stabil, boldog, de unalmas és zsenialitás ellen beoltott emberekkel.
A technológiai fejlődés persze még számos ponton közbeszólhat, sőt az is lehet, hogy az egész fejtegetés értelmetlen, és az evolúció felett átveszi az uralmat az ember: a génszerkesztés például még biztosan rengeteg meglepetést tartogat az emberiség jövőjére nézve.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: