„Egymással hajlandóak vagyunk keveredni, de nem akarunk kevert fajúvá válni" – mondta Orbán Viktor miniszterelnök július végi tusványosi beszédében, amit első felindulásában még saját tanácsadója is „tiszta náci" megnyilvánulásnak, az MTA tudósainak egy csoportja elfogadhatatlannak, az amerikai külügyi szóvivő megbocsáthatatlannak nevezett. Orbán szerint „van az a világ, ahol az európai népek összekeverednek az Európán kívül érkezőkkel. Na, az kevert fajú világ", mi viszont a Kárpát-medencében „egymással hajlandóak vagyunk keveredni, de nem akarunk kevert fajúvá válni". Mire gondolt vajon a miniszterelnök? Létezik kevert fajú ember? Mit mond erről a genetika, az evolúcióelmélet és a biológia?

A fajhoz tartozás kérdését gyorsan tisztázhatjuk. A biológiaórán megtanultuk, hogy egy fajba azon egyedek tartoznak, amelyek ellenkező nemű tagjai képesek egymással szaporodni és utódokat létrehozni. Ez az úgynevezett biológiai fajfogalom. Fajfogalomból van egy pár, de szexuális fajokra ez alkalmazható a legjobban.

A definíció két fő része, hogy egyrészt az ellenkező nemű és amúgy szaporodni képes egyedek képesek egymással utódokat létrehozni; másrészt hogy ezen utódok maguk is szaporodóképesek. Az első rész kizárja a közös fajból az olyan élőlényeket, amelyek eleve nem képesek egymással utódokat létrehozni. Egy zsiráf és egy szarvasbogár esetében valami legbelül azt súgja nekünk, hogy nem fog működni a dolog. És bár elképzelhető, hogy valamikor valaki tényleg megpróbálkozott a zsiráf és a szarvasbogár keresztezésével, vegyük úgy, hogy ez nem lehetséges. Ezt nevezzük reproduktív izolációnak. A reproduktív izolációnak, azaz annak, hogy két faj ellenkező nemű egyedei nem képesek szaporodni, sokféle mechanizmusa lehet. Ha például a két faj egyedei nem ismerik fel egymást szexuális partnerként, mert különböző a násztáncuk, akkor nem fognak egymással szaporodni. De az is elég lehet, hogy nem tetszenek eléggé egymásnak, így amíg van választásuk, addig bizony meg sem próbálnak utódokat létrehozni.

A faj definíció második részére azért van szükség, mert létezik olyan eset, amikor a különböző fajok egyedei „ráfanyalodnak” egymásra. A közeli rokon fajok esetében a reproduktív izoláció nem mindig teljes, azaz lehet, hogy evolúciós elválásuk nem olyan régi, hogy semmilyen körülmények között ne tudjanak szaporodni egymással. A ló (Equus caballus) és a szamár (Equus asinus), bár külön fajnak tekintjük őket, képesek egymással szaporodni. Az utódok, az öszvérek teljesen kifejlődnek, de sterilek, azaz maguk már nem képesek szaporodni (és most nem megyünk bele abba, hogy nagyon ritkán egy szamár és egy ló utódai is lehetnek szaporodóképesek). Önmagában tehát nem elég, hogy lesznek utódaik; az is fontos, hogy maguk az utódok is szaporodóképesek legyenek. Ha nem azok, akkor az egyedeket nem tekintjük egy fajba tartozónak. A ló és a szamár tehát két külön faj.

Az oroszlán (Panthera leo) és a tigris (Panthera tiger) is külön faj. Máshogy néznek ki, más élőhelyen élnek, máshogy viselkednek, más a szociális struktúrájuk, a természetben nem ismert hibridjük, azaz szaporodásuk eredménye. Állatkertben viszont képesek utódokat létrehozni, ráadásul olyanokat, amelyek maguk is szaporodóképesek. Ezeket az élőlényeket hívjuk ligernek (oroszlán apa és tigris anya) vagy tigonnak (tigris apa és oroszlán anya). A hibridek szaporodóképességére nincs sok példa (elvétve ugyan akad), mert nem cél egy ilyen leszármazási vonal fenntartása. Viszont ennek ellenére külön fajnak tartjuk a tigrist és az oroszlánt.

Minden fajdefinícióban van valamennyi önkényesség, mert egy folytonos átmenet alapján szeretnénk olyan kategóriákat felállítani, amelyek kölcsönösen kizárják egymást. Azaz vannak a tigrisek és vannak az oroszlánok, és ez a két faj jelenleg nem hoz létre utódokat a természetben. Van azonban biológiai lehetőség arra, hogy ezen két faj ellenkező nemű tagjai szaporodjanak egymással. Akkor most egy fajba tartoznak vagy sem? A tudomány úgy döntött, hogy külön fajokként kezeli őket.

Egy a tábor, egy a faj

Az ember (Homo sapiens) egyetlen faj. Nem ismerünk rá példát, hogy lennének olyan embercsoportok, amelyek ne lennének szaporodóképesek más embercsoporttal. Legközelebbi rokonaink a csimpánzok, és velük nem vagyunk szaporodóképesek, legalábbis az erre irányuló kísérletek (mert voltak) nem vezettek eredményre. Ez amúgy nem meglepő: az ember (Homo) és a csimpánz (Pan) meglehetősen régen elvált egymástól: most úgy gondoljuk, hogy az elválás úgy 6 millió évvel ezelőtt történt, de van, aki 7 millió évre teszi ezt az időt. Az oroszlán és a tigris esetében 2-3 millió éve ment végbe a folyamat – ennyi éppen elég a fajok szétválására, rövidebb idő esetén ugyanakkor nagyon valószínű, hogy a szaporodóképesség bizonyos mértéke megmarad.

Saját fajunk, a Homo sapiens alig 200 ezer éves, azaz legfeljebb ennyi idő választ el bármely két embert egymástól. Ilyen mértékű elválást azonban legfeljebb Afrikán belül tapasztalhatunk, hiszen mindenhol máshol ennél lényegesen rövidebb ideje él egyáltalán ember. Ennyi idő egyszerűen nem elég a reproduktív izoláció kialakulásához, még akkor sem, ha lenne aktív szelekció arra, hogy valamely népcsoport ne szaporodhasson a másikkal.

Van itt még egy fontos tényező, amit nem említettünk. A reproduktív izoláció akkor alakul ki adaptációs folyamatként, ha nyomós oka van annak, hogy bizonyos populációk ne szaporodhassanak egymással. Ilyen nyomós ok, ha a hibridek mindkét szülőnél rosszabb rátermettségűek. Ha például egyes rovarok egy bizonyos növényen élnek, a rejtőszínük ahhoz alkalmazkodott. A hibridek színe viszont egyik szülőére sem hasonlít eléggé, így a ragadozók könnyebben észreveszik őket. Az ember egyik fő jellemzője viszont, hogy meglehetősen generalista, azaz nem függ egy konkrét tápláléktól, és nem csak egyetlen, jól definiált élőhelyen tud megélni. Ez az egyik oka annak, hogy képesek voltunk benépesíteni az egész világot, és leszármazási vonalunk évmilliók óta az élőhelyek igen széles skáláján megtalálható.

Az emberi evolúció során természetesen keletkeznek új fajok, sőt oldalágak is. A fajképződés, ahogy fent láttuk, általában graduális folyamat: nem egyik pillanatról a másikra fog egy új faj megjelenni egy korábbi fajból. És ezek a címkék nem jelentik kötelezően, hogy az adott, csak apró csontleletekből ismert emberős (vagy oldalág) nem tudott szaporodni más emberősökkel vagy oldalágakkal. Amióta meg tudtuk határozni a neandervölgyi ember genetikai állományának szekvenciáját, tudjuk, hogy az az Eurázsiába kivándorolt neandervölgyi képes volt kereszteződni a Homo sapiens-szel, így van, aki már csak alfaji szinten különíti el a kettőt.

Ma egyetlen emberfaj lakja a Földet. Kinézetre és kulturálisan is nagyon sokfélék vagyunk: lehetünk kulturálisan különbözőek és kinézetre hasonlóak, és lehetünk kulturálisan nagyon hasonlóak, kinézetre mégis különbözőek. Az egész emberiségre nézve a kulturális és a kinézeti (genetikai) különbségek is fontosak a lokális alkalmazkodásban.

A biológiai értelemben vett fajkeveredés kérdését a Darwin démonai podcast következő adásában járjuk körbe (megjegyezve, hogy azt az adást hónapokkal ezelőtt vettük fel).

A szerző biológus, az MTA - ELTE Elméleti Biológiai és Evolúciós Ökológiai Kutatócsoportjának főmunkatársa. További cikkei itt olvashatók.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás