Yuval Noah Harari új, gyerekeknek szóló „történelemkönyve” inkább nevel, mint tanít
Yuval Noah Harari izraeli történész-filozófus azzal szerzett magának hírnevet, hogy közönségét minden lehetséges fronton támadja gondolataival. Ismertségét megalapozó, a történelmet könnyen emészthető olvasmánnyá varázsoló kötetei után a férjével, egyben menedzserével, Itzik Yahavval alapított Sapienship szervezeten keresztül képregénysorozatot adott ki, nemrég pedig kifejezetten kiskamaszoknak szóló, négyrészesre tervezett „történelemkönyvet” jelentetett meg. Az idézőjel azért indokolt, mert az idén megjelent A világ urai – Így hódítottuk meg a Földet című kötet (eredeti címe: Unstoppable Us – How Humans Took Over the World) nem pusztán történelmi adatokat mutat be, hanem a szerző korábbi, felnőtteknek szóló könyvében, az először 2011-ben megjelent Sapiens – Az emberiség rövid történetében felvázolt filozófiai és ideológiai koncepciót is. A világ urai címzettjeiként megszólított kamaszokat pedig alig burkoltan arra ösztönzi, hogy aktívan, sőt akár aktivistaként tegyenek valamit az emberi tevékenység miatt a kihalás szélére sodródott állatokért. Emiatt A világ urait, akárcsak a Sapienst, nem árt kritikával olvasni.
A világ urai első kötetének deklarált célja, hogy bemutasson egy lehetséges forgatókönyvet arról, hogyan lett a Homo sapiens a bolygó uralkodó faja. Ehhez Harari egyrészt, bemutatja például a floresi embert (Homo floresiensis), vagy felhasználja a Homo sapienssel egy ideig párhuzamosan élt többi emberfaj lehetséges keveredéseiről rendelkezésre álló történeti kutatások eredményeit, de szóba kerül az evolúciós pszichológia több felvetése is, például arról, hogy ha tehetjük, miért faljuk kontroll nélkül a csokoládét. Magyarul: Harari keveri a tényeket a saját koncepciójával arról, hogyan vált egyeduralkodóvá a bolygón a Homo sapiens.
Cégek, vallások, pénz: kitalált történetek
Harari központi gondolata, hogy a Homo sapiensnek azért sikerült a bolygó uralkodó fajává válni, és meg is tartani ezt a státuszát, mert képes történeteket kitalálni, azokat elmesélni, azokban hinni, illetve segítségükkel nagy tömegeket együttműködésre sarkallni. A tömeges együttműködésre való képesség – ami akár abban is megnyilvánulhat, hogy 60 000 ember őrjöng egyszerre szervezetten és többé-kevésbé biztonságban egy futballstadionban – segítette hozzá az mai ember őseit ahhoz, hogy eredményesen kiirtsa a mamutokat, legyőzze a neandervölgyieket, és ma is segíti az embert abban, hogy márkákban, cégekben, vallásokban tudjon kételkedés nélkül hinni. Harari szerint ez a Homo sapiens szuperereje.
Erre a hipotézisre alapozva sajátos következtetést mutat be a kamaszoknak: a Homo sapienst az evolúciós egyedfejlődése képessé tette arra, hogy elképzeljen dolgokat, majd ezeket az elképzeléseket történetekké formálja. Harari szerint a futballklubok vagy éppen a nagy márkák éppúgy az emberi képzelet szüleményei, mint az oroszlánfejű, embertestű mitológiai lények. Történetek, amelyek arra szolgálnak, hogy az emberek összeálljanak egy ügy mellett, amivel valaki rengeteg pénzt keres egyidejűleg. A szerző nem hagy sok kétséget afelől, hogy a Történetek, amikben a felnőttek hisznek című fejezet egyenértékű a kapitalizmus éles kritikájával: „A McDonald’s céget persze ezek után sem látta, hallotta vagy érezte senki. Mégis minden felnőtt meg volt győződve arról, hogy a cég igenis létezik, mert hallották a történetet, amit a jogász elmesélt és hittek benne.” Vajon szükséges-e egy kamaszoknak szóló történelemkönyvben bírálni a kapitalizmust? Erre leginkább a kamaszok tudnák a választ, de az biztos, hogy miközben Harari a történelemtudományok eredményeit erősen megkérdőjelezhetőnek tünteti fel, saját koncepcióját megdönthetetlen igazságként tálalja.
Milyen lenne a neandervölgyiek kapitalizmusa?
Azon túl, hogy a későkapitalizmus eredményeit és produktumait Harari a szervezett együttműködés legnagyobb diadalának, a kapitalizmus intézményrendszerét és cégeit pedig a fantázia szüleményének láttatja, nem teljesen világos, miért vette el a kultúrateremtés képességének lehetőségét a neandervölgyiektől. Többször említi, hogy a neandervölgyiek alkalmatlanok voltak arra, hogy tömegesen együttműködjenek egymással, sőt arra is, hogy történeteket találjanak ki. „Talán egy ilyen véletlen miatt kezdett el a sapiensagy mindenféle fura történeteket gyártani (…). A neandervölgyiek használati utasításában pedig nem történt meg ez a véletlen változás, ezért ők nem lettek képesek arra, hogy történeteket találjanak ki, és higgyenek bennük” – írja.
Ezzel szemben, vajon szerinte miben nyilvánult meg a sapienseknél a történetek kitalálásának képessége? A balrangrajzokban? Az őskori ékszerek és tárgyak megalkotásában? Egyre több a bizonyíték arra, hogy a neandervölgyiek éppúgy csinosítgatták, szépítgették a lakókörnyezetüket, de már arra is léteznek elméletek, hogy mindezt szakrális célból tették. Ez pedig arra utal, hogy a neandervölgyiek is kitalálhattak vallásos történeteket, vagyis Harari koncepciója alapjaiban bukik el, de legalábbis nem nehéz feltételezni, a Homo sapiens eredményessége nem merült ki abban, hogy történeteket talált ki.
Inkább nevel, mint tanít
A kamaszoknak címzett kötetnek vitathatatlan érdemei is akadnak: világossá teszi, hogy a régmúlt történelmi eseményeiről valójában vajmi keveset tudunk. Nem tudjuk, hogyan élt a Homo sapiens az őskorban, és fogalmunk sincs, milyen lehetett a kapcsolata a többi emberfajjal, és minden, amit erről állítunk, legfeljebb hipotézis. A probléma viszont az, hogy Harari mégis lehetséges forgatókönyveket kreál például arról, hogy mi vezethetett a neandervölgyiek kihalásához, mint ahogy ahhoz is, hogy miként jelen a neandervölgyi genom a ma élő emberekben, pedig az utóbbi témában egészen friss kutatási eredmények is napvilágot láttak már. Harari szerint ez a koncepció ellentmondásos, és ő még szerelmi viszonyt is el tud képzelni Homo sapiens és neandervölgyi között, miközben egyúttal azt is állítja, hogy utóbbi nem volt képes megérteni a sapiensek hitéletét.
Harari sapiensképe meglehetősen kegyetlen: korántsem kedves, joviális történelemtanárként próbálja meg az unalomig ismételgetett történelmi kérdésekkel felkelteni a diákjai figyelmét, ehelyett fantáziavilágok, nem létező istenek hitbeliségén szerveződő, nagyon gyorsan alkalmazkodó, de rendkívüli módon romboló sapiens-portrét rajzol A világ uraiban. Miután módszeresen kiirtotta a többi emberfajt, lassú terjeszkedése folyamán a Homo sapiens – Harari szerint – újrarajzolta a Föld arculatát, amit azzal kezdett, hogy Ausztráliában és Amerikában eltörölte a nagy testű állatokat a Föld színéről. Míg a hagyományos történelemtankönyvek a Homo sapiens útját igazi sikersztoriként tálalják, Harari inkább számonkérő hangot üt meg, és felrója a súlyos beavatkozásokat. Mit tanulhatunk ma, a bolygóközi terjeszkedés hajnalán az őskori Homo sapiens kontinenseken átívelő pusztításából? Vajon az univerzumot is úgy hódítjuk majd meg, ahogy Amerikát? Harari válasza talán túlságosan is egyértelmű.
A kiskamaszoknak szóló történelemkönyv nyilvánvalóan nem annyira informáló, mint inkább nevelő céllal íródott, a Homo sapiens sikertörténete mindehhez csak Richard Zaplana Ruiz által szépen illusztrált díszlete. A kötet azt próbálja sugallni, hogy az őskori Homo sapiensnek nem volt lehetősége megérteni a világra gyakorolt hatását, de a mai Homo sapiensnek ez a tudás már a rendelkezésére áll. A Harari által felvetett kérdések ugyan fontosak és aktuálisak is, de érdemes egy gyerek kezébe azzal odaadni a könyvet, hogy az olvasást jobb, ha nagyon komoly beszélgetések, további közös kutakodás követi.
A világ urai sorozat éppen ezért kiválóan használható történelemfakultációkon vagy olyan iskolákban, ahol a pedagógusok a NAT által elvárt adathalmaz mellett képesek teret szorítani az alternatív történelemértelmezéseknek is. A szöveg – ez már Harari védjegye – nagyon könnyen olvasható és értelmezhető, sőt itt-ott a banalitás határát súrolja, például amikor Harari arról mesél, hogy milyen módokon keveredhetett a Homo sapiens a neandervölgyiekkel. Harari folyamatosan kikérdezget a sorok közül, további gondolkodásra késztetve a remélhetőleg tinédzser olvasót, a saját maga által leírtak kritikai értelmezéséhez azonban nem nyújt mankót – ez az olvasók körül fellelhető felnőttekre marad.
A szerző pedagógus, tréner, az #újpedagógia módszertan kidolgozója.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
