5 lélegzetelállító emberi építmény, amit a Napra komponáltak
December 21. a téli napforduló napja, amikor az évben a leghosszabb az éjszaka és a legrövidebb a nappal: ekkorra esik a csillagászati tél kezdete, de az sem meglepő, hogy már jócskán benne járunk a télben karácsony előtt, a meteorológiai tél ugyanis december elsején veszi kezdetét. Persze csak itt és most: a kínaiak és a régi kelták számára a tél november elején kezdődött, a téli napforduló pedig az évszak közepét jelentette.
Szépen is lennénk, ha csak ennyit jelentett volna, a napforduló az egész világon valamilyen ünnepnek számít és számított (az sem véletlen, hogy mikor ünnepeljük a karácsonyt), és a népszokásokon kívül az építészeten is maradandó nyomot hagyott. A téli napforduló az a pillanat, amikor a Nap-Föld középpontokat összekötő egyenes és az egyenlítő síkja által bezárt szög a legnagyobb értékét (kb. 23,5 fok) éri el a Nap déli félgömbön való elhelyezkedése mellett, de ez valószínűleg unalmas magyarázat lett volna azoknak, akik ezeket az épületeket emelték.
Amikor meghal a Nap
Amikor meghal a nap (ahogy Rakovszky Zsuzsa írja, „kinek érzékei ne sejtenék meg az év legmélyebb pontját – a várakozás idejét, az átmenetét? A közt vagy átjárót két ismeretlen tér közt…”), minden rosszra fel lehetne készülni, de szerencsére minden kultúra felismerte, hogy nem végleges halálról van szó, hanem egy új év kezdetéről: a napok innentől hosszabbodnak, ami némi reményre ad okot, az sem véletlen, hogy a hírhedten halálcentrikus egyiptomiak is a téli napfordulóra komponálták az egyik legrégebbi feltárt sírt, amelyben ilyenkor a Nap sugarai felthetően Hekaib-ankh kormányzó szobrát világították meg, és az örök élet ígéretét hordozták.
Ez persze nem csak Egyiptomra volt igaz: a perzsák, az indiánok, a skandinávok és persze a rómaiak is megemlékeztek róla, hogy ennél már nincs lejjebb, ilyenkor táncolni, lakomázni és ajándékozni kell, aztán csak felkel a Nap holnap is. Egyiptomban Ré újjászületését ünnepelték, a rómaiak az ekkor megrendezett szaturnália idejére abbahagyták a háborúskodást; a zsidók a hanukát ünneplik, a keresztények a karácsonyt, északon pedig Baldurnak, Frigga fiának születéséért adtak hálát. Ez sem véletlen: Baldur, az „ifjú Nap” hozza el ismét a fényt, az ő születése után hosszabbodnak majd meg a nappalok. Az sem véletlen, hogy Magyarországon a napforduló és környéke kiváló boszorkányleső napnak számít: a Gergely-naptár bevezetése előtt éppen tizenharmadikára esett az ünnep, ilyenkor illik elkezdeni faragni a lucaszékét , amiről nem sokkal a mostani napforduló után, szentestén lehet gonoszt észlelni (már ha van). Akármilyen lassan is készül, azért a lucaszék nem tekinthető építészeti alkotásnak – egy jól átgondolt sírkamra, templom vagy szentély viszont már igen.
1. Hekaib-ankh kormányzó sírja, Egyiptom
Krisztus előtt 1830-ban, amikor a XII. dinasztia uralta Egyiptomot, a temetkezési szokások is változóban voltak, a dinasztia uralmának vége felé pedig ez már az építészeten is maradandó nyomot hagyott. Az egyiptomi vallásban a Napnak mindig kiemelt szerepe volt, de Qubbet el-Hawa nekropoliszát teljes egészében az égitest járásának megfelelően építették – derült ki a területen 2008 és 2018 között folytatott ásatásokból. A sírokat 2015-től Lola Joyanes, a Malagai Egyetem kutatója is vizsgálta, Hekaib-ankh sírjának tájolása pedig különösen felkeltette a figyelmét.
A sírt úgy alakították ki, hogy a téli napforduló idején a Nap sugarai a kormányzó egykori szobrára essenek, így Hekaib-ankh képmása a feltámadás idején napfényben fürödhetett. Miután a nyári napforduló általában a Nílus áradásának kezdetére esett, a kormányzó kivételezett helyzetben nyugodhatott: először a Nap újjászületése, majd a termények megújulása garantálta a helyét a túlvilágon.
A sírt tervező építész arra is ügyelt, hogy Hekaib-ankh minden tekintetben egyedülálló nyughelyet kapjon, az építményhez ugyanis nincs több hasonló a nekropolisz területén, a kamra valóban egyedi megrendelésre készült. A régészek szerint a tervezéséhez nem volt szükség bonyolult eszközökre, de komoly ismeretekre azért igen: a 33-as sírt úgy pozícionálták, hogy a Nap minden állásának szimbolikus jelentősége legyen benne, ehhez a kutatók feltételezései szerint viszont csak egy rudat, egy fakockát és néhány lepedőt használhattak, és még így is kielégítő lett az eredmény.
A sírt korábban már kifosztották, így a kormányzó múmiája is eltűnt belőle, maga a szobor, amelynek a napfordulónál lett volna nagy szerepe, félbemaradhatott: Alejandro Jiménez-Serrano, a feltárás vezetője szerint a bejárat közelében egy befejezetlen szobrot találtak, amelynek bizonyára azon a talapzaton lett volna a helye, amelyre éppen a Nap sugarai esnek. Az nem világos, hogy miért maradhatott félbe a sír építése, sőt, az sem egészen biztos, hogy maga a kormányzó nyugodhatott benne, amíg békén hagyták a sírrablók, de annyi egyelőre bizonyosnak tűnik, hogy ez az eddigi legrégebbi hasonlóan pozícionált síremlék Egyiptomból, bár a kutatók úgy sejtik, hogy akadhat még hasonló műemlék a környéken – jelenleg a nekropolisz többi sírját is vizsgálják.
2. Newgrange, Írország
A newgrange-i sírhalom annyira híres, hogy szerepelt az Indiana Jonesban is, igaz, csak a képregényben és csak említés szintjén, ráadásul a történetben Dublintól délre helyezték, miközben a valóságban a várostól északra található. Jonesnál a sírhalomban ráadásul a tavaszi napéjegyenlőség idején történik meg a csoda, a valódiba viszont a téli napforduló környékén: a halom oldalán található résen az emelkedő Nap először csak egy kis sávot, majd az egész kamrát beragyogja. A halmot 5200 éve, a kőkorszakban emelték, 85 méter átmérőjű és 13 méter magas, de a különlegességét mégis a tájolása adja. Az UNESCO világörökségi listáján is szereplő látványosság a régészeti leletek tanúsága szerint nem is annyira síremlék volt, hanem inkább szentély: a halom környékén több faragott menhir is található, és az elhelyezkedése is arra utal, hogy a későbbi katedrálisokhoz hasonlóan a temetkezés mellett rituális funkciója is lehetett.
A halmot 1699-ben fedezték fel (újra), amikor a terület akkori birtokosa, Charles Chamber hasznosítani kívánta azokat a mohos sziklákat, amelyekről később kiderült, hogy valójában menhirek, az emberei így bukkantak rá a bejáratra. A sír aztán komoly konteók kiindulópontja lett: Thomas Molyneux tizenhetedik századi orvos, műkedvelő régész arról számolt be, hogy a helyszínen egy piramis alakú követ is látott, ami után nem sokkal Thomas Pownall már egyenesen azt a következtetést vonta le, hogy a kőkorszaki írek eredetileg egy piramist emeltek Newgrange-ben.
Erről azóta kiderült, hogy nem igaz, annyi viszont biztos, hogy fontos kultikus központnak számított: Michael O’Kelly ír régész szerint, aki a modern feltárásokat vezette, a Newgrange egyszerre szolgált a holtak iránti tisztelet helyszínének és a naphit katedrálisának. Nem is temethettek ide akárkit: egy 2020-as kutatás az egyik itt talált csontvázról megállapította, hogy a halott szülei testvérek voltak, a vérfertőzést márpedig csak a királyi, vagy nagyon előkelő családok engedhették meg maguknak. O’Kelly állapította meg azt is, hogy a sírhalmon található lyuk a napfordulóhoz van igazítva, de a kőkorszaki írek nem elégedtek meg ennyivel: akadnak olyan kutatók is, akik szerint a sírt a Hold, vagy akár a Vénusz pályájához is hozzáigazították. Ezeket az elméleteket persze nem szabad túl komolyan venni: időről időre felbukkannak olyan tudósok vagy műkedvelők, akik mindennel is összekötik a newgrange-i halmot, így volt már hettita, főníciai és sumér is. Ezeket az elméleteket a tudomány javarészt megcáfolta, de két dolog nagyjából biztos maradt: az épület kora és az, hogy a Nap járásához igazították.
3. Machu Picchu, Peru
Az inka városban, Machu Picchuban is megemlékeztek a Nap haláláról és újjászületéséről, igaz, Peruban a téli napforduló nem télre, hanem nyárra esik: a Nap templomába június 21-én süt be a nap, nem decemberben. A templom a newgrange-i helyszínhez hasonlóan kettős célt szolgált, egyszerre használták csillagászati obszervatóriumnak és kegyhelynek, ahol a napistennek áldozhattak. A templomot egy természetes barlangból alakították ki, a jelentőségét pedig az is jól mutatja, hogy ez az egyetlen kör alakú alaprajzú épület az egész városban.
Az eddigi helyszínek ismeretében talán nem meglepő, de valószínűleg ez is temetkezési helyszínként szolgált: a legenda szerint Pachutec múmiáját itt helyezték végső nyugalomra (ő volt az az inka uralkodó, akinek a parancsára Machu Picchu megépült). A templom gránittömbökből épült, és eredetileg arannyal díszítették, ezt azonban a spanyol hódítók eltávolították róla, a régészek viszont még megtalálták a borítás nyomait. Az épület falába vágott ablakon besütő nap napforduló idején szögletes mintát rajzol egy gránitból készült oltárra.
Az Apocalypto óta tudjuk, hogy a maják nem kukoricáztak, ha fel kellett áldozni valakit, de ebben az inkák is jók voltak: valószínűleg az oltáron emberáldozatokat is bemutattak, méghozzá nem is akármilyeneket. Az inkák egyik legfontosabb rítusa a capacocha volt, amelyen fiatal gyerekek és szűz nők életét ajánlották fel az isteneknek. A leletek tanúsága szerint Machu Picchuban 6-7 éves gyerekekkel kedveskedtek az isteneknek, a legfiatalabb feláldozott gyerek pedig mindössze három és fél éves volt – a közös az volt bennük, hogy magas társadalmi pozícióból kerültek ki, jól tápláltak voltak, és gyakran azért választották őket ki az isteneknek, hogy az inkák így is kimutassák a meghódított területeiken, hogy ki a főnök. Amikor nem politikai célok vezérelték a gyermekáldozatokat, általában a természet kiengesztelése volt a cél, vulkánkitörések, földrengések, jégverés és aszály idején is kedvelt orvosságnak számított feláldozni egy-két gyereket. És hol is lehetne jobban megörvendeztetni az isteneket, mint a Nap templomában? Na ugye.
Az inkák egyébként több más, az emberáldozatban hívő néphez hasonlóan nem hitték, hogy ez kitolás lenne az áldozattal, ellenkezőleg, megtiszteltetésnek tartották: úgy gondolták, hogy akit az isteneknek áldoznak, az a túlvilágon kivételezett helyet kap majd. Az emberáldozatoknak már javarészt leáldozott, de a Nap tiszteletét még a dél-amerikai keresztény hagyomány is megőrizte: az Egyesült államok délnyugati részén, Közép-Amerikában és Mexikóban rengeteg olyan templom épült, ahol a téli napforduló idején a fény valamilyen kiemelt jelentőségű festményre vagy szoborra esik.
4. Stonehenge, Anglia
Bár azt a mai napig nem igazán lehet tudni, hogy kik és minek építették a Stonehenge-et, az többé-kevésbé biztosnak tűnik, hogy akármire is volt jó, a napfordulókhoz tájolták: a nyári napfordulónál a Nap Heel Stone mögött kel fel, és az első sugarait a kör közepére veti, a téli napfordulónál pedig a kőkör délnyugati oldalán figyelhető meg, ahogy az év legrövidebb napján lemegy a Nap. Az a régészeti eredmények alapján biztosnak tűnik, hogy a Stonehenge tudatos tervezés eredményeképpen és csillagászati ismeretek birtokában épült, de még nagy a homály, csak annyi a biztos, hogy azok, akik emelték, illően megünnepelhették a téli napfordulót, legalábbis erről árulkodnak azok a nyomok, amiket maguk után hagytak. Úgy tűnik, hogy ez az esemény még a nyári napfordulónál is fontosabb volt, ami persze nem is olyan nagy csoda: az északi országokban hagyományosan ilyenkor vágták le azokat az állatokat, amelyeket gazdaságosabb volt megenni, mint télen etetni.
Az ásatások során sok disznó- és marhacsont került elő, a lemészárolt állatok pedig általában kilenc hónapos koruk környékén kerültek kés alá, vagyis a tavasszal született jószág éppen a napforduló idejére lett vágásérett. A környéken található maradványokból a régészek arra következtetnek, hogy ilyenkor tényleg nagy bulit tarthattak az építők és azok, akik a szentélyt látogatták: a csontok többségén még maradt némi hús, ami arra utal, hogy bőséges lakomát tarthattak, arról nem is beszélve, hogy az izotópos vizsgálatok eredményei szerint a Stonehenge-hez látogató kőkorszaki szakik Walesből, Angliából és Skócia északnyugati részéről is hoztak magukkal jószágokat, amelyeket aztán nyárson, nyílt tűzön sütöttek meg, mielőtt megtekintették volna a – mostanra leomlott – kövek között lenyugvó téli napot.
A Stonehenge csillagászati jelentőségéről Fred Hoyle, minden idők egyik leginkább nem-Nobel-díjas csillagásza is írt egy könyvet, ebben amellett érvel, hogy az építmény kőkorszaki obszervatórium volt, amellyel a korabeli tudósok a napfogyatkozások időpontját próbálták megjósolni. Akár igaza volt, akár nem, a Stonehenge rejtélye a mai napig foglalkoztatja a tudósokat, konteósokat, druidákat és miegyebeket, többek között a norvég mókarockegyüttest, az Ylvist is:
5. Keresztény templomok, bárhol
A keletelés, kelet felé fordulás vagy orientáció az imádságban, a temetkezésben és az építészetben is elterjedt gyakorlat, és persze a kereszténység is átvette, amit át kellett vennie másoktól: a karácsony egyik őse is a szaturnália volt a többi pogánynak kikiáltott napforduló-ünnephez hasonlóan, és ennek a szent épületekben is megtalálható a nyoma. Az első keresztények a fénnyel együtt keletről várták Krisztus második eljövetelét, és annak ellenére, hogy Nagy Szent Leó pápa az első században óva intette a híveket attól, hogy holmi napistenben higgyenek, a hagyomány megmaradt, olyannyira, hogy a mai templomépítészetben is megtalálhatóak a nyomai. És ez nem holmi pogány csökevény, vagy legalábbis nem valami olyasmi, amit az egyház csak megtűr: maga XVI. Benedek pápa is kijelentette, hogy a keleti tájolás és az, hogy a hívek kelet felé fordulva imádkoznak, a kereszténység gyökereiig nyúlik vissza.
Nem elég, hogy a hívek keletnek fordulnak, a templomok is ezt teszik, méghozzá elég régóta: így a felkelő nap sugarai számos templomban először az oltárt érik el, ezzel pedig Krisztust és Istent szimbolizálják. Ebben a kereszténység keleti és nyugati ága is nagyjából egyetért: egy 1487-ben épült romániai ortodox templom plébánosa megfigyelte, hogy a nyári és a téli napforduló idején is érdekes fényjelenségek játszódnak le az épületben. Délután egy körül, a téli napforduló idején a fény Szent Auxentius képére vetül a Pătrăuțiban található templomban: ez éppen egybeesik a szent ünnepnapjával, ezért a plébános és a kutatók azt feltételezik, hogy a tizenötödik században ilyenkor különleges misét celebráltak. A napfény nem csak a mártír képét világítja meg, hanem a Krisztus vérét őrző kelyhet is, ezzel pedig tovább erősíti a napfény és az Isten fia közötti kapcsolatot – igaz, hiába van az úgy, hogy az egyház tanítása szerint Krisztus a fény, Leó azért megmondta, hogy azért ez nem egyenlő a Nappal, az már gyanús lenne.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
