A neandervölgyiek agya felnőtten is fiatalos maradt, ugyanúgy, mint a mai embereké
A főemlősök egyikénél sem tapasztalható az az egyedülálló fiatalosság, amely a mai ember és a több tízezer éve eltűnt másik homo-alfaj agyfejlődését jellemzi – állítja a Nature Ecology & Evolution folyóiratban megjelent tanulmányában egy nemzetközi kutatócsoport.
Az amerikai, ausztrál és olasz antropológusok, evolúcióbiológusok és paleontológusok közös összehasonlító vizsgálata szerint más hominidákkal ellentétben a modern ember (Homo sapiens sapiens) és a neandervölgyi ember (Homo sapiens neanderthalensis) agyának közös vonása, hogy sohasem válik felnőtté. Az örök gyerekről szóló mese nyomán a kutatók által Pán Péter-szindrómának is nevezett egyedfejlődési jellegzetesség a tudomány jelenlegi állása szerint egyetlen más emlősfajra sem jellemző.
Az eredményről a Conversation oldalán beszámoló Stephen Wroe, Gabriele Sansalone és Pasquale Raia szerint kutatócsoportjuk abból indult ki, hogy az emlősök agya – nagy vonalakban – négy különböző régióból vagy lebenyből áll, amelyek mindegyike egyedi funkciókkal rendelkezik. Ezek szerint a homloklebeny például az érveléssel és az elvont gondolkodással, a halántéklebeny az emlékezet megőrzésével, a nyakszirti lebeny a látással, a fali lebeny pedig az érzékszervi bevitelek integrálásával (is) foglalkozik.
A kutatók elsőként azt próbálták tisztázni, hogy a szóban forgó régiók egymástól függetlenül fejlődtek-e, vagy az evolúció során az egyes lebenyek változásai szükségszerűen kapcsolódtak-e a többi lebeny változásaihoz, az az akadnak-e bizonyítékok az integrált agyfejlődésre. „Különösen arra voltunk kíváncsiak, hogy az emberi agy ebben a tekintetben miben különbözik más főemlősökétől. A kérdés megválaszolásának egyik módja, hogy megvizsgáljuk, hogyan változtak a különböző lebenyek az idők során a különböző fajok között, és mérjük, hogy az egyes lebenyek alakváltozása mennyire korrelál a többi lebeny alakváltozásával. Alternatív megoldásként azt is mérhetjük, hogy az agy lebenyei milyen mértékben integrálódnak egymással az állat egymást követő életciklusaiban. Informatív az is, hogy a növekvő agy egyik részében bekövetkező alakváltozás korrelál-e a többi agyrész változásával, hiszen az evolúciós lépések gyakran megismétlődnek az egyedfejlődés során. Gyakori példa erre a kopoltyúnyílások rövid megjelenése az emberi embrióknál, ami azt tükrözi, hogy evolúciónk egészen a halakig visszavezethető” – írják a kutatók
A több száz élő, illetve kihalt emlősfaj koponyájáról készült CT-felvételek alapján megalkotott 3D-s agymodell segítségével azonosított törzsfejlődési stációk mellett a kutatók az emberfélék esetében az ismert fajok különböző életkorú agyait is összehasonlították egymással.
Kiderült, hogy a modern embernél különösen magas az agyi integráció szintje, különösen a fali és a homloklebeny között. „De azt is megállapítottuk, hogy nem vagyunk egyediek. Az említett lebenyek közötti integráció a neandervölgyieknél is hasonlóan magas volt” – írják a kutatók.
Az egyedfejlődés során bekövetkező alakváltozások vizsgálata szerint az emberszabásúaknál, például a csimpánzoknál a serdülőkor eléréséig az emberéhez hasonló mértékű, de aztán rohamosan csökken az agylebenyek közötti integráció, míg ez az embernél felnőttkor végéig is folytatódik. „Agyunk különböző részeinek fejlődése mélyebben integrálódik, és ezt minden más főemlőstől eltérően felnőttkorban is megtartjuk. A kiemelt tanulási képességet feltételező, más fajoknál csak a fiatalokra jellemző Pán Péter-szindróma minden bizonnyal erőteljes szerepet játszott az emberi intelligencia evolúciójában” – fogalmaznak a kutatók. Szerintük ennek fényében azt is tényként kell elfogadni, hogy a neandervölgyiek nem holmi primitív vadászok, hanem a szó minden értelmében modern, bámulatosan alkalmazkodóképes és kulturálisan is kifinomult emberek voltak. A legújabb archeo- és populációgenetikai kutatások szerint inkább beolvadásnak, mint kihalásnak nevezhető eltűnésük oka pedig semmiképp sem gondolkodásuk alacsonyabb rendűségében keresendő.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
