Az elmúlt években, sőt inkább évtizedekben világossá vált: olyan nincs, hogy Sir David Attenborough, a világ legismertebb természettudósa és a természetfilm műfajának élő ikonja visszavonuljon. A néhány hét múlva 97. születésnapját ünneplő Attenborough azonban nemrég mégis egy lépéssel közelebb került a nyugdíjhoz. Bár új sorozatában, a Brit-szigetek élővilágáról szóló Wild Isles-ban négy év után először látható terepen, a hírek szerint a március 12-én elindult hatrészes széria lesz az utolsó, amelyben a narrátori szerepen túl a kamerák elé is áll.

Attenborough elképesztő népszerűségéhez nemigen férhet kétség, de ha az internetes kommentek sokasága vagy a nemzetközi eseményeken látott fogadtatása (az ENSZ-klímacsúcstól a Glastonbury fesztiválig) nem lenne elég, a brit közvélemény-kutatásokon is emberemlékezet óta mindig ő áll az első helyen a legkedveltebb hírességek között.

„Soha nem lesz még egy David Attenborough. A személyes tulajdonságai mellett az teszi különlegessé, hogy mennyi mindent megélt” – mondta régi alkotótársa, a szintén BBC-veterán Alastair Fothergill 2019-ben. És valószínűleg tényleg nincs olyan ember a Földön, aki többet látott volna a bolygó élővilágából, és aki ennyire közelről végigkísérte volna a környezet és a biológiai sokféleség pusztulását az elmúlt évtizedekben. Pályája első 66 évének tapasztalatait 2020-ban, Egy élet a bolygónkon (A Life on Our Planet) című filmjében összegezte, ami szokatlanul személyes hangvételt ütött meg: egyfajta utolsó segélykiáltásnak tűnt, mielőtt lehetetlenné válna elkerülni a klímakatasztrófát.

Nincs még egy olyan műfaj, ami ennyire összenőtt egyetlen névvel, de mi lesz a természetfilmek sorsa, ha Attenborough-t már nemcsak terepen, de a képernyőn sem láthatjuk – és persze akkor, ha már a hangját sem adja egy-egy műsorhoz?

„Remélem, képes leszek észrevenni, ha már nem találom a megfelelő szavakat”

Az Attenborough-utódkeresésnek jól dokumentált története van, és legalább az 1980-as évekig nyúlik vissza. „Gondolkodnunk kell, hogy ki vegye át David helyét, ha befejezi ezt a sorozatot” – mondta egy BBC-vezér a nyolcvanas évek végén, amikor a 65. évéhez közelítő Attenborough Az élet megpróbáltatásai (The Trials of Life) című természetfilm-sorozatát készítette. A sorozat producerét, Alastair Fothergillt néhány évvel később kinevezték a BBC természetfilmes részlegének (Natural History Unit, NHU) élére, és elmondása szerint még ekkor is napirenden volt a téma: a BBC főigazgatója, John Birt azzal bízta meg őt, hogy sürgősen találja meg az új Attenborough-t. Fothergill ezt akkor lehetetlen küldetésnek nevezte.

A nyugdíjba vonulást maga Attenborough is belengette 2005-ben, amikor a hüllőkről és kétéltűekről szóló sorozatát, az Élet hidegvérrel (Life in Cold Blood) címűt készítette elő: „Amint befejezem a hüllős sorozatot, azt mondhatom, elég volt. Azzal teljessé válik a kép, és minden egyes állatcsoportról lesz egy sorozatom.” Az ekkor 79 éves természetfilmes meg is nevezett pár embert, akinek szívesen átengedné a terepet.

„Boldog lennék, ha Charlotte-ot láthatnám ilyen nagy műsorvezetői szerepben. Tudja, miről beszél, ráadásul kiváló előadó” – mondta a Jane Goodall mellett is dolgozó zoológusról, Charlotte Uhlenbroekról, aki ekkoriban a BBC legtöbbet foglalkoztatott fiatal természettudósa volt, és elsősorban főemlősökről (csimpánzokról, gorillákról) készített sorozatokat és dokumentumfilmeket.

2013-ban a Radio Times nevű brit magazin rendezett gálát Attenborough tiszteletére, mivel ekkor volt 60 éve, hogy elkezdte tévés pályafutását. Itt többek között a BBC házi sztárfizikusa, Brian Cox méltatta a 87. születésnapjához közeledő mestert, mire Attenborough kijelentette: „Ha lenne stafétabotom, azt Brian Coxnak adnám át.” A leginkább Carl Sagan örökségét továbbvivő Cox, aki legutóbb tavaly, a Hét nap a Marson (Seven Days on Mars) című sorozattal mutatta meg a helyét a BBC ismeretterjesztő univerzumában, így felelt a dicséretre: „David nem áll készen arra, hogy átadja a stafétabotot. Biztos vagyok benne, hogy még rengeteg sorozatot készít. De megtiszteltetés. Nem találom a szavakat, pedig velem ez ritkán fordul elő.”

David Attenborough 2018-ban, 91 évesen nyilatkozott először komolyabban a visszavonulás lehetőségéről: a Radio Timesnak azt mondta, addig tervezi folytatni a műsorkészítést, amíg úgy érzi, munkái megütik a tőle elvárt szintet, vagy amíg az egészsége engedi. „Szeretném azt hinni, hogy képes leszek észrevenni, ha már nem találom a megfelelő szavakat. Remélem, hogy felismerem majd, ha már nem készítek friss, találó vagy lényegre törő kommentárokat, mielőtt valaki más mondaná nekem” – mondta a lapnak. Ezen kívül csak az állítaná meg, „ha már nem tudok fel-le járkálni a lépcsőn”. Mint mondta: „Rettegek attól, hogy nem dolgozom, bár vannak dolgok, amiket anélkül is megtehetek, hogy hatszor felszaladnék a lépcsőn – könyveket írhatok, vagy olyasmiket csinálhatok, amikre eddig nem jutott időm. De jelenleg úgy tűnik, minden rendben van.”

A Guardiannek nem is kellett több, a nyilatkozat másnapján már listába szedte, kik jöhetnének szóba Attenborough esetleges utódjaként (a már említett Cox mellett):

• Chris Packham, akinek ekkor már 30 éves múltja volt a tudományos ismeretterjesztésben, és akit a BBC természetfilmes részlegének oldala Attenborough után a második helyen tüntetett fel a legfontosabb tévés arcok között;
• Liz Bonnin, aki biokémiából és vadállattudományból szerzett diplomáival több különböző aspektusból vizsgálja műsoraiban az élővilágot;
• Kevin Fong, aki leginkább előadásmódjával helyettesíti az állat- és növényvilággal kapcsolatos tanulmányait, és aki emellett a University College London altatóorvosaként is dolgozik;
• Lucy Cooke, aki maga is Attenborough áttörést jelentő, 1979-es sorozata (Élet a Földön) miatt kezdett el érdeklődni a zoológia iránt, és azóta a legismertebb lajhárszakértővé nőtte ki magát;
• Richard Mabey, aki a természet és a kultúra kapcsolatát igyekszik feltérképezni, és aki 1975 óta tűnik fel a BBC vonatkozó programjaiban;
• de a lap még az akkori Károly herceget is megemlítette mint lehetséges utódot – a Guardian leírása szerint „egyre kétségbeesettebb” trónörökös a környezetvédelmi aktivizmusa miatt jöhetett szóba, de végül előbb lett belőle III. Károly király, minthogy David Attenborough pályája véget érjen.

A legfeljebb a fogadások izgalmára való igény kielégítését szolgáló, de gyakorlatilag céltalan tippjáték helyett azonban valójában három kérdést kell feltenni: hogy lehet-e és kell-e helyettesíteni David Attenborough-t, illetve hogy van-e még egyáltalán jövője ennek a típusú természetfilmezésnek, aminek látszólag a gyönyörködtetés az elsődleges célja?

„Olyan dolgokért kapok elismerést, amiket nem is én csinálok”

„Mindenki azt gondolja róla, hogy lenyűgöző természettudós. Egyáltalán nem az. Viszont nagyszerű történetmesélő. Mindenki azt hiszi, hogy ő csinálja ezeket a műsorokat. Ez nem igaz, viszont nélküle nem lennének ilyen kiemelkedők.” Ezeket a szavakat könnyű lenne blaszfémiának minősíteni, ha nem Mary Colwell, Attenborough korábbi munkatársa, a BBC NHU egykori producere és írója mondta volna róla. Ráadásul a Guardian cikkében ő maga is megszólalt, és egyetértett Colwellel. Míg a karrierje egyik központi művének tartott, 1979-ben adásba került Élet a Földön (Life on Earth) forgatása során háromszor körberepülte a világot, és a forgatókönyv, valamint a sorozatot kísérő könyv írásától a narrációig minden folyamatban kulcsszerepe volt. „Most már csak írok és felmondom a szöveget. Amikor az emberek azt kérdezik, hogy milyen volt, amikor megláttam azt az állatot, azt mondom, ott sem voltam. Harminc operatőr dolgozott rajta. Olyan dolgokért kapok elismerést, amiket nem is én csinálok. Hálás vagyok, ugyanakkor zavarba is lehet ezzel hozni” – mondta a lapnak 2019-ben.

Mint elmondta, még kínosabban érzi magát, amikor a nézők azt gondolják róla, hogy ő a természettudomány hírnöke: „Rendben van, valamikor biológus voltam, de ma már madarásznak is reménytelen vagyok. Ha a terepen járok egy madarásszal, csendben maradok, és csak bólogatok. Hogy egy borzalmas szóval éljek, egyfajta ikonná váltam. A szó eredeti értelmében, vagyis én vagyok a képmása annak, amit a természettudósokról gondolnak.”

Hogy akkor mégis mi a szerepe Attenborough-nak az elmúlt kb. húsz évben készült sikerszériákban, amelyek összességét az ő személyes új aranykorának szokás nevezni? Míg a nézők azt gondolhatják, hogy narrációi minden egyes sorát ő maga írja, a szakmabeliek pedig könnyen a forgatókönyvíróknak tulajdoníthatják az erőteljes szövegezést, az igazság valahol a kettő között rejlik. Munkatársai szerint a produkciós csapat állítja össze a forgatókönyveket, de azokat Attenborough alaposan átfogalmazza saját, gördülékeny és tekintélyt sugárzó szavajárására. „Elképesztő, ahogy minden apró részletre odafigyel, és semmi olyat nem mond, amit nem akar” – mesélte Colwell. Ebben sokak szerint néhai bátyjára, Richard Attenborough-ra hasonlít, akit a Gandhi Oscar-díjas rendezőjeként vagy a Jurassic Park iparmágnásaként, John Hammondként ismerhetnek a legtöbben.

Az elmúlt egy-két évtizedben tehát már leginkább csak értő narrátorként funkcionál a nevével eladott produkciókban, és ha hozzájárulásának mértékét rendre el is szerénykedi, hanghordozására és az így közvetített üzenetre ő is büszke. „Ha változatos a tempó, a hangszín vagy a hangulat, a kommentár természetesen gördülékennyé válik. Ha az utolsó mondat tíz másodperce ért véget, másképp kell kezdeni a következőt, mint ha egy perce ért volna véget. Úgy látom, ezt mások nem igazán művelik. Ez egy mesterség, amit tulajdonképpen nagyon élvezek” – mondta a Guardian portrécikkében.

Nem véletlen tehát, hogy az angol nyelvű természetfilmekhez szokott fül kapásból Attenborough hangját társítja a műfajhoz, de azért az sem igaz már, hogy elképzelhetetlen egy-egy nagyobb szabású film vagy sorozat az ő narrációja nélkül. Az elmúlt öt év mindegyikében jelölték Attenborough-t a legjobb narrációért járó Emmy-díjra, amit 2018 és 2020 között sorozatban háromszor el is nyert, de például éppen tavaly Barack Obama vitte haza előle a díjat.

Az amerikai exelnök A legszebb nemzeti parkok (Our Great National Parks) című ötrészes Netflix-sorozathoz adta a hangját, de Morgan Freemantől Sigourney Weaverig rengeteg színész is tett már emlékezetes próbát ezen a terepen – igaz, hanghordozásukban legalább annyi Attenborough-DNS fedezhető fel, mint amennyi a természettudós teljes családjában kering.

Az érintetlen vadon elavult eszméje

És hogy van-e még értelmük a streaming szolgálatók végtelen tartalomtengerében az újabb és újabb lenyűgöző, megdöbbentő, gondolatébresztő (stb.) természetfilmeknek, amikor már Attenborough és csapata sem tudja, hogy milyen témához nyúljon? Hiszen már minden nagy téma megvolt minimum egyszer: esőerdők, óceánok, jégvilágok, emlősök, madarak, korallzátonyok pipa, de már a dinoszauruszokról is készített sorozatot. Ráadásul az elmúlt néhány évben – érthető módon – mindegyik ugyanoda futott ki: bolygónk élővilága törékeny, a környezetet óvni kell, és mindig éppen most van ennek itt az ideje. Attenborough kénytelen szembesülni az ismeretterjesztők átkával: nézői, rajongói minden bizonnyal már jól tudják ezeket, akinek pedig szánja az üzenetet, az vagy élből elutasítja, vagy el sem jut hozzá.

Hogy a klímaváltozás és a biodiverzitás-csökkenés korában mi is a célja egy természetfilmnek, arról éppen David Attenborough egyik legjobban várt filmje, a 2016-os Bolygónk, a Föld 2 (Planet Earth II) apropóján alakult ki heves vita. A szintén BBC-természetfilmeket készítő Martin Hughes-Games a Guardiannek írt véleménycikkében kelt ki kollégája ellen: azt rótta fel neki, hogy a színes, élettel teli, lenyűgöző felvételek csak elhitetik a nézőkkel, hogy minden rendben, hiszen „ha David Attenborough még mindig ilyen csodálatos műsorokat készít, akkor nem lehet olyan rossz a helyzet”. Attenborough később azt mondta erről, hogy ő ugyan nem fukarkodik a figyelmeztetésekkel, de ettől függetlenül a dilemma létezik: „Minden egyes alkalommal, amikor egy veszélyeztetett állat képét mutatjuk, mondani kellene, hogy »ne feledd, ez a faj veszélyben van«? Milyen gyakran lehet ezt elmondani, hogy ne riassza el a nézőket? Felelőtlenség lenne figyelmen kívül hagyni, ugyanakkor azt gondolom, hogy felelősségünk van olyan műsorokat készíteni, amelyek más szempontokat is bemutatnak, nem csak ezt az egyet.”

Van, aki azzal vádolja Attenborough-t, hogy az elavult „érintetlen vadon” elmélet propagálója: olyan meseszerű világokat mutat be, ahol az állatok legfeljebb egymással versengenek az élőhelyekért, embert viszont távolról sem látni. Forgatott például sorozatot Afrikában úgy, hogy a földrész több mint egymilliárd lakosa közül egyetlen egy sem került a kamerák elé, mintha az emberek nem is lennének részei a természetnek, vagy ne volnának rá óriási hatással. Aztán a turisták csak csodálkoznak, amikor a szafari felé vezető úton nyomornegyedeket, túlzsúfolt nagyvárosokat, vagy épp teljesen fejlett közösségeket látnak gazellákat kergető oroszlánok helyett.

A kritikusok szerint a tündérmesébe illő történetmesélés, a tömény vizuális orgia és a drámai filmzenék akkor is csak egy hamis illúzió fenntartására képesek, ha éppen nem násztáncot járó színes madarakról vagy első mászásukra készülő bébimakákókról van szó, hanem a gyakran zord természet sötét oldaláról, az elragadott kölykökről vagy halálra fagyó pingvinfiókákról. Ellenpéldának ott a BBC 2005 óta futó, nagy sikerű sorozata, a Springwatch (és az Autumn- meg a Winterwatch), amely évről évre bemutatja a tavasszal éledező brit élővilágot az első madárénektől a kertbe lopódzó rókáig – akár városokban, emberek között is. Ahogy Emma Marris, az Atlantic környezetvédelmi szakírója is említi, nem arról van szó, hogy hanyagolni kell a távoli tájak egyedi állat- és növényvilágának bemutatását, de a önmagában a gyönyörködtetés nem alkalmas arra, hogy emberközelivé tegye az élővilágot – ami pedig a leginkább alkalmas módja lenne annak, hogy ne csak az állatos Wikipédia-oldalak látogatottságát pörgesse fel egy-egy természetfilm, hanem cselekvésre is ösztönözze az embereket.

De ez már a következő generáció feladata, David Attenborough a maga részéről azért igyekszik emlékezetesen zárni a kamerák előtt töltött pályáját: Wild Isles című friss sorozatának záróepizódját a hírek szerint a BBC azért nem adja le a tévében, hogy ne haragítsa magára a konzervatív politikusokat és a jobboldali sajtót a brit élővilág pusztulásának és pusztításának minden korábbinál lesújtóbb bemutatásával.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás