Ungváry Krisztián április 27-én feltette a kérdést: létezhet-e nemzeti tudomány? A történész videója nem titkoltan egy másik történész, Schmidt Mária április közepén megjelent, botrányos írására reagál, amely szerint a Magyar Tudományos Akadémia az utolsó, szinte érintetlen sztálinista intézmény. Ebben az írásban Ungváry érveit szeretném megvizsgálni, kiegészíteni, és több helyütt leginkább vitatni.

Két dolgot azonban már most leszögeznék, mielőtt a kommentelők felkoncolnának: (1) nem Ungváry Krisztián személyét támadom, akit mélyen tisztelek történészi munkássága miatt. Itt pusztán Ungváry érveiről lesz szó, ugyanis, ha ilyen nyilvános térben helyezkedünk vitapozícióba (egy ilyen kérdésben inkább van szó társadalmi, mint tudományos szerepvállalásról), jobban járunk, ha érveink és megfontolásaink nem olyan leegyszerűsítők és olykor félrevezetők, mint Ungváry videójában. (2) Egyik oldal sem rendelte meg ezt az írást, és nem áll szándékomban semmilyen pártpolitikai állítást megfogalmazni. Ez egy tudományfilozófiai vitairat.

Kiemelném azt is, hogy nagyon fontos, amire Ungváry közvetve fel akarja hívni a figyelmet, noha ő maga látszólag épp ellentétes konklúziókra jut. Hagyományosan a legtöbben, köztük láthatóan Schmidt Mária is, úgy gondolják, hogy míg a természettudományok „kemény tudományok” (hard sciences), vagyis függetlenek a nem tudományos megfontolásoktól és értékektől, addig a bölcsészettudományok valamiképp mindig is ki voltak téve a politika kénye kedvének. Éppen ezért is „aggódik” Schmidt a bölcsészettudományok akadémiai befolyásától, hiszen ott számára kedvezőtlen politikai befolyást vél felfedezni. Azonban Ungváry azt mutatja meg az antiszemitizmusáról ismert fizikus, Lénárd Fülöp példáján keresztül, hogy valójában a természettudományok sem voltak mindig mentesek a nem tudományos értékek hatásától: azok sem vákuumban születtek-születnek. Noha a tudományszociológia és számos filozófus már vagy hat évtizede emellett érvel, talán megérett a téma mások figyelmére is, még akkor is, ha Ungváry a végén látszólag arra jut, hogy a jó természettudomány azért továbbra is mentes minden ilyen hatástól.

Itt egy pillanatra már felhúzhatjuk a szemöldökünket, hiszen úgy tűnik, mintha Ungváry a lehető legrosszabb és legveszélyesebb példából (Lénárd) akarná levonni azt a konklúziót, hogy valami egyáltalán nem lehetséges. Nyilván nem Lénárd lesz a társadalmilag és nemzetileg elkötelezett tudomány reklámarca – ám ebből még nem következik, hogy nem lehetséges társadalmilag és nemzetileg elkötelezett tudomány vagy filozófia.

A tudomány korántsem csak az igazságot keresi, sőt

Ha valaki azt mondja, amit Ungváry, nevezetesen, hogy „a tudomány célja egy: mégpedig az igazság, semmi más nem érdekes”, akkor jelentős mértékben leegyszerűsített és beszűkült képet mutat a tudományról, történeti távlatból nézve pedig egészen egyszerűen hamisat. Tegyük félre persze itt és most azt, hogy az „igazság” úgy általában milyen vonzó hívószó (Lénárd maga is azt állította, hogy „a német tudós vágya az igazság feltárása, a természet valódi megismerése”), és fogadjuk el egy pillanatra, hogy a tudomány az igazságra törekszik. Ekkor feltehetően azt is kell mondanunk, hogy az elmúlt 2500 évben nem voltunk túlzottan sikeresek, hiszen látszólag jobbnál jobb elméleteket váltottunk le újabb és újabb (talán igazabb?) elméletekkel, és ki tudja megmondani, hogy az éppen aktuális elméleteink a végső igazságot jelentik-e, vagy esetleg csupán egy újabb hamis lépést az igazság felé.

Nagyon egyszerűen fogalmazva: saját fizikájára vagy természetfilozófiájára Arisztotelész és követői is több mint ezer évig igazságként gondolhattak, ahogyan később az azt leváltó newtoni fizikát is rengetegen igaznak gondolhatták kétszáz évig, azóta pedig Einstein fizikájáról gondoljuk ugyanezt – kérdés persze, hogy meddig. Larry Laudan amerikai tudományfilozófus amellett érvel egy híres írásában, hogy ha sorra vesszük a tudomány történetéből a korábbi elméleteinket, és belátjuk azok bukását és hamisságát, nem sok garanciánk marad arra, hogy őszintén higgyünk jelenlegi elméleteink hosszú távú sikerében és igazságában.

Az igazsághoz való viszony korántsem egyszerű és egyértelmű, de tegyük fel, hogy a tudomány célja valóban az (egyetlen) igazság. Egészen pontosan honnan tudjuk, hogy elértük ezt az igazságot? Azt állítani, hogy a tudománynak egyetlen célja van, mégpedig az igazság, mi több, hogy esetleg ez az igazság meg is ismerhető, és fel tudjuk mérni, hogy mikor érjük el, már-már hübrisznek tűnik a tudománytörténet, tudományfilozófia és tudományszociológia több évtizednyi kutatásai ismeretében. De Immanuel Kant, a felvilágosodás egyik szellemi atyja már a 18. században is azt mondta (és a sort feltehetően számos görög filozófussal folytathatnánk), hogy noha a világ megismerése során valóban a világgal kerülünk szembe, a megismerésbe a megismerő is óhatatlanul belekeveredik, és tudásunk a természetről leginkább arra vonatkozik, amit mi magunk teszünk bele a megismerési folyamatokba: a világról szóló igazság legalább annyira általunk konstituálódik, mint a világ által.

Innen nézve sokkal helytállóbbnak tűnik az a kép, hogy még ha az igazság is a tudomány egyetlen célja, akkor is nagyon gyakran, kénytelen-kelletlen, különböző értékek és megfontolások segítségével kell választanunk egymással versengő elméletek közt, hiszen nem tudhatjuk, hogy ténylegesen melyik írja le a világot igaz módon úgy, ahogyan az van. Olykor az egyszerűbb elméletet választjuk, mert azt gondoljuk, hogy operacionális szempontból az egyszerűség könnyebb kezelhetőséget jelent, vagy mert episztemológiai szempontból az egyszerűbb elméletekben kevesebb az esély a hibára, vagy ontológiai szempontból azt mondjuk, hogy a világ egyszerű, így az azt leíró elméletnek is egyszerűbbnek kell lennie a társainál. Olykor a nagyobb prediktív erővel bíró elméletet választjuk, mert azt gondoljuk, hogy az igazság a valósággal való megegyezést jelenti, és ha a valósággal megegyezik egy elmélet (helyesen írja le), akkor helyesen/pontosan kell tudnia megjósolnia, hogy mi fog történni. Olykor pedig azt az elméletet választjuk, és így közvetve azt tartjuk igaznak, amelyik jobban passzol a már meglévő tudásunkhoz, mert olyan átfogó és mindenre kiterjedő (azaz szisztematikus) tudásrendszert akarunk felépíteni, ahol erénynek számít, ha egy-egy terület idővel összekapcsolódik.

Az ilyen döntések értékfüggők, és nagy mértékben az határozza meg őket, hogy mit tekintünk értéknek a tudományban (egyszerűség, konzisztencia, prediktív erő, magyarázó erő stb.). De ha már ezt állítjuk, akkor felmerül a kérdés, hogy miért releváns az igazság, vagy miért kellene egyáltalán azt megtennünk a tudomány egyetlen céljának. Régóta vita tárgya a filozófiában, de a tudományban is, hogy elegendők-e ezek a felsorolt tudományos, vagy úgynevezett episztemikus értékek a tudomány leírásához.

Tudomány és nem tudományos értékek

A 17. századi filozófus, Francis Bacon szerint „a tudományok célja azonban az, hogy új találmányokkal és javakkal gazdagítsák az emberi életet”. Bacon, aki a legtöbbek számára feltehetően az empirikus, tapasztalati és kísérleti módszer iránti elkötelezettsége miatt ismert, itt annak az elképzelésnek ad hangot, miszerint a tudománynak van egy kiküszöbölhetetlen társadalmi, normatív karaktere is. Noha a tudomány célja, hogy feltárja az univerzum alapvető struktúráját és titkait, az is célja, hogy eszközöket adjon a kezünkbe ahhoz, hogy a világot kezelhetőbb, biztonságosabb és élhetőbb hellyé varázsoljuk (például olyan házakat építsünk, amik nem dőlnek össze, hatékony gyógyszereket dolgozzunk ki), valamint az is, hogy jobbá és gazdagabbá tegye az ember életét.

Amikor szinte felmérhetetlenül sok pénzt pumpálunk az egészségügyi kutatásokba, nem pusztán azért adjuk azt a pénzt, hogy a tudósok érdekes és izgalmas mikroszintű összefüggésekre mutassanak rá, hanem azért, hogy meggyógyíthassuk a betegeket. Ha egy elmélet nem 100 százalékos pontossággal, tehát nem igaz módon írja le a világot, de az összefüggései alapján hatékony gyógyszerek és terápiák születhetnek, akkor nyugodt (és egészséges) szívvel mondhatjuk, hogy a tudomány sikeres volt, elérte a célját. Amikor a szociológusok előállnak egy-egy nagyobb elmélettel a világban lezajló társadalmi folyamatokról (például amikor Max Weber azt állította, hogy a protestáns etika komoly szerepet játszott a kapitalizmus kialakulásában és megszilárdulásában), olyan komplex folyamatokat próbálnak megragadni, amiket feltehetően lehetetlen teljes pontossággal igaz módon leírni, ám az elmélete és narratívája így is több mint termékeny volt. Weber olvastán az ember joggal érezheti azt, hogy kicsit jobban érti a világot, mint korábban. Ez a fajta megértés, újszerű rálátás, perspektívaadás a tudomány olyan célja, ami nem függ a hagyományos, „korrespondencia” értelmében vett igazságtól. Még ha le is írhatunk ilyen nagy léptékű, esetenként több száz évet és több millió ember életét átható társadalmi, kulturális, politikai, morális és teológiai folyamatokat igaz módon, akkor is finom szólva is kétséges marad, hogy miképp lehet ezt az igazságot bebizonyítani vagy tesztelni.

Éppen ezért azt állítani, hogy a tudomány kizárólag az igazságot keresi, leegyszerűsítő és félrevezető. A tudomány az igazságot keresi, és magyarázni próbál, ám a magyarázat és az igazság viszonya bonyolult. Ha azt mondom, hogy azért nem mentem el a hangversenyre, mert utálom a hangversenyeket, akkor nem hazudtam, de valójában az igazságtól is távol vagyok, hiszen az igazsághoz talán közelebb áll, vagy jobban megragadja, hogy nem is annyira a hangversenyekkel van bajom, hanem a hangversenyek légkörével, azok kontextusával, esetleg gyerekkori rossz élmények és traumák kötődnek a hangversenyek miliőjéhez, és így a konkrét okokat elnyomva tartom magam azóta is távol a hangversenyektől. Ennek ellenére, ha azt mondom a barátomnak, hogy „utálom a hangversenyeket”, akkor jó és érthető magyarázatot adtam a távolmaradásomra. Egy magyarázat akkor is lehet jó és hasznos, ha nincs 100 százalékos fedésben a valósággal. Egyrészt szinte sosem tudhatjuk, hogy ez mikor következik be, hiszen vannak episztemikus korlátaink, és gyarlóság lenne azt gondolni magunkról, hogy képtelenek vagyunk hibázni. Másrészt a magyarázatoknak van egy struktúrájuk, és egy magyarázat akkor lesz jó, ha megfelel ennek a struktúrának. Egyesek szerint a partikuláris eseteket természeti és társadalmi törvényszerűségek alá kell rendelni, és akkor magyaráztuk meg őket; mások szerint bizonyos megkötések mellett a „miért?” típusú kérdésre adott adekvát válasz lesz magyarázat.

De az igazság keresése és a magyarázat mellett a tudomány rendszerez is, a rendszerezés pedig inkább a hasznosságot tartja szem előtt, semmint valamilyen nagybetűs igazságot. A tudomány arra is hivatott, hogy „megőrizze a jelenségeket”, ahogy azt Pierre Duhem francia fizikus és tudománytörténész mondta. A tudomány ebben a felfogásban akkor működik jól, ha képes megfelelő módon rendszerezni a tapasztalatunkat, előrejelzéseket tenni, és valamilyen értelemben a metafizikát hátrahagyva nem mélyebb okokat és összefüggéseket keres (ezekhez ugyanis nincs tudományos hozzáférésünk), hanem a tapasztalatban mindenki számára adódó jelenségeket rendezi megfelelő, hatásos, működő, adekvát keretbe.

A tudománynak azonban az is célja, hogy jobbá tegye az emberek életét: amikor genetikailag módosított élelmiszereket állítunk elő, akkor nem az igazság lebeg a szemünk előtt, hanem például a klímaváltozás katasztrofális következményei, vagy épp szerencsétlenebb embertársaink szenvedése. Az elmúlt évtizedekben több kísérlet is történt például arra, hogy úgy módosítják a rizs génszerkezetét, hogy abba béta-karotint juttassanak, ami az A-vitamin alapja. Emiatt a rizs nem csupán sárga lett, de figyelemre méltó módon járult hozzá az A-vitamin hiányának csökkentéséhez is. Azokban a régiókban pedig, ahol az A-vitamin-hiány súlyos népbetegség, ami nem pusztán a bőr egészségét érinti, hanem a szemre is komoly hatással van (vaksággal is járhat), az „aranyrizs” kézenfekvő megoldásnak tűnik, hiszen a rizs eleve jelen volt, és könnyen hozzáférhető szélesebb tömegek számára is, noha eredetileg nem sokat segít az A-vitamin hiányon. Igazságról itt szó sincs, legfeljebb igazságosságról. Az további probléma, hogy az aranyrizs részben a színe és különlegessége miatt, részben pedig a környezetvédő szervezetek lobbitevékenysége miatt nem tudott kulturálisan elfogadottá válni.

Tudomány és politika

Így érkezünk el Lénárd Fülöphöz, akinek életéről és ellentmondásos megítéléséről korábban épp egy fizikus, Rockenbauer Antal írt a Qubiten. Lénárd Nobel-díján túl leginkább arról ismert manapság, hogy őt tekintik a „Német Fizika” atyjának. A Német Fizika (Deutsche Physik) alapvetően a relativitáselmélettel szembeni ellenállásra épített az 1920-as és 30-as években, ugyanis Lénárd szerint a relativitáselmélet túlságosan absztrakt, és a fizika természetismeretét, a valóság feltárásnak gyakorlati igényét elvont, megérthetetlen matematikai szimbolizmussal váltja fel. Ezzel szemben a Német Fizika több száz évnyi kísérletezésre épít, a természet kikérdezésére. Ahogyan egyébként Max Planck is fogalmazott: a kísérlet a természethez intézett kérdés, a mérés eredménye pedig a természet válasza.

Az, hogy Einstein elmélete nem a tapasztalati módszerben, hanem részben matematikai, részben pedig fogalmi elemzésen alapul, feltehetően tagadhatatlan – végső soron elméleti fizikáról beszélünk. Innen nézve Lénárd és Einstein vitája megmaradhatott volna egy hagyományos elméleti vs. kísérleti fizika jellegű vitának, ahol is igaz, hogy bizonyos karakterek és intézményes berendezkedések inkább az egyik módnak kedveznek: elég azt említeni itt, hogy az Egyesült Államokban szintén inkább a kísérleti fizika volt az elterjedtebb. A helyzet azután kezdett megváltozni, hogy egyesek (ilyen volt például J. Robert Oppenheimer is), épp Európába mentek (Berlin, Göttingen, Bécs, Cambridge) elméleti fizikát tanulni, illetve, miután a nácik hatalomra kerültek, százával érkeztek vezető elméleti szakemberek az USA-ba. Korábban a pragmatista és operacionalista alapokon nyugvó amerikai fizika inkább volt a gyakorlat fizikája, és az új relativitáselmélet, de kiváltképp a kvantummechanika jelentős késéssel érkeztek meg.

Lénárd persze sajnálatos módon egy rasszista és antiszemita politikai kampányt fabrikált ebből a módszertani kérdésből, és így a Német Fizika nem csupán mai szemmel védhetetlen, de sokak számára már az 1920-as és 30-as években is abszurdnak tűnt. Lénárd nemcsak a német kultúrának, de a tudománynak is rengeteg kárt okozott lejáratókampányaival és agresszív viselkedésével. Amiért mindez számunkra, és közvetve feltehetően Ungváry számára is érdekes: Lénárd elővett bizonyos értékeket (kísérletezés, tapasztalatiság) és amellett érvelt, hogy vannak jó módjai a tudomány gyakorlásának; hogy bizonyos módok jellemzőbbek bizonyos társadalmi berendezkedésekre, mint másokra.

Ha elfogadjuk, hogy a tudomány nem csupán az igazságot keresi, hanem számos más célja is van, amelyek közt lehetnek társadalmi és politikai célok is, akkor Lénárddal nem az a baj, hogy a természettudományt a társadalmi koncepciók szolgálatába állította, hanem az, amilyen társadalmi koncepciók szolgálatába állította őket. Schmidt Máriával sem az a baj, hogy esetlegesen társadalmi igényeket kér számon a tudományon (legyen az bölcsészet- vagy természettudomány), hiszen amikor a társadalomtudományokat az egyenlőtlenségek leküzdését biztosító eszköznek tekintjük, akkor nyilván nem a nagybetűs igazságról beszélünk. Hasonlóképp, amikor az irodalomtudomány értelmezési perspektívákat ad, vagy amikor az antropológia az abszolutizmus és univerzalizmus falait próbálja ledönteni, vagy az ökológia a természet sokszínűségét és fenntartható életmódok mikéntjét kutatja és propagálja, akkor sem az igazság a legfontosabb mérce. A baj az, hogy az adott értékek másokat sértenek és egzisztenciálisan károsítanak, ha nincs ezekről nyílt és őszinte beszéd, vagy, ha azért diszkreditáljuk Schmidt Máriát – mint ahogy Ungváry személyeskedve teszi –, mert ő csak egy „üzletasszony”, aki „nem tekinthető a tudomány képviselőjének, és mint ilyen, igazából ezekben a kérdésekben nem kompetens.” Abban a kérdésben, hogy mit akarunk a tudománnyal kezdeni, a társadalom egésze kompetens, hiszen nem kognitív, hanem egy gyakorlati kérdéssel van dolgunk. Schmidt Mária is a társadalom tagja – ám az, hogy mennyiben tekinthető hiteles, társadalmi kérdések iránt érzékeny, pártpolitikától mentes és független szereplőnek, már egy további kérdés, és ennek megítélésében valószínűleg már Ungváryval is egyetértenénk.

A szerző az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport vezetője, illetve a PTE Orvostudományi Kar Magatartástudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.