A különböző generációkról való diskurzusban az a legjobb, hogy még a téma kutatásával foglalkozó szakemberek is egyetértenek abban, hogy teljesen értelmetlen generációs csoportokba skatulyázni az embereket, és az önmagában semmit sem jelent, ha valakire rásütjük, hogy ő X, Y, Z vagy alfa generációhoz tartozik. A Goethe Intézet által szervezett, a CEU Nádor utcai épületében múlt csütörtökön megtartott eseményen (Bezzeg most! – Generációs konfliktusok) két neves generációkutató, a német Kilian Hampel és a magyar Steigervald Krisztián mutatta be a kutatási terület legfontosabb eredményeit.

A két szakértő jól kiegészítette egymást: Hampel kvantitatív kutatásokra alapozta az előadását, míg Steigervald inkább a gyakorlati tapasztalatokról beszélt, kvalitatív kutatásokra és idegtudományi vizsgálatokra hivatkozott, vagy éppen a telt házas előadóterem közönségét kérte arra, hogy kézfeltétellel jelezze, ki az, akit gyerekkorában köteleztek a házimunkára, és ehhez képest ki az, aki a saját gyerekeinek is előírja, hogy besegítsen otthon. Éppen ezért viszont kissé egyenetlen is volt az est íve: a magyar kutató humorral és átélhető sztorikkal színesítette a száraz adatokat, míg német kollégája sokszor nem túl beszédes grafikonokra és a tolmácsra volt utalva.

Steigervald előadásából és a későbbi panelbeszélgetésből mindenesetre az a kép rajzolódott ki, hogy az egyes generációk közötti szakadékok egyre nagyobb veszéllyel járnak, hiszen ha a digitális mintákkal nem rendelkező szülők ráhagyják a gyerekeiket a technológiákra (a tévére, az okostelefonra), akkor azzal gyakorlatilag átírják az agyukat. Ez pedig a fejlődés szempontjából különösen fontos első években hosszú távú károkat okozhat – a tartalomdömping miatt a türelem és a koncentrációképesség nem fejlődik ki, a lányok a kék fény miatt korábban menstruálhatnak, a politika pedig végleg a TikTokra költözhet.

Az alapvető értékek átívelnek a generációkon

Miközben a különböző társadalmi vagy technológiai környezetbe beleszülető generációk megértése rengeteg szempontból fontos a tudománynak, a politikának vagy a munkaadóknak, a jól ismert kategóriák (baby boomerek és a betűs generációk) inkább a média és a marketing világában körvonalazódtak, és azért alkották meg őket, hogy leegyszerűsítő sztereotípiákban lehessen beszélni emberek nagyobb csoportjairól („OK, boomer”), vagy hogy könnyebb legyen termékeket eladni nekik. Ezt talán nem kell nagyon túlmagyarázni: mást vár el egy okostelefontól, de még egy sportcipőtől is egy Z generációs fiatal, mint egy X generációs, középkorú ember.

De mit is takarnak pontosan ezek a kategóriák? A kutatási terület bizonytalanságait jól mutatja, hogy még a definíciók szintjén sem volt egyetértés a két előadó között. A baby boomerek generációjába tartozók legkorábbi születési idejét például Hampel 1950-re, Steigervald pedig 1946-ra teszi (a felső határ mindkettejüknél 1964), míg a skála másik végén, a legfiatalabbaknál Hampel szerint az idei évtől már megjelent a béta generáció, a magyar szakértő szerint viszont az majd a jövőben, utólag dől el, hogy melyik generációs élmény számít a béta generáció kezdetének – például a covid, vagy éppen a mesterséges intelligencia (AI) megjelenése a mindennapokban. De ha Steigervald osztályozásánál maradunk, akkor így néznek ki az egyes kategóriák:

• baby boomerek (1946–1964),
• X generáció (1965–1979),
• Y generáció (1980–1994),
• Z generáció (1995–2009),
• alfa generáció (2010– ).

Hogy miben különböznek egymástól az egyes generációk, azt Hampelék Németországban minden évben igyekeznek felmérni. A Jugend in Deutschland 2025 kutatásban több mint 2000, nagyjából a Z generációba eső (14–29 éves) fiatalt kérdeztek az értékeikről és szokásaikról, majd ugyanezt a 30–49 és 50–69 éves korosztály kb. 2000-2000 tagjával is elvégezték.

Mint kiderült, az alapvető értékek (család, barátság, biztonság, szabadság stb.) és erények (őszinteség, kedvesség, megbízhatóság, segítőkészség stb.) terén nincsenek óriási különbségek a korosztályok között, sőt egyes sztereotípiákra még rá is cáfolnak az eredmények: a jó modor például a Z generációsok 44 százaléka szerint a három legfőbb erény közé tartozik, míg az 50–69 éves korosztály tagjai közül csak 33 százaléknyian sorolták a top 3-ba. Pedig épp a tisztelet hiánya, a bunkóság az, amit az idősebb korosztályok leggyakrabban fel szoktak róni a fiataloknak, és ez a jelenség akkor is végigkíséri az emberi történelmet, ha a sokszor – még Hampel prezentációjában is – hibásan Szókratésznak tulajdonított idézet a szüleiket nem tisztelő és munka helyett lazsáló fiatalokról valójában nem a görög filozófustól származik.

A közösségi média és üzenetküldő alkalmazások használatában természetesen már nagyobb különbségek vannak a német társadalomban is: míg a WhatsAppot kortól függetlenül szinte mindenki használja, az Instagramtól a Snapchaten át a TikTokig toronymagasan a 14–29 évesek használják inkább. Egyetlen egy kivétel van: a Facebook, amit a 30 alattiaknak már csak az egynegyede használ rendszeresen, míg a 30–49 közöttieknél 56, az 50–69 közöttieknél pedig 53 százalék ez az arány. A technológiáról való gondolkodás ugyanakkor azt mutatja, hogy a fiatalok nagyon is tisztában vannak a káros hatásokkal, ennek ellenére nem tudják letenni az okostelefont: míg a legfiatalabb korcsoport 55 százaléka értett azzal egyet, hogy a közösségi média fokozza a pszichés stresszt (az idősebb korosztályokban ez 50 és 38 százalék), 47 százalékuk vallotta azt, hogy nem tudna okostelefon nélkül létezni (ez az idősebb csoportokban 32 és 18 százalék).

Az ember első három évében nagyjából eldől az élete

A német kollégájánál idősebb Steigervald Krisztián már a színpadra lépve megmutatta a generációs különbségek lényegét – tréfásan ő is megjegyezte, hogy biztosan nem véletlenül gyűlt meg a baja a prezentáció elindításával és a mikrofon bekapcsolásával.

Bár a német kutatás olyan igazán eget rengető újdonságokkal, túlságosan meglepő eredményekkel nem járt, a módszertant Steigervald is helyeselte, hiszen szerinte is úgy lehet a legjobban megérteni egy generáció működését, ha összehasonlítjuk a többivel. De még így is csak általánosságokat lehet mondani. „Ha generációról beszélünk, az nem az egyénnek az értelmezésére, nem lehet egyénre lefordítani a generációs ismérveket. Hiába mondjuk azt, hogy a Z generáció így viselkedik, attól még az egyén szintjén nem biztos, hogy az én gyerekem úgy fog majd viselkedni” – mondta Steigervald, aki szerint például egy amerikai és egy magyar X generációs között is óriási különbségek vannak, ahogyan egy ózdi bányászcsaládba és egy budai bankárcsaládba született X-es között is. „Viszont az összes X-es gyerekkorában megjelent a televízió, és emiatt az X-esek figyelmi képessége megváltozott a szüleikével szemben.”

A magyar szakember három dimenzióba helyezi az egyén működésének alapjait:

• Az első a DNS-ben rejlik, azokkal az örökölt tulajdonságokkal, amiket nem lehet megváltoztatni, és amik előre elrendelték a későbbi személyiség alakulását (mennyiben mások például egy alacsony és egy magas ember lehetőségei az életben).
• A második a mikrokörnyezet, vagyis az, hogy milyen neveltetésben részesült valaki. Steigervald elmondta, hogy az emberi idegrendszer fejlődése miatt 12 éves korunkig elsősorban a látott minták és a közvetlen környezetben ért tapasztalatok alakítják a személyiségünket. Ezért például amikor egy gyerek azt látja, hogy a szülője mindenhová magával viszi és nyomkodja a telefonját, akkor egy életre elraktározza az információt, hogy a telefon nagyon fontos dolog.
• A harmadik pedig a makrokörnyezet, vagyis hogy valaki milyen politikai, gazdasági, kommunikációs környezetbe születik bele, milyen földi világban kell szocializálódnia egy gyereknek.

Ezt a három dimenziót kell aztán belehelyezni egy negyedikbe, az időébe, ami tulajdonképpen a generáció, vagyis hogy mikor tanulja meg azt egy ember, hogy hogyan kell élni a Földön. „Teljesen más makrokörnyezet volt 1945-ben, teljesen más volt a normális 1982-ben, és teljesen más a világ normalitása 2025-ben. De egy újszülöttnek mindig az a normális, amibe beleszületik, és nem tudja elképzelni, hogy az én normálisom normálisabb volt, mint az övé” – foglalta össze a kutató. Az utóbbi kiszólás persze már egy vicces anekdota felvezetése volt: „Mondom a lányomnak, hogy olyan könnyű nektek, bárhol bármit elértek, apának a gyerekkorában meg hétfőnként nem volt tévéadás. És csak ül, és fogalma sincs, hogy miről beszélek. Nincs hozzá kontextusa. És akkor a drága szívem megkérdezte, hogy akkor mit néztetek, apa, YouTube-ot? Megpróbálta beletenni a saját valóságába.” Bár a helyzet humoros, Steigervald szerint ilyenkor sem mindegy, hogyan reagál a szülő, ha ugyanis ezt a kérdést – a CEU közönségéhez hasonlóan – kineveti, akkor csak azt éri el vele, hogy a gyerek nem mer majd többet kérdezni. Vagyis egy egyszerű generációs különbségből fakadó helyzet alapvetően megváltoztathatja az ember személyiségét.

A hasonló gyerekkori élményekről pedig már a tudomány is megállapította, hogy mennyire meghatározóak. Az emberi agyban kb. 86 milliárd idegsejt található. Az idegsejtek közötti kapcsolatok, a szinapszisok nagy része az élet első három évében alakul ki, amikor az agy rendkívüli plaszticitást mutat. Ekkor alakulnak ki azok az alapvető mintázatok, amelyek befolyásolják a későbbi tanulást és viselkedést. Bár az agy egész életünk során képes új kapcsolatokat kialakítani és alkalmazkodni, felnőttkorban ehhez jóval több tudatos erőfeszítésre van szükség.

Steigervald egy másik, saját életéből vett példával is alátámasztotta ezt: ő a gyerekkorában, az 1980-as évek elején azt tanulta meg, hogy mindenre várni kell. Ha külföldről vásároltál autót vagy hűtőt, akkor akár éveket is, de még a kedvenc meséjét sem nézhette bármikor a gyerek, meg kellett várni, hogy „19 óra 15-kor köpjön a maci, és jöjjön a Futrinka utca”, aztán következő héten lehetett folytatni. Ehhez képest ma már nem kényszer, hanem szülői döntéstől függ, hogy egy gyerek megtanul-e várakozni – hiszen ha odaültetik a képernyő elé, és még el is döntheti, hogy a tévét, a Netflixet vagy a YouTube-ot akarja nézni, akkor ez lesz a minta, amiből az agya egész életében dolgozni fog. És akkor majd nem kell csodálkozni, hogy nem tud végigülni egy 45 perces tanórát, vagy kifordul az állásinterjúról, amikor azt mondják neki, hogy öt év múlva lesz előrelépési lehetősége.

Az ilyen, egymástól nagyon eltérő generációs élmények végső soron azt jelentik, hogy olyan embereknek kell együtt élniük egy társadalomban és dolgozniuk egy munkahelyen, akiknek teljesen más fogalmuk van arról, hogy mi a normális. Ebből aztán problémák is akadhatnak, hiszen a különbözőség tudatában könnyű sztereotípiákat kialakítani: egy munkahelyen azonban nem tanácsos például arra alapozni, hogy a Z generációs dolgozó ért mindenhez, amit a számítógépen vagy az okostelefonon kell csinálni. „A Gen Z technológiai függő, nem technológiai zseni” – mondta Steigervald, aki szerint attól, mert valaki kisujjból megvág egy TikTok-videót, még nem fog tudni összeállítani egy Excel-táblát.

A szülő tehet mindenről – amiről nem, arról pedig a nagy techcégek

Steigervald a prezentációkat követő beszélgetésen elmondta, hogy bár sikeres könyvsorozata a „Generációk harca” cím változataival jelenik meg, írásaiban semmiféle harcról nincs szó, a kiadó viszont úgy vélte, ezzel a címmel jobban el lehet adni a könyveket – a szerző ezt azzal a feltétellel elfogadta, hogy minden eseményen elpanaszolhatja, hogy semmi köze a címadáshoz. Win-win.

Harc helyett a „3 meg” szabályára hívja fel a figyelmet: minden szülői generációnak kötelessége

• megismernie, hogy milyen világban, mikro- és makrokörnyezetben nő fel a gyereke;
• megértenie, hogy ez a világ mennyiben különbözik a saját gyerekkora világától;
• és végül megbékélnie a helyzettel: ez van. A gyerekek nem tehetnek semmiről, ők abba a világba születtek, amit a szüleik és nagyszüleik generációja felépített nekik, és azzal a képesség- és élménykészlettel dolgoznak, amit életük első éveiben szereztek otthon. Ha ez megvan, akkor lehet elkezdeni dolgozni a megoldáson.

A magyar kutató szerint hiába nevezzük lustának a Z vagy az alfa generációt (márpedig ezt a munkaadók gyakran megteszik), ha ez így is van, az nem az ő hibájuk, hanem a szülők tehetnek róla – és ők is azért, mert a saját gyerekkori élményeikkel (vagyis a saját szüleiktől kapott minták alapján) vetik össze a mai fiatalok viselkedését. Ahogy azt gyors, helyszíni közvélemény-kutatása is megerősítette, a mai szülők gyakran nem fogják be gyerekeiket házimunkára, nem várják el tőlük, hogy kitakarítsák a szobájukat – miközben nekik ezt gyerekként kötelező volt megcsinálniuk. Azaz más mintát adnak tovább, mint amit kaptak, és aztán csodálkoznak, hogy ennek viselkedésbeli következményei is vannak.

A hatások nem állnak meg a háztartáson belül. Hampel szerint a kutatások és a legutóbbi német választás eredményei azt mutatják, hogy a politika iránt érdeklődő, akár már szavazókorú tizenévesek politikai identitását hatalmas mértékben meghatározza az online jelenlét: aki a legjobban nyomul TikTokon, az húzza be a fiatalokat. Steigervald szerint a szülőknek egyszerűen nincs mintájuk arra, hogy hogyan adjanak mintát a gyerekeiknek, politikai témákban sem – miközben azok már nemcsak otthon és a közvetlen környezetükben, hanem a globális internetről is szerzik a mintáikat.

De a generációs különbségekből fakadó eszközhasználatnak még biológiai következményei is lehetnek. Steigervald szerint ugyan az utóbbi években kiderült, hogy a képernyők kék fénye a felnőttekre nincs káros hatással, a gyerekek első éveiben még átengedi a szem ezeket a hullámokat, ami felgyorsítja a fejlődésüket. Ez aztán olyan jelenségekhez járulhat hozzá, mint hogy a mai lányok biológiai kora – a kutató szerint akár egy évvel – idősebb, mint a naptár szerinti koruk, ami a menstruációra, a menopauzára vagy a gyerekvállalásra, na meg ezeknek társadalmi-gazdasági következményeire is kihat.

Steigervald azért még megjegyzi, hogy bár itt most minden felelősség a szülőkre lett hárítva, valójában az otthoni nevelésnek egyre kevesebb hatása van a gyerek életére, hiszen sosem volt még ennyire egyszerű bármilyen, nem gyereknek való tartalomhoz hozzájutnia valakinek – a kaliforniai tech-óriásvállalatok pedig nem nagyon törik magukat, hogy akár csak a 13 éves hivatalos korhatárt betartassák a közösségimédia-platformjaikon.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Mi a baj ezekkel a mai fiatalokkal?

Qubit.hu tudomány 2019. november 12.

„A fiatalok sosem voltak még ilyen szemtelenek: az ősit megvetik, a tiszteletre méltót elítélik, az elöljárót nem rettegik” – írta Thomas Barnes tiszteletes 1624-ben. De miért szólják le az idősebbek a fiatalabbakat, amióta világ a világ? Amerikai pszichológusok a torzító emlékezet szerepét hangsúlyozzák.

Ráfázunk, ha azt a világot vesszük természetesnek, amit az előző generációk ránk hagytak

Bodnár Zsolt tudomány 2021. augusztus 9.

A generációs amnéziának nevezett jelenség a tudományban és a mindennapokban is jelentkezik: nemcsak a korábban elképzelhetetlen technológiai vívmányokat vesszük készpénznek, hanem azt a hanyatló természetet is, amit az előző nemzedékek ránk hagytak. A kutatók egy megoldást látnak arra, hogy ne váljon visszafordíthatatlanná a helyzet: vissza kell térni a természetbe.

Egymást okolják a nehézségeikért, pedig a munkával minden generációnak meggyűlik a maga baja

Betűtészta podcast 2024. április 9.

A fiatalok kiállnak magukért, de korán kiégnek, a boomerek élvezik a kiváltságaikat, a kettő közötti szendvicsgeneráció pedig mindkét irányból fenyegetve érzi magát. A Betűtésztában Kun Bernadette pszichológussal beszélgettünk a különböző generációk nagyon eltérő munkahelyi tapasztalatairól.

Vessünk véget a korizmusnak!

Dombrovszki Áron tudomány 2023. január 25.

Aki nem vásárol meg egy új ruhát, mert az nem illik a korához, nem olvas el egy gyerekesnek ítélt könyvet, nem megy el egy könnyűzenei fesztiválra, mert már kinőtt ebből, a sztereotípia-fenyegetettség áldozatává válik. Nyuggerezés? Boomerezés? Mi folyik itt?

Hová tűnt a lázadó ifjúság?

Kende Ágnes tudomány 2022. január 14.

Hová lettek az családriogató csövesek, a polgárpukkasztó punkok, a szex, a drogok és a rock and roll? A lázadásnak mostanra sok iránya lett, és már nincs olyan fennálló rend, ami ellen hasonló módon lehetne egy generáción belül lázadni, mint régebben, állítja Hammer Ferenc szociológus és Szabó Andrea ifjúságkutató. Sőt vannak, akik épp azzal lázadnak, hogy a normalitást, a gyerek-szoba-négy kerék által fémjelzett életet választják szüleik vad életével szemben.