„Szó se róla, a pofacsontok állandó le-fel mozgása nem valami esztétikus látvány, az pedig kifejezetten gusztustalan, amikor valaki a vékony, »agyonrágott« gumihártyából léggömböt fúj. Elítélendő az is, hogy egyesek a »rágási szünetek« időtartamára fülük mögé ragasztják a rágógumi-maradékot, vagy szennyezik a környezetüket a »kiszolgált« rágnivalókkal” – háborog a szerző az Élet és tudomány 1971-es kalendáriumában, amelyben azt is megjegyzi, hogy néhány évvel korábban a tévézők még csodálkozva nézték, hogy az amerikai filmek szereplői mit rágnak, amikor nem is esznek, bezzeg most már Magyarországon is elterjedt ez a divat. A cikk nem teljes egészében elítélő: a tisztesség kedvéért megjegyzik benne azt is, hogy egyes orvosok szerint a rágózás jót tesz a fogaknak és az ínynek – igaz, azt akkor még nem tudhatták, hogy kiváló módja a mikroműanyagok bevitelének is.

Álmaimban Amerika

A rágógumi keletkezéstörténete körül sűrű a homály: az ősemberek is rágtak, a maják is, sőt az ókori görögök is: Dioszkoridész az i. e. 1. században enyhébb betegségek ellen javasolta a híoszi pisztáciafa gyantájának rágcsálását. Lee Wardlaw a Bubblemania című 2012-es rágógumitörténeti ismeretterjsztő könyvében azt írja, hogy Kolumbusz Kristóf és Hernán Cortés is meglepődve számoltak be róla, hogy az amerikai őslakosok rágóznak – és arról is, hogy milyen fehér fogaik vannak.

Bár Amerika meghódítói az évek során a krumplitól az epren át az őslakosok vagyonáig elég sok mindent hazavittek Európába, a rágózás szokása nem tartozott közéjük, helyben viszont a telepesek is rákaptak erre az időtöltésre. Wardlaw szerint a szokás leginkább Új-Angliában terjedt el, az ottani Wampanoag törzs tagjai ugyanis állítólag a rágózás nagymesterei voltak, és még azt is tudták, hogy melyik fák gyantáját kell egymással elegyíteni a tökéletes hatás érdekében. Az a lényeg szempontjából mindegy, hogy mindeközben persze a világ számos más pontján is rágcsáltak valamit, csak épp nem gumit: a rágógumi, ami nem azonos a szalonnahéjjal vagy a bálnabőrrel, Észak-Amerikából indult világhódító útjára, de csak a 19. század közepén.

A favágó és a fogorvos

Olyannyira a közepén, hogy magát az angol szót (chewing gum) sem írták le egészen 1850-ig. Korábban is volt persze neve, vagy chicle-ként emlegették a gyantát adó fa (Manilkara zapota, M. Chicle, M. Staminodella vagy M. Bidentata), vagy csak egyszerűen fenyőgumiként, de nem övezte különösebb érdeklődés. Mark Morton kanadai irodalomtörténész szerint a szó első előfordulása rögtön egy chicagói reklám volt, amelyben a modern rágógumi szülőatyja, John Curtis Maine államban előállított rágnivalóját próbálták eladni a nagyközönségnek. Curtis a negyvenes években, favágóként kapott rá a gumirágásra, és miután sikerült meggyőznie az apját, hogy emberek ezért hajlandók lennének pénzt is adni, megalapította a világ első hivatalos rágógumigyárát. Az első boltosnál, akinél megpróbálkozott, ott is hagyhatott egy rakomány rágót, amit csakhamar elkapkodtak, de ez még nem volt elég a megélhetéshez, ezért útra kelt, hogy utazó ügynökként házaljon a rágógumival.

Curtis erőfeszítéseinek meg is lett az eredménye: 1850-re a rágógumi már tisztességes hasznot termelt, a Curtis & Son pedig már vette is hozzá az alapanyagot, nem az apa és a fia gyűjtötték a gumit. Ez már csak azért is meglepő, mert Wardlaw szerint ez a rágó még nem mentolos vagy gyümölcsös volt, hanem a maga természetes ízével támadott, amit egy rágógumitörténész úgy írt le, mint ha az ember fagyott petróleumba harapna. Ezt egyesek a jelek szerint frissítőnek találták. Curtis mégis érezhette, hogy a további fejlődéshez azoknak is kedveznie kellene, ezért feltalálta a paraffinból készült rágógumit, ami valószínűleg pont olyan szörnyű volt, mint amilyennek hangzik, de a „Licorice Lulu”, „Sugar Cream” és „Biggest and Best” fantázaneveken piacra dobott csemegék is sikert arattak, nem utolsósorban azért, mert Curtis a rágnivaló gyertyákat vaníliával és cukorral ízesítette. Mindezek után rejtély, hogy William F. Semple amerikai fogorvos miért nem látott neki a gyártásnak, miután 1869-ben szabadalmaztatta a saját rágóreceptjét, ez ugyanis a gumi mellett porított édesgyökerek, krétaport és faszenet tartalmazott.

Wrigley

Curtis 1897-ben, gazdag emberként halt meg, és bár a termékét minden amerikai nagyvárosban kapni lehetett, a rágógumirobbanásért mégsem ő volt a felelős: Thomas Adams 1871-ben dobta piacra a saját rágóját, majd miután hat évvel Curtis halála előtt társult William Wrigley-vel, és megalapította a chicagói rágógyárat. Bár a Curtis & Son csemegéjének is megvolt a maga célközönsége, Wrigley inkább marketingeszközt látott a rágógumiban: miután szappangyára volt, a kiküldött szappanokhoz mellékelt repiajándékként egy-egy csomaggal. Mint kiderült, a rágó jobban érdekelte az embereket, mint a szappan, a többi meg már történelem. A Wrigley’s gyára egészen 2008-ig a család tulajdonában maradt, és az egyik legnépszerűbb márkává vált.

A történet szerint Adams nem Curtis nyomdokain haladt, amikor eszébe jutott, hogy rágót kéne gyártani: egy mexikói útján Sareta Anna tábornok kínálta meg rágnivalóval, amit a feltaláló érdekesnek, de nem feltétlenül finomnak talált, ezért kért a tábornoktól egy adag chiclét, hogy kísérletezhessen vele. A tervei szerint galvanizálta volna az anyagot, hogy műfogsort készíthessen belőle, de miután ebből nem lett semmi, úgy döntött, hogy megpróbálja rágóguminak eladni az anyagot. A sztori számos hasonlóságot mutatott Curtiséval: miután az ifjú feltaláló otthon kifőzte az első kísérleti rágógumit, becsomagolta és elvitte egy édességboltba, azonnal elkapkodták, Adams ezután nem győzte kielégíteni az egyre növekvő igényeket.

Háborús rágók

Arról, hogy hogyan és mikor terjedt el a rágózás az egész világon, több elmélet is született. Ezek közül a legnépszerűbb az volt, hogy Európába és Magyarországra is amerikai katonák hozták el a rágót a második világháborúban, de ez nagy valószínűséggel nem igaz. Egy másik, a valósághoz már valamivel közelebb álló elmélet szerint szintén amerikai katonák ismertették meg az európaiakat a rágózással: Charles Landon szerint az első világháborúban idegnyugtató hatást tulajdonítottak a rágónak, valamint segített a szomjúság leküzdésében is, és mivel az amerikaiaknak bejött, csakhamar más nemzetek katonái is rákaptak. Ez is jól hangzik, és elképzelhető, hogy a rágózás terjedéséhez az amerikai katonák példája is hozzájárult, de maga a rágógumi már Magyarországon is jóval az első világháború előtt megjelent.

Török 2020-as előadása szerint az első ismert magyar rágóreklám 1902-ből származik, amikor a publikumnak még sejtelme sem volt róla, hogy lesz első világháború, arról meg pláne nem, hogy elsőnek fogják hívni. A reklám szerint a Ricy rágógumi valódi amerikai, „oly különlegesség, melyet csak rágnak, de nem nyelnek le”, tisztítja a fogakat, elősegíti az emésztést, kerékpározóknak és turistáknak pedig egyenesen nélkülözhetetlen. Arról már nem is beszélve, hogy „eltüntet minden szájbűzt”, és a mentás íz mellett tutti-frittus, medvecukros, rózsás, ibolyás, narancsos, kólás és nektár ízben is kapható. A november 30-i számban egyébként a hirdetés egy szintén valódi amerikai felsőcipő, illetve egy székszorulás elleni Erzsébet-labdacs reklámja között kapott helyet.

Ezt a két világháború közötti epizódot ezután évekre elfeledték: mire újra kapható lett Magyarországon a minden szájbűz elleni csodarágó, már elveszítette rágó jellegét, 55 évvel ezelőtt kezdték el gyártani a golyórágót kávés, diós és citromos ízesítéssel. A golyórágónak viszont nem volt könnyű dolga, hiszen ekkoriban már kapható volt a Donald, majd a Turbo is, amivel nehéz volt felvenni a versenyt, hiszen a rágóhoz matricát vagy képregényt is csomagoltak, amit gyűjtögetni is lehetett. Nincs új a nap alatt: ezt az ötletet Curtis már a paraffinos rágók idején is bedobta, az édességek mellé egy kis képet is csomagolt, hogy még vonzóbbá tegye őket (a vaníliás gyertyára ez alighanem rá is fért).

A borzasztó rágó

És még mindig nincs új a nap alatt: Semple már feltalálta a funkcionális rágógumit, akármi is legyen az, kár, hogy nem került gyártásba, de hiába a nagyszerű gumi, a magyarok akarták is rágni, meg nem is. Ahogy a 2020-as konferencián Török is felhívta rá a figyelmet, a rágó érkezését a magyar lapok csúfolódással fogadták: 1929-ben a Budapesti Hírlap azon viccelődött, hogy Amerika visszatért a gumicuclihoz, az Előre pedig már 1915-ben is azon szörnyülködött, hogy az Egyesült Államok Kínában akarja terjeszteni ezt az ismeretlen és undorító csemegét, mert a kínaiak „még szüzek az eddig ismeretlen amerikai gyönyörűségtől”. A cikk szerzője ezt dicséretes dolognak tartja, mert rágózni borzasztó dolog: tönkremegy bele az ember foga, gyomra, sőt, az egész világ, mert így a 330 millió kínai mind bedől az amerikai fondorlatnak, és a sírja felett is Wrigley’s-reklámok fognak már csak virítani.

Az élet márpedig már csak olyan, hogy utat tör magának, és a jelek szerint a rágógumi is ilyen. Hiába az ellenkezés, a két háború között rághatott, aki rágni akart, a második után pedig a valóban amerikai gyökerű csemegét gyanúsnak bélyegezték, nem is indult meg a magyarországi gyártása egészen 1970-ig. Igény azért lett volna rá: 1959-ben akarták megalapítani az első magyar rágógumi-gyárat, de hiába ünnepelte a pártállami propaganda, a terv csődbe ment, és vissza kellett térni a rágógumi elvi alapon történő kritizálásához.

A rágógumit ma már nem elvi alapon kritizálják, hanem tudományosan: a szintetikus gumi mikroműanyagokat juttat a nyálba, végül pedig a testbe, ennek a pontos hatása még nem ismert, de semmi jóra nem lehet számítani. A testbe került mikroműanyag csökkenti a spermiumszámot, gyulladást okoz, és egész biztosan nem egészséges. Bár már az Élet és tudomány 1970-es száma is említette, hogy a rágógumi alkalmas lehet az olyan gyógyszerek bejuttatására, amelyek lassan szívódnak fel, illetve arra is, hogy gyerekekkel be lehessen vetetni a kellemetlen ízű készítményeket, a gyakorlat nem terjedt el széles körben, igaz, a mai napig kutatják az ebben rejlő lehetőségeket. Annak pedig, aki aggódik a mikroműanyag miatt, a rágóiparnak van egy jó híre: újra megjelentek a chicle-alapú termékek, amik ugyan aranyárban vannak, de ha nem tolják túl az ízesítést, az ember akár még azt is megtapasztalhatja, amiről Wardlaw írt: pokol drágán megpróbálhat elrágcsálni egy kőkemény rögöt, aminek olyan íze van, mint a fagyott gázolajnak. Jó hír, hogy a piacon kapható rágók közül még senki sem merte bevállalni Semple eredeti, elsőként szabadalmaztatott szenes-krétás receptjét, pedig hát az biztos finom lenne.