„Miért szeretjük a méheket, de utáljuk a darazsakat?” – ezzel a címmel írt tanulmányt a londoni University College biodiverzitással foglalkozó intézetének három kutatója. A szerzők abból indultak ki, hogy miközben mindkét repülő rovar elengedhetetlenül fontos munkát végez a természetben (a virágok és a gabonák beporzásától a rovarpopulációk szabályozásáig) és hasonlóan nagymértékű pusztulás sújtja őket, a társadalmi megítélésük szélsőségesen eltér egymástól.

Vagyis amíg mindenki tudja, hogy a hasznos, aranyos, szorgos-dolgos méhecskéket védeni kell, a gonosz, idegesítő, szúrós darazsakat ott csapjuk le, ahol csak érjük. És ez rossz.

„Az emberek nem veszik észre, milyen hihetetlenül értékesek a darazsak. Azt hiszik, hogy a sörükre vagy a lekváros szendvicsükre utaznak, pedig sokkal jobban izgatja őket, hogy zsákmányt találjanak a lárváiknak” – mondta a tanulmány egyik szerzője, Seirian Sumner a BBC-nek.

A tanulmány szerint a darazsakkal szembeni előítéletek a rovar egy olyan csoportja miatt alakultak ki, amely a fullánkos darazsaknak is mindössze az 1 százalékát tartalmazza – a Vespinae alcsalád 67 faja között találjuk ugyanis az emberrel kapcsolatba kerülő két leggyakoribb fajt, a lódarazsat (Vespa crabro) és a kecskedarazsat (Vespula vulgaris) is. Az sem segít rajtuk, hogy már Arisztotelész is leírta: a darazsak szúrása fájdalmasabb, mint a méheké. Ezt az amerikai rovarász, Justin Schmidt 2016-ban számszerűsítette is: a méhek szúrása a Schmidt-fájdalomskálán 0,5-2,5 közötti, a darazsaké 0,5-4 közötti erősségű volt.

A rovarok olyan alapvető ökológiai folyamatokban vesznek részt, mint a gabonák és a virágok beporzása, a kártevő és betegséghordozó ízeltlábúak populációjának szabályozása vagy a szerves anyagok lebontása. Ezek közül a beporzás a legnagyobb visszhanggal övezett terület, mivel globálisan évente körülbelül 130 milliárd dollár értékben végzik el ezt a szolgáltatást a rovarok – és hiába emelik ki általában a méheket a beporzók közül, a bogarak, a pillangók, a zengőlegyek és igen, a darazsak is hozzájárulnak ehhez. Utóbbiak ráadásul egy kevésbé kutatott területen, a biológiai szabályozásban is kiválóan teljesítenek: a gyorsan szaporodó ízeltlábúak populációszabályozásában a madarakkal és a kétéltűekkel vetekszenek.

Ahogy a nép, úgy a tudomány is diszkriminálja a darazsakat

A kutatók először egy online kérdőívben kérték arra az azt kitöltőket, hogy mondják el véleményüket négy, általánosan megnevezett rovarcsoportról: a méhekről, a darazsakról, valamint (a kutatás célját leplezendő) a legyekről és a pillangókról.

Először az állatok egy-egyszavas leírására ösztönözték a kitöltőket, a válaszokat pedig gyakoriság szerint rendezték sorba. Ahogy a táblázatból is kiderül, míg a darazsakra (és a kutatás lényegében fontos szerepet nem játszó legyekre és pillangókra is) többségbe érzelmeket kifejező szavakat használtak, addig a méheknél már előkerült a hasznos szerep is. A darazsaknál ráadásul hat negatív érzelmet kifejező szó is bekerült a top 10-be, míg a méheknél csak a szúrást (vagy a magyar nyelvben hibásan elterjedt változatban: csípést) említették meg nagy számban.

Aztán arra az egyszerű kérdésre vártak választ, hogy milyen érzést kelt a négy rovar a kitöltőkben. Ehhez egy -5 és 5 közötti skálán kellett osztályozni a megnevezett állatokat, és ahogy az az ábráról is kiderül, semmi meglepetés nem történt. A darázs és a méh szerepeinek megítélésére is kíváncsiak voltak a kutatók, itt egy tízes skálán kellett megjelölni, hogy mennyire tartják hasznos beporzónak, illetve ragadozónak a két csoportot. A darazsaknál viszonylag egyenletesen megoszlottak a vélemények, a méh megítélése már sokkal szélsőségesebb.

Végül a méhek és a darazsak kutatásait is átvizsgálták a szerzők, hogy kiderítsék, a tudományos világban is létezik-e előítélet a darazsakkal szemben.

Elsőként az 1980 és 2017 között publikált, nyilvánosan elérhető tanulmányok közül szűrték ki a méhekkel és darazsakkal foglalkozó kutatásokat: az 5244 tanulmány 64,3 százaléka (3372) foglalkozott méhekkel és csak a 35,7 százaléka (1872) darazsakkal. A méhek fölénye úgy még szembetűnőbb, ha figyelembe vesszük, hogy körülbelül 22 ezer méhfaj mellett közel 150 ezer darázsfajt különböztet meg a rovartan.

Azt külön megnézték, hogy ezek közül hány kutatás foglalkozott a két rovarféle sajátos, az ökoszisztémában betöltött szerepével, vagyis a beporzással és a biológiai szabályozással. Ebben a tekintetben 97,6-2,4 százalékos aránnyal nyertek a méhek, mivel az ő hasznosságukról 908, a darazsakéról pedig mindössze 22 tanulmány szólt a vizsgált időszakban.

A Bibliában átok, a sci-fiben rém a darázs

A szerzők néhány kulturális példát is felhoznak annak alátámasztására, hogy a darazsak iránti undort és utálatot már az ember már a kezdetektől fogva elültette magában.

Honnan is lenne érdemes kezdeni, ha nem a Bibliától? A kereszténység szent könyvében háromszor is megjelennek a darazsak, mint Isten csapásai. Mózes 5. könyvében például az Istennek nem kedves népekről hangzik el a következő: „Sőt még a darázsokat is rájok bocsátja az Úr, a te Istened mind addig, míglen elvesznek azok is, a kik megmaradtak, és a kik elrejtőztek te előled”. De kiemelik az ír esszéista-költő, Robert Wilson Lynd 1921-es írását, a Pleasures of Ignorance-et (A tudatlanság gyönyörei) is, amelyben „a mocsok gyermekei” névvel illeti a darazsakat – a pókokkal, a csótányokkal, a bolhákkal, az atkákkal és a legyekkel együtt.

De az is beszédes, hogy melyek a leghíresebb irodalmi művek, amelyekben szerepel a két rovar. A méhekről talán Magyarországon is mindenkinek Maja, a méhecske ugrik be elsőként, aki először Waldemar Bonsels 1912-ben megjelent gyerekkönyvében jelent meg. Amellett, hogy a politikai üzenetet is tartalmazó műben Maja a tökéletes állampolgárt jeleníti meg, a kedves méhecske egyszer ki is kel magából a könyvben, amikor egy szöcske összekeveri a méheket a darazsakkal, akiket Maja „banditák használhatatlan seregének” nevez. A későbbi adaptációk már megmaradtak a gyerekbarát, ártatlan vonalon, így Majának köszönhetően a méheket kiskoruktól kezdve kedvelhetik az emberek.

A darazsakat felvonultató legismertebb regény ezzel szemben H.G. Wells 1904-es könyve, Az istenek eledele, amelyben egy különleges tápszernek köszönhetően óriásira nőnek egyes élőlények. De a könyv leírása magáért beszél: „Rémséges szörnyetegek jelennek meg. Sosem látott méretű gyilkos csalánok, tigrisszerű patkányok, hatalmas darazsak bukkannak fel és szaporodnak ijesztő sebességgel”.

Nemes cél, hosszú táv

„A beporzók pusztulása miatti globális aggodalom hatalmas mértékű közérdeklődést és támogatást jelentett a méhek számára. Nagyszerű lenne, ha ezt a darazsakra is ki lehetne vetíteni, de ehhez teljes kulturális változásra lenne szükség. Az első lépés az lehetne, hogy a kutatók elkezdenek többet foglalkozni a darazsakkal, főként a gazdasági és társadalmi értékeikkel, amit aztán úgy kommunikálnak, hogy a publikum is megértse azok fontosságát” – jegyezte meg Alessandro Cini, a tanulmány társszerzője.

A tanulmányban rögzített célok között is megemlített kulturális változás elérése biztosan nem lesz egyszerű feladat, amikor a darázsfészekre az irtás, a darazsakra pedig az eltaposás az emberek zsigeri reakciója.

Vallomás: eddig a Qubit is inkább a méhtudományt propagálta a darazsak kárára. Néhány cikkünk a témában: