Az ember miatt agresszív és gyomorfekélyes a mai lovak többsége
Mivel a ma élő lovak túlnyomó többségének alig vagy egyáltalán nincs alkalma a fajtársaival való szabad érintkezésre, az állatok egyre frusztráltabbak. Az egymás közötti és az emberek felé is megnyilvánuló agresszív viselkedésük részben olyan megbetegedések számlájára írható, amelyek a szabadon élő populációkban alig vannak jelen – állítja Lynn Acton veterán amerikai lókiképző.
A legújabb etológiai eredményeket és a sok évtizedes tapasztalatait az Egyesült Államokban a napokban megjelent Amit a lovak tényleg akarnak (What Horses Really Want) című könyvében összegző Lynn szerint a versenyistállókban és a hobbilovardákban élő lovak többsége komoly viselkedési problémákkal küzd. Ezek túlnyomó többségének kiváltó oka az emberhez igazított tartási körülményekben, illetve a belőlük fakadó egészségi problémákban keresendő.
Zaklatók valódi vezérek helyett
A ló, közismert nevén Equus caballus (másik közismert nevén: Equus ferus caballus) 70 millió éves törzsfejlődéséből alig pár ezer évet töltött eddig emberközelben. Ahogy zsákmányból a gazdasági fejlődést megalapozó haszonállattá vált, úgy csökkent a faj természetes élettere, míg mára az egyedek többsége beszorult a négy fal közé, a fajon belüli interakciók pedig a minimálisra redukálódtak. Holott a lovak hierarchiában élő társas lények, és ezen a legújabb archeológiai leletek szerint a 9 ezer évvel ezelőtt kezdődő tenyésztésnek nevezett szelekció sem változtatott.
A ma élő vadlovak közül már csak a háziló Przewalski vagy Przsevalszkij (Equus ferus przewalskii) néven ismert, a kihalástól bő száz éve megmentett unokatestvéreinek természetes viselkedése tanulmányozható, ám az szinte semmiben nem különbözik a domesztikált fajtákhoz – esetleg a musztángokhoz hasonlóan visszavadult egyedekhez – tartozó, a természeteshez közelítő körülmények között élő lovakétól.
Eszerint a pár tucat állatot számláló családban, amelynek élén a rangidős vezérkanca áll, az együttélés alapja a biztonságot adó szoros kötődés. A szociális interakciókban központi szerepet tölt be a társak rendszeres ápolása, vagyis a harapdálós szőrzettisztítás, valamint a nem csak a csikókra jellemző közös játék. Ebből fakad a legendásan erős kapcsolatteremtő igény – ha nincs másik ló, más állatokkal vagy akár emberrel is.
A szoros kötődés mellett azonban a lovak között meghatározó az élénk csoportdinamika. A rangsorban elfoglalt, a csoporton belül változó helyek sorsa sokféleképpen eldőlhet. A kifinomult – a farok- és fültartástól a mimikán át az egyértelmű végtagjelzésekig rendkívül gazdag – békésebb testbeszédtől az olyan harciasabb megnyilvánulásokig tart a repertoár, mint a szüggyel végrehajtott lökdösés, a nyaklóbálással, illetve nyílegyenes fejvágással indított harapás, valamint az ágaskodást és lábszárharapást is felvonultató birkózás. Az utóbbiak azonban a szabadon élő populációkban a felnőtt egyedeknél szinte kizárólag az ivarzási időszakban és a mének között fordulnak elő.
Lynn szerint azonban az efféle magatartás az istállókban tartott egyedeknél sokkal gyakoribb. Az agresszió ráadásul sokszor az ember ellen irányul, mivel az amerikai lókiképző szerint az állatoknak nincs módjuk arra, hogy egymás társaságában elsajátítsák az alapvető viselkedésfajtákat.
Manapság a lovak születésüktől fogva úgy élik le az életüket, hogy el vannak egymástól választva, de jó esetben is csak napi pár órát tölthetnek társaságban a karámokban, esetleg a villanypásztorral leválasztott legelőkön. Lynn szerint az ilyen társas együttlét során kialakuló csoportdinamika azonban nem hasonlít a természeteshez, ahol főként az életkor és az ezzel járó tapasztalat teszi vezérré a vezért. Lovardai körülmények között viszont igen gyakran a társaikat csipkedve, harapva, rúgva zaklató egyedek lesznek a dominánsak. Az erőszakos viselkedést az ilyen egyedek az emberrel szemben is érvényesíthetik, amikor az belép az istállókban pár négyzetméteres boxot jelentő területükre, vagy akkor, amikor félreértelmezik a testi kontaktusokat.
Lynn szerint az agresszívan kötözködő egyedek magatartása azért is kifizetődő, mert a lovardai lovak életében kevés az állandóság a fajközi társas kapcsolatokban. A lovak adásvétele vagy a gazdák költözése miatt az alkalmi csoportok összetétele időről-időre változik, így az alapvetően a közösség túlélését szolgáló, a kor előrehaladtával bővülő élettapasztalat sem juthat érvényre, ahogy a kohéziót jelentő egyedi kötődések sem alakulhatnak ki úgy, mint természetes körülmények között.
Gyomorfekélyből erőszak?
Az agresszió másik oka Lynn szerint a lovardai takarmányozás, pontosabban a magyarul abraknak nevezett szemes takarmány (zab, árpa) túlzásba vitt etetése, valamint a stressz miatt mára a lovak körében egyre gyakrabban kialakuló gyomorfekély. A ma réti szénával etetett, hosszú szárú fűfélékre specializálódott emésztőrendszerű növényevők testükhöz viszonyítva kis méretű gyomra két élesen elhatárolódó részből, a nyelőcsői és a mirigyes részből áll – utóbbi termeli az emésztéshez nélkülözhetetlen gyomorsavat, amiből ha túl sok van, károsíthatja a nyelőcsői részt is. Lynn úgy véli, hogy az ilyen testi tünetektől ingerült, zaklatott lovak sokkal inkább hajlamosak az agresszióra, mint egészséges társaik.
A vonatkozó kutatások szerint egyébiránt a betegség a galoppsportban versenyző telivérek 70-94 százalékát, míg a díjugratástól a fogatsportig a lovak 58 százalékát érinti, az átlagos lópopulációban pedig minden tizedik ló küzd a komoly fájdalmakkal járó gyomorfekéllyel.
Hogy ez mennyiben játszik szerepet a lovak viselkedésében, még nem tudni pontosan, annyi azonban bizonyos, hogy az állatorvosok szerint a sok mozgással, a szállítási és versenyzési stressz csökkentésével, valamint a lovak rövid, alig 4 órás emésztési ciklusát kielégítő szénamennyiség biztosításával megelőzhető a gyomorfekély. Mindez a frusztrációnak és az abból fakadó agressziónak is az elejét veheti, főképp, ha sikerül a kötődési igényt is pótolni, például az emberrel kialakított kapcsolattal.
Egészségkárosító dominanciharc
A domesztikáció káros, agressziófokozó hatásait némileg megkérdőjelezi, hogy pár éve magyar kutatók a Hortobágyon szabadon élő három Przewalski lónál is gyomorfekélyt diagnosztizáltak. Mivel mindhárom állat mén volt, a kutatók azt feltételezik, hogy esetükben a dominanciaharcok okozta stressz vezetett a gyomorfekély kialakulásához.
Az ivarzási (szakszóval: sárlási) időszakban a kancákért verekedő mének akár élet-halál harcot is vívhatnak, de a domesztikált csődörök is képesek megölni egymást, ha emberi hibából összekerülnek.
A magyarországi lovas körökben ma is mesélt anekdota szerint az 1945 után átmenetileg az elvtársi megbízhatóság alapján irányított méntelepeken a „győzzön a jobb” félreértelmezett evolúciós szabályára hivatkozva engedték egymásra a különböző fajták törzsménjeit.
Durva sérülésekkel végződő rangsorharc egyébként néha a kancák között is előfordul – ebből a szempontból a lovak világa ugyanúgy koedukált, mint a sportlovasoké.
Korábbi kapcsolódó cikkeink: