Külszíni mészkőbányákban és meddőhányókon találnak menedéket a veszélyeztetett nyugat-európai lepkefajok
A legeltetéses állattartás visszaszorulásával és az egyre intenzívebb szántóföldi növénytermesztés eluralkodásával az elmúlt száz évben radikálisan csökkent a természetes vagy természetközeli karsztos gyepek száma Észak-Németországban. Az élőhelyek beszűkülését az olyan rovarfajok populációja is megsínylette, mint az ezüstös boglárka (Plebejus argus), a faj létszáma Nyugat-Európában a becslések szerint felére zsugorodott az 1950-es évek óta.
A rohamosan csökkenő sokféleségű rovarvilág jelenlegi állapotát fémjelzi, hogy az év elején a világ vezetői kutatói apokaliptikus léptékű pusztulásra, a rovarfajok 41 százalékának közelgő kihalásának veszélyére hívták fel a nemzetközi közvélemény figyelmét az amerikai tudományos akadémia PNAS folyóiratában. Mindezek ismeretében némi bizakodásra ad okot, az az Insect Conservation and Diversity című entomológiai szakfolyóiratban nemrég megjelent tanulmány, amelynek szerzője két évnyi terepi megfigyelését összegezve azt állítja, hogy az ezüstös boglárkák másodlagos ökológiai élőhelyre találtak az Észak-Rajna-Vesztfáliát átszelő Diemel folyó völgyében és az ugyanitt találhat Brilon-fennsíkon. A legnagyobb meglepetésre a populációk az itt található külszíni fejtésű mészkőbányákban leltek otthonra.
A Science által ismertetett kutatási eredmények szerint a lepkéket a közelben zajló bányászati tevékenység sem zavarta, elegendő volt nekik a mészkőtalajon megtelepedett, alig vagy egyáltalán nem bolygatott természetes réti flóra és fauna. A faj hernyója ugyanis a lepkévé változása előtti utolsó időszakot a fekete hangyák (Lasius niger) védett bolyaiban tölti – testnedveivel táplálva a bolylakókat.
A kutatást végző Thorsten Münsch, az Osnabrücki Egyetem ökológusa szerint az általa vizsgált 9 aktív és 12 felhagyott kőfejtő 60 százalékában stabil és egészséges lepkepopulációt figyelt meg, míg a művelés alatti kaszálóknak alig a felén tapasztalt hasonlót, a művelésből kivett réteken pedig nem éltek ezüstös boglárkák. Ennek oka szerinte az volt, hogy a mészkőbányák lúgos kémhatású vékonyka talaján a rovar fő táplálékául szolgáló pillangós növények zavartalanul megtelepedhettek és a nyári napsütésben könnyebben felmelegedő felszín is kedvezett a szaporodásuknak.
A Science cikke szerint Dirk Maes, a belgiumi Természetvédelmi és Erdészeti Kutatóintézetének entomológusa hasonlót tapasztalt: az elmúlt években a szénbányák meddőhányóin az eredetileg réteken és legelőkön honos, szintén drasztikusan megfogyatkozott létszámú barna szemeslepke (Hipparchia semele) populációi találtak másodlagos ökológiai élőhelyet. Az itteni vékony talaj és a gyér növényzet ugyanis sokkal közelebb van a természeteshez, mint a legeltetés kiszorulása után fennmaradt, műtrágyázással nitrogén- és foszfordússá tett, így a lepkefaj által kedvelt perjefélék helyett a fásszárúaknak kedvező területek.
A tudományos magazinnak Münsch azt mondta, hogy a rovarok támogatására a felhagyott észak-német mészkőbányákban juhokat és kecskéket lehetne legeltetni, ezzel elejét véve a cserjésedésnek. Maes pedig egyenesen azt javasolta, hogy a belgiumi meddőhányókban legeltetés híján a hegyi kerékpáros és lovas turisták „gyepkezelése” is elegendő volna a megfelelő életkörülmények kialakításához.
Korábbi kapcsolódó cikkeink:
