Nem Neil Young távozása a legnagyobb baj a Spotify-jal, hanem az, hogy szar a zene
Régen szólt olyan hangosan a nyugati világ legnépszerűbb streaming platformja, a Spotify, mint az elmúlt napokban. Miután az igényes popzenész, Neil Young bejelentette, hogy otthagyja a szolgáltatót, egy másik igényes popzenész, Joni Mitchell is közölte, hogy eltávolítja a számait a Spotify-ról, mire a New York-i tőzsdére 2018-ban bevezetett svéd cég értéke egyes elemzések szerint 2 milliárd, ismét más elemzések szerint 4 milliárd dollárral csökkent. És mivel egy zenész százat csinál, a tiltakozókhoz gyorsan csatlakozott Nils Lofgren (ha már itt tartunk, ki az a Nils Lofgren?), sőt még Harry herceg és felesége, Meghan Markle is felszólalt az ügyben, bár nekik aztán tényleg egyetlen számuk sincs fent a Spotify-on.
Neil Youngnak viszont maga a WHO igazgatója, Tedros Adhanom Ghebreyesus köszönte meg a Twitteren a bátor kiállást, amit a zenész eredetileg a menedzsmentjének és a kiadójának címzett, és saját weboldalán tett közzé, de mivel azzal a lendülettel, ahogy föltette, le is szedte, a nyomai csak a sajtóban maradtak meg.
A tiltakozást, amihez időközben több nem túl ismert zenész és podcaster is csatlakozott (India Arie, Roxane Gay, Graham Nash és Blythe Terrell rajongóitól elnézést), az váltotta ki, hogy a Spotify által 2020-ban 100 millió dollárért leigazolt, bunyós közvetítőből lett riporter, Joe Rogan a platformon futó podcastjében többször is szkeptikus véleményének adott hangot: „nem hiszem, hogy ha fiatal vagy és egészséges, akkor szükséged van [a vakcinára]” – mondta, és azt is kijelentette, hogy „ez egy teljesen újfajta vakcina. Nevetséges azt gondolni, hogy az embereknek nem kellene szkeptikusnak vagy idegesnek lenniük miatta”. Az utolsó cseppnek a pohárban a összeesküvéselmélet-terjesztő biokémikussal, Dr. Robert Malone-nal készült 2021. december 31-i interjú bizonyult. Malone az adásban kijelentette, hogy az amerikaiakat „hipnotizálták” annak érdekében, hogy beoltassák magukat, és hogy az amerikai társadalomban a covid miatt „tömegformációs pszichózis” alakult ki (a pszichológiai szakirodalom nem ismer ilyen kifejezést). Az interjú megjelenése után nem kevesebb mint 270 orvos, ápoló és professzor tiltakozott nyílt levélben az ellen, hogy a Spotify Rogan révén hangot ad a vírusos összeesküvés-elméleteknek.
De mi az a Spotify?
Mielőtt rátérnénk Joe Roganre és a tiltakozási hullámot kiváltó Neil Youngra, gyors történeti áttekintés: a digitáliszene-hallgatás, pontosabban -hozzáférés forradalma 1999-ben kezdődött az ingyen zenemegosztást lehetővé tévő Napsterrel. Csakhogy az a modell, miszerint az ember lelopja a zenét valahonnan, aztán megosztja másokkal, akik majd szintén lelopják, nyilván fenntarthatatlan volt. És bár a metallicás Kirk Hammett korabeli kirohanásain akkor is meg ma is jókat lehet röhögni, az nevet, aki utoljára nevet: a zeneipar egy szempillantás alatt kicsinálta a Napstert, ami 2001-ben bezárt, tehát gyakorlatilag kevesebb mint kétéves diadalmenet után végleg eltűnt a föld színéről – már ami az eredeti, ingyenes fájlmegosztót illeti.
Ebbe a Napster által hagyott űrbe hatolt be jó érzékkel a minden űrbe jó érzékkel behatoló Steve Jobs, aki lezsírozta a jogtulajdonosokkal, hogy pénzért árulhassa a zenéiket, és az Apple már a Napster bukásának évében, 2001-ben elindította az immár teljesen jogtiszta iTunest, ahol egy szám kb. 1 dollárba került, egy album meg következésképp kb. 10-be. Jobs ráadásul még ugyanabban az évben ledobta az atombombát, az új évezred walkmanjét, az iPodot (iPhone ugye még nem létezett) az Apple-től megszokott sikamlós dizájnnal, menő szoftverrel és az egész digitális „ökoszisztémával”, ahogy az Apple-fanboyok szokták nevezni az egyforma ikonokat.
Az iTunesszal egy baj volt, hogy drága, a Napster ingyenességéhez szokott tömegeknek mindenképpen – nagyjából annyiba került egy album, mintha egy CD-t vett volna az ember, csak még CD-t sem kapott hozzá. Ebbe a Steve Jobs által hagyott űrbe hatolt be jó érzékkel két élelmes svéd, akik kitalálták, hogy ha már 21. század, akkor streamelni kell a zenét, nem letölteni, és 2006-ban megalapították a Spotify-t, ahol kb. annyiba került egy egész hónapos korlátlan előfizetés (most éppen 10 dollárba), mint az iTunes-ban 10 szám letöltése. A szolgáltatás csak 2009-ben indult el, akkor is döcögve, Magyarországra pedig hivatalosan csak hosszú évekkel később, 2013 végén jutott el, akkor viszont akkorát szólt, hogy még az Új Harkányi Hírek is beszámolt róla.
És bár az Apple 2015-ben elindította saját streamelős platformját, az Apple Musicot, ráadásul hajszálpontosan ugyanannyi havi előfizetési díjért, mint amennyibe a Spotify került, máig nem tudta utolérni a svédeket. A Spotify-nak összesen 365 millió havi aktív felhasználója van, akik közül 165 millióan előfizetnek, 200 millióan pedig a minőségileg lebutított, reklámokkal tűzdelt ingyenes verziót hallgatják, és ezzel a Spotify a nyugati streaming platformok között egyértelműen piacvezető. (A „nyugati” jelző nem puszta dísz: a sencseni székhelyű kínai megacég, a Tencent streaming szolgáltatásait, a QQ Musicot, a Kugout és a Kuwót összesen 615 millióan használják, és 61 millióan fizetnek is értük.) Az Apple Music viszont utoljára 2019-ben hozta nyilvánosságra az adatokat, szám szerint 60 millió előfizetőt, és ha ez a szám az azóta eltelt időben ugyanolyan ütemben növekedett, mint addig, becslések szerint most akkor is csak 110 millió felhasználója lehet. (Az Apple mint konkurens természetesen a mostani botrány hátára is felült, amikor nem sokkal Young bejelentése után kitrollkodta a Twitterre, hogy az Apple Music „Neil Young otthona”).
Az Apple persze nem a Spotify egyetlen versenytársa: ott van még a SoundCloud (175 millió felhasználó), az Amazon Music és a csak Amerikában elérhető Pandora (mindkettő kb. 55 millió felhasználóval), és azt sem szabad elfelejteni, hogy a YouTube-on, ami elsősorban nyilván videós platform, összesen 2 milliárdan hallgatnak zenét valamilyen formában.
És ahogy az már a techcégek esetén lenni szokott (lásd a Microsoft, az Apple, a Google vagy a Facebook esetét), mihelyt az eleinte menőnek számító vállalatok kezdenek nagyra nőni, úgy szaporodnak velük a bajok: a tömegek természetesnek veszik őket, de a rajongók fogynak, a kritikusok szaporodnak, a cégek pedig igyekeznek engedni a nyomásnak, ahol tudnak. A Spotify esetében például zenészkörökben már a kezdetek kezdetén az okozott általános pánikot, bár ez nem a cég bűne, hogy a bárdolatlan hallgatók hajlamosak egyenként vagy random sorrendben fogyasztani a számokat, így a nagy műgonddal összeállított albumok, különösen a narratív elemeket felvonultató konceptalbumok értelmüket vesztik. Tavaly az Adele néven ismert művésznő ért el átütő sikert: miután a Twitteren arra panaszkodott, hogy a Shuffle funkció, amikor a Spotify véletlenszerű sorrendben játssza le egy album számait, élvezhetetlenné teszi legújabb művét, a 30 című albumot, a Spotify beadta a derekát, és nemes egyszerűséggel eltüntette a Shuffle gombot az albumok lejátszása mellől.
De ki az a Joe Rogan?
Amikor a Spotify másfél évvel ezelőtt bejelentette, hogy 100 millió dollárt fizet Joe Rogannek azért, hogy a platformra költözzön, nem kockáztatott sokat. Rogan akkor már nemcsak az USA-ban, hanem a YouTube-ra is kitett podcastjei révén az egész világon ismert sztár volt, aki politikailag függetlennek vallja magát, sőt nézeteit illetően állítólag inkább tekinthető demokratának, mint republikánusnak, azzal az apró kivétellel, hogy teljes mellszélességgel kiáll a fegyverviselési jogok mellett, megszállott hobbivadász, és egyike azon hírességeknek, akik a közelmúltban bejelentették, hogy a liberális, túlszabályozott Kaliforniából az engedékeny, republikánus Texasba költöznek. Riporteri képességei ugyanakkor vitathatatlanok: se szeri, se száma azoknak az elemzéseknek, amelyek interjúkészítési taktikáit, tanult vagy ösztönösen alkalmazott módszereit vizsgálják vagy egyenesen magasztalják.
Rogan leigazolásával a Spotify nem hajtott végre forradalmi tettet, csak a szórakoztatóiparban már jól bevált sémákat követett. Az egyik ilyen séma, amikor a feltörekvő, új technológiát képviselő médiacégek máshol már bevált hírességeket csábítanak magukhoz: mint emlékezetes, 2004-ben, amikor még mindenki azt hitte, hogy a műholdas rádiózásé a jövő, a manhattani székhelyű Sirius (ma már Sirius XM) nem kevesebb mint 500 millió dollárt fizetett az akkor talán első számú sztárrádiósnak, Howard Sternnek azért, hogy 5 évre odaköltözzön, és nem véletlen, hogy a lépést akkoriban a rádiózás történetének legfontosabb dealjeként emlegették. (Stern siriusos szerződését nemrég, 2020-ban hosszabbították meg újabb 5 évre; egyes hírek szerint 500, más hírek szerint 665 millió dollárt kap.)
A másik ilyen séma, amikor a már létező, mások által gyártott tartalom disztribúciójára szakosodott cégek rájönnek, milyen fontos a saját, exkluzív tartalom. Jó példa erre a Netflix, ami a múlt évezred végén egyszerű videókölcsönzőként indult, ahonnan DVD-n, postai úton lehetett filmet rendelni, aztán jött az online filmvetítés, mostanra viszont a cég számtalan kifejezetten sikeres filmet és sorozatot gyártott le saját erőből. Rogan podcastjeit persze nem a Spotify gyártja, legalábbis egyelőre, de elcsábítása mindenképpen jelentős lépés a saját, exkluzív tartalom irányába, ami az ilyen platformok egyik legnagyobb kincse.
A történethez tartozik, hogy bár az oltásellenesség hirdetése mindenképpen elítélendő, a vírustagadó Malone-nal készült interjú nem tipikus abból a szempontból, hogy Rogan direkt minden tökkelütött jöttmentnek teret adna – bár az is igaz, hogy a hallgatottság nagy úr, és az utóbbi időben meglehetősen zavarodott benyomást keltő kanadai pszichológus, Jordan Peterson 2018-as szereplése után a múlt héten ismét felbukkant a podcastben. A Neil Young távozása által keltett vihar viszont leginkább a közösségi média működési mechanizmusából fakadó öngerjesztő, kontrollálhatatlan folyamatnak tűnik, amihez bárki szívesen csatlakozik, aki vírusügyben osztaná az észt, és akar magának egy kis népszerűséget (aki eddig nem tudta volna, ki az a Nils Lofgren, most biztosan rákeres).
Ezekben a pillanatokban mindenesetre ott tartunk, hogy Rogan megvédte saját podcastjét, elnézést kért a Spotify-tól amiatt, hogy ennyi nyűgöt okozott, a cég pedig adott a halottnak egy csókot, és ahogy Mark Zuckerberg szokta, megígérte, hogy ezentúl figyelmezteti a felhasználókat, ha egy műsorban a covidról esik szó, és elirányítja őket valami vírusmentes safe space-be. Az viszont sokat elárul, hogy amikor a Spotify-nak Neil Young és Joe Rogan között kellett döntenie, gondolkodás nélkül Rogant választotta – aztán lehet, hogy nemsokára a dalai láma is kitweettel valamit, és változik a helyzet.
De ki az a Neil Young?
Hogy a népszerű mémet idézzük:
A torontói születésű, most 76 éves, közismerten igényes popzenésznek, Neil Youngnak nem csak a Spotify-jal van baja. Neki alapvetően a világgal van baja, és a világnak, amivel Neil Youngnak annyi baja van, természetesen része a Spotify is. Young az igényes popzene Bonójaként azok közé a művészek közé tartozik, akik évtizedek óta rendszeresen hallatják a hangjukat különböző közéleti kérdésekben, és ideológiai, politikai jellegű vagy a tudományról alkotott véleményüket sokszor bele is fogalmazzák dalaikba.
Young, aki máig benne ül az amerikai gazdákat támogató szervezet, a Farm Aid igazgatótanácsában, és a Keystone XL olajvezeték leghangosabb ellenzői közé tartozik, hosszú karrierje során írt már dalt, amiben az USA-t háborúba vezető akkori elnök, George W. Bush felelősségre vonását követelte (Let’s Impeach the President), a genetikailag módosított élelmiszerek elleni küzdelem aktív harcosaként pedig The Monsanto Years címen komplett albumot szentelt a GMO-nak, pontosabban a GMO-ellenességnek. 2016-os találkozása a Late Show műsorvezetőjével, Stephen Colbert-rel és egy félelmetes, embernagyságú génkezelt kukoricával itt tekinthető meg:
De mi a baj a GMO-ellenességgel, hogy jön ide a koronavírus, Joe Rogan és a Spotify? Ami a génmódosítást illeti, nyilván mindenki attól fél, amitől akar, csakhogy a mostanra megszilárdulni látszó tudományos konszenzus szerint a GMO-ból származó élelmiszer nem veszélyesebb, mint bármely nem génmódosított növényből vagy állatból származó. Ennek megfelelően manapság számos tudós, biológus és genetikus a szakmája, tágabb értelemben a modern biotechnológia, még tágabb értelemben a komplett tudomány ellen intézett támadásnak tekinti a génmódosítás ellen megfogalmazott vádakat. És mivel itt az emberiség nyakán a koronavírus, a biotechnológia ellen felhozott vádakat sokan hajlamosak azonosítani a víruskutató, vakcinagyártó tudósok és cégek elleni vádakkal, mert hogy ugye azok is génekkel, RNS-sel meg ilyesmivel matatnak, ennél jobb melegágyat pedig el sem lehet képzelni a vírustagadó és vakcinaszkeptikus konteóknak. A helyzet odáig fajult, hogy szegény Neil Youngot a Daily Beast múlt heti cikke egyenesen azzal vádolja, hogy képmutatás, amit művel, hiszen több évtizedes GMO-ellenes tevékenységével épp ő segített megágyazni a mai vakcinaellenes mozgalomnak.
Mit tesz ilyenkor az igényes zenész? Mit tenne, letiltja a számait a Spotify-ról. Neil Young ezzel a húzással két legyet ütött egy csapásra: egyrészt kihúzta azon kritikák méregfogát, amelyek szerint a GMO-ellenesség egyenlő a vakcinaellenességgel, és learatta a bátor kiállásért járó babérokat, másrészt jól odasózott ősellenségének, amit úgy hívnak, hogy Spotify.
Youngnak már 2018-ban is meggyűlt a baja a platformmal, igaz, akkor a jogdíjak miatt, de legnagyobb, hosszú évek óta hangoztatott fájdalma, hogy a zenemegosztókon hallható számok hangminősége közel sem éri el azt a szintet, amire ő igényes zenészként a stúdiófelvételek során törekszik. Ahogy a bejelentés után saját weboldalán kiadott közleményében (és ebben már szó sem esik Roganről, covidról, vírusról és vakcináról) kifejezetten egyedi, leginkább Donald Trumpéra emlékeztető stílusban írja:
„Az AMAZON, az APPLE és a Qobuz ma a zene 100%-át szolgáltatja, és sokkal jobban szól, mint a SPOTIFY szaros, lebutított és kiherélt hangzása. Ha a SPOTIFY-t támogatod, tönkreteszel egy művészi kifejezésformát. Üzlet a művészet előtt. A SPOTIFY a művész zenéjét 5%-os minőségben játssza le, és annyi pénzt kér érte, mintha az igazi zenét kapnád meg. [...] A SPOTIFY kirabol téged, és ezt teszi az első naptól kezdve. A SPOTIFY-hangzástól nem leszel libabőrös! [...] Amikor otthagytam a Spotify-t, jobban éreztem magam!”
Az igényes művész, más értelmezésben hőbörgő bácsi természetesen nem ma kezdte a minőség miatti hőbörgést, hanem gyakorlatilag azzal egy időben, hogy a súlyos sávszélességhiánytól szenvedő világ elkezdte hallgatni a valóban rossz minőségű mp3-akat. A fent említett Napster ugyanis, ha másra nem, arra mindenképpen jó volt, hogy a szolgáltatók rájöjjenek: a fogyasztók többsége nem ragaszkodik a CD-minőségű zenékhez, hanem megelégszik a lehető legkisebb fájlméretűre tömörített, következésképp silány minőségű zenével is, főleg, ha olcsón adják, akkor meg főleg, ha ingyen van. (Jonathan Berger, a Stanford Egyetem zeneprofesszorának éveken át folytatott kísérletei szerint a mai fiatalok füle már a tömörített mp3-akhoz szokott, így azt tartják természetesnek, az tetszik nekik, és nem a veszteségmentes, stúdióminőségű felvételek.)
Youngot mindenesetre annyira felbőszítette a minőségromlás, hogy a tettek mezejére lépett, és kifejlesztette, majd egy felettébb sikeres Kickstarter-kampány után 2015-ben piacra is dobta saját zsebzenemasináját, a 400 dollárért árult Ponót, ami 24 bites, 192 kHz-es, a veszteségmentes FLAC (Free Lossless Audio Codec) formátumon alapuló fájlokat játszott le, és valóban hatalmas ugrást jelentett a silány minőségben tömörített mp3-akhoz képest. Csakhogy a nagyközönség, ahogy maga Neil Young mondaná, magasról szart az egészre: amekkora siker volt a Pono még a piacra lépés előtt, akkora bukás lett a projekt vége, és 2017-ben, két évvel az indulás után (lásd még: Napster) Young cége, a PonoMusic végleg lehúzta a rolót. (A 444.hu az elsők között, 2015-ben tesztelte a Toblerone alakú csodakészüléket, és nem volt tőle elragadtatva; a Gizmodo nagyjából ugyanakkor közölt cikkének az volt a címe, hogy Ne vedd meg, amit Neil Young árul!)
És hogy mi a helyzet a Young által halálra ostorozott Spotify hangminőségével? Az a helyzet, hogy Youngnak igaza van, részben legalábbis mindenképpen. A Pono piacra dobásának évében, 2015-ben a Spotify az Ogg Vorbis formátumot használta 320 kbit/s-os bitrátával, míg az Apple Music a 256 kbit/s-os AAC-t (Advanced Audio Encoding), és a Cnet akkori, meglehetősen alapos tesztje például nem talált a kettő között lényeges, emberi füllel hallható különbséget. Ma a Spotify azt állítja, hogy – legalábbis a fizetős változatban – ugyanúgy 256 kbit/s-os AAC-t használ, mint korábban az Apple. Csakhogy az Apple időközben, konkrétan tavaly az Amazonhoz hasonlóan bevezette a veszteségmentes tömörítést, esetében az ALAC-ot (Apple Lossless Audio Codec), és a CD-minőségű 16 bites/44,1 kHz-estől a 24 bites/192 kHz-esig terjedő változatban streameli a zenét.
Annak, hogy a minőségen érdemes lenne javítani, mert igenis van rá igény, és a versenytársak mostanra elhúztak, a Spotify is tudatában van – nem véletlen, hogy tavaly év elején nagy csinnadrattával beígérte a veszteségmentes, „hi-fi minőségű” zenét (igaz, azt sem mindenhol, csak egyes piacokon). Csakhogy az ígéretből máig nem lett semmi, és idén január elején a cég már csak annyit közölt, hogy jön, jön a hi-fi, csak éppen fogalma sincs róla, hogy mikor. Arról már nem is beszélve, hogy, mint fent említettük, a Spotify felhasználóinak többsége, nagyjából 200 millió ember egyáltalán nem fizet a szolgáltatásért, vagyis hi-fi ide vagy oda, a 128 bites verzióra lebutított zenét hallgatja, ami valóban alig szól jobban egy Sokol zsebrádiónál. De legalább ingyen van.
Öt megválaszolatlan kérdés maradt csupán:
- Vajon Neil Young fizet a Spotify-ért, ha már ennyire utálja, vagy akkora sóher, hogy a lebutított ingyenes verziót hallgatja, és azt szidja?
- Ha már ekkora vakcinapárti, beoltatta magát?
- Ha lesz hi-fi Spotify, visszaköltözik?
- Mit gondol, mikor szólal meg az ügyben a dalai láma, és mit üzen majd?
- Ki az a Neil Young?
Kérdéseinket feltettük volna az igényes művésznek, de, talk about greed, a weboldalán a Contact Us-ra és ott a Letters to Neil-re kattintva kiderül, hogy sajnos csak az írhat neki üzenetet, aki előfizet a Classic csomagra (19,99 dollár évente), a Rust csomagra (39,99 dollár) vagy a Patron csomagra (99,99 dollár). Annyiért meg már adnak egy vagon használt Neil Young CD-t, telis-teli veszteségmentes, vírusmentes slágerekkel.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
Kapcsolódó cikkek
Felelőtlen emberek hazugságokat terjesztenek - írja Joni Mitchell, aki otthagyja emiatt a Spotify-t
1,6 milliárd dolláros pert indított a Spotify ellen Neil Young és a Doors dalainak jogtulajdonosa
