Akárhogyan is igyekszünk utolérni, a klímaváltozás egy lépéssel az emberiség előtt jár, többek között azért, mert a a politikai döntéshozók és a világgazdaság szereplői a tudományos közösség figyelmeztetései ellenére nem igazán erőltették meg magukat az elmúlt évtizedekben, hogy megelőzzék a környezetpusztításból és a népességnövekedésből fakadó kríziseket.

Ma már legalább a tudósok egyetértenek abban (jó, csak 99,9 százalékban), hogy a Földet egyre sürgetőbben fenyegeti a klímaváltozás, amelynek hatásait az emberi tevékenységek, főként az üvegházhatású gázok hatalmasat nőtt kibocsátásai erősítették fel. De még nekik is sokáig tartott, hogy ebben egyetértsenek: 1992-ben a 67 százalékuk, 2004-ben a háromnegyedük, 2007-ben a 84 százalékuk, míg 2016-ban már a 97 százalékuk fogadta el az ember által felgyorsított klímaváltozás hipotézisét.

Papíron már a politikai akarat nyomai is látszanak, hiszen a pár hónapja lezajlott klímakonferencián a korábbinál szigorúbb célokat fogalmaztak meg a világ vezetői, de a szakértők szerint ennél már sokkal radikálisabb lépésekre lenne szükség – és a szárazságot, a hurrikánt, az áradásokat vagy a bozóttüzeket sem érdekli különösebben, hogy 2050 helyett most 2035-öt írnak bele a szerződésbe.

Amikor Al Gore 2006-ban kijött a globális felmelegedésről szóló előadását bemutató dokumentumfilmjével, a Kellemetlen igazsággal, a Wall Street Journal még Richard S. Lindzen, az MIT légkörfizikusának írásával reagált a filmre, „Nincs konszenzus a globális felmelegedésről” címmel. A kutatók több mint háromnegyede persze csak fogta a fejét, de ekkoriban még simán érték mainstream támadások az exalelnökből klímahírnökké vált Al Gore-t, akinek megítélése egy időben a klímatudományba vetett általános hitet is befolyásolhatta.

Mit kaphattak akkor azok a tudósok, akik már 50 évvel ezelőtt, 1972-ben arra figyelmeztették az embereket és a politikai vezetőket, hogy nagyon rossz irányba halad a világ, a folyamatos növekedésre épülő gazdaság és társadalom ugyanis fenntarthatatlan?

A túlélés tervrajza

A hatvanas évek végén több vegyi és olajkatasztrófa, valamint a NASA űrhajósainak a Földet távoli bolygóként ábrázoló fényképei egyszerre mutattak rá bolygónk törékeny és egyedülálló mivoltára, és intette az emberiséget a környezet megóvására. 1970-ben tartották meg az első Föld napját, ekkor alakult meg az amerikai környezetvédelmi hivatal (EPA), a brit környezetvédelmi minisztérium, de a nagy zöld mozgalmak indulása is erre az időszakra tehető.

1969 különösen nagy év volt az éppen szerveződő környezetvédő csoportoknak: a Greenpeace és a Friends of the Earth egyaránt azért jött létre ebben az évben, hogy felhívja a figyelmet a környezeti problémák társadalmi, politikai és emberi jogi vonzataira és okaira, de mellettük egy kőgazdag családból származó, ám az iparosodás fűtötte gazdasági növekedésre épülő világrendet elutasító ökofilozófus is szervezkedni kezdett.

Miután bejárta a világot alternatív társadalmi berendezkedések után kutatva (főként őslakos közösségek, törzsek vizsgálatával), a brit-francia Edward Goldsmith fejébe vette, hogy hotelmágnás édesapja örökségéből környezetvédelmi magazint alapít, ahol az akkoriban radikálisnak számító nézeteiket közvetíthetik kutatók, újságírók és más gondolkodók. A végül szintén 1969-ben megalakult, oknyomozó anyagokat, híreket, véleménycikkeket és tanulmányokat egyaránt közlő The Ecologist többek között a klímaváltozással, az élelmiszerbiztonsággal, a vegyi szennyezésekkel és a nagyvállalatok környezetpusztításával is foglalkozott cikkeiben, és emiatt balról is, jobbról is támadták.

Az Ecologist 1972 januárjában különszámmal jelentkezett: A Blueprint for Survival (A túlélés tervrajza) című kiadványt Goldsmith négy kollégájával együtt állította össze az Ecologist főhadiszállásán (vagyis Goldsmith londoni otthonában), akik közül Robert Allen feladata volt, hogy még a szerkesztési munkálatok közben eljuttassa a szövegeket ismert tudósokhoz, és megszerezze a támogatásukat. A meglehetősen szélsőséges változásokat követelő különszámot így összesen 33 neves kutató aláírása tette igazán hitelessé – többek között Julian Huxley evolúcióbiológus, Ezra J. Mishan közgazdász, Frank Fraser Darling ökológus, Peter Medawar biológus és Peter Scott ornitológus támogatta a kiáltványt.

„A radikális változás szükséges és elkerülhetetlen is egyben, mivel az emberek számának és az egy főre jutó fogyasztásnak a jelenlegi növekedése az ökoszisztémák felborulásával és az erőforrások kimerítésével aláássa a túlélés alapjait” – írták a szerzők, akik a fenntartható életmód modelljét az őslakos társadalmakhoz hasonló kisebb, önellátó közösségekre alapozták. Úgy vélték, ha az emberek kisebb közösségekbe szerveződnek, azzal nemcsak a mezőgazdasági és technológiai tevékenységek környezeti hatása csökkenthető, de a népességnövekedést is könnyebb megállítani, az életmód pedig a társadalmi kohézió, a testi egészség és a szellemi jóllét erősödéséhez vezet, így boldogabb társadalmakat eredményez.

„Az ipari életmód és a terjeszkedés ethoszának legfőbb hibája, hogy nem fenntartható. Megszűnése még a ma születettek életében elkerülhetetlen, hacsak nem tartja fenn egy ideig egy bebetonozott kisebbség annak árán, hogy az emberiség többi részének nagy szenvedést okoz. Abban biztosak lehetünk, hogy előbb vagy utóbb véget ér (csak a pontos időpont és a körülmények kétségesek), és ez kétféleképpen következhet be: vagy akaratunk ellenére, éhínségek, járványok, társadalmi válságok és háborúk sorozatában; vagy azért, mert mi azt akarjuk – mert olyan társadalmat akarunk létrehozni, amely nem kényszeríti gyermekeinket nélkülözésre –, humánus és megfontolt változások sorozatában.”

A szerzők szerint a legnagyobb problémát az jelentette, hogy a politikusok, a döntéshozók nem komplex ökoszisztémákban gondolkodtak a környezetterhelő tevékenységeket illetően, hanem csak egyes részterületek adataiból dolgoztak. Így például hiába állt az ENSZ élelmezési programjának központjában az akkori terméshozam tízszeresét ígérő új búza- és rizsfajták, ha azok annyira érzékenyek a betegségekre, hogy fokozott, 27-szer intenzívebb növényvédőszeres kezelést igényelnek. A kormányokat pedig azzal vádolták, hogy kizárólag a folyamatos gazdasági növekedést tekintették a fejlődés és a jólét mutatójának, ami hatféleképpen kergeti az örökkévaló terjeszkedés, növekedés fogságába az emberiséget:

• A technológiai szféra növelésével, amely csak az ökoszféra rovására történhet, ami ahhoz vezet, hogy a természetes szabályozó mechanizmusok pusztulását újabb technológiai szabályozókkal kell helyettesíteni – tehát a növényvédő szerek roncsoló hatása újabb növényvédő szerek fejlesztését és alkalmazását teszik szükségessé.
• Az ipari növekedéssel, amely elősegíti a népesség növekedését, ezért folyamatosan újabb és újabb munkahelyeket kell teremteni, ami további iparosodáshoz vezet.
• A kormányok hatalommegtartó eszközeivel, hiszen a növekedésből fakadó munkanélküliséget – az ipari társadalom alapvető megváltoztatása nélkül – csak a gazdasági növekedés ösztönzésével tudja megakadályozni.
• Az nagyvállalatok üzleti modelljével, amely a profit hajszolásával megágyaz a folyamatos növekedésnek.
• A kormányok nemzetközi versengésével, mivel az egyes nemzetek (és aktuális kormányuk) sikerét, támogatásszerző képességét leginkább az alapján értékelik, hogy képesek-e növelni a GDP-ben, tehát a gazdasági teljesítményben mért életszínvonalat.
• Végül pedig a gazdaságba vetett bizalom fenntartásával, ami a gazdaság növekedési képességének függvénye. Az emberek bizalmát fenn kell tartani, hogy elkerülhető legyen a tőzsdei részvények értékének bezuhanása, ami láncreakció-szerűen csökkentené a befektetésekhez rendelkezésre álló tőkét, megállítaná a növekedést, így további munkanélküliséghez és a fennálló társadalmi rend összeomlásához vezetne.

Mindezek alapján azt jósolták, hogy kormányok politikai ideológiától függetlenül a GDP folyamatos növelését ösztönzik majd, a következményekre való tekintet nélkül, és könnyen találnak majd olyan házi szakértőket, akik szépen megmagyarázzák, hogy ez miért nem baj.

A később könyvformában is megjelent, 750 ezer példányban eladott különszám fogadtatása felülmúlta a várakozásokat. Goldsmith a Blueprint megjelenése után alig tudott belépni otthonába az épület előtt tanyázó újságírók és fotósok sűrűjétől, és meglepetésre a komoly sajtótól a bulvárig szinte mindenki felkarolta az ügyet. „A felvázoltak túl hihetők ahhoz, hogy csak úgy elhessegessük. Ideje volt már, hogy bekerüljön a nyilvánosság terébe” – írta a Times, míg a Daily Mail úgy fogalmazott: „Olyan világot élünk, ahol a túlélési ösztönünk még nem fékezte meg a kapzsiságunkat. Ilyen időkben a végzet prófétái ugyanúgy megérdemlik, hogy legalább olyan tisztelettel hallgassuk meg őket, mint azokat, akik továbbra is a nagy Bruttó Nemzeti Összterméknek hódolnak.”

A tudományos lapokban ennél sokkal nagyobb vita bontakozott ki a kiáltványról. A legnagyobb presztízsű folyóirat, a Nature egész egyszerűen „Érvek a hisztéria ellen” címmel közölt véleménycikket, amelyben „színtiszta spekulációnak” nevezi a Blueprint főbb állításait a jövőről. A lap levelezőrovatában azonnal jöttek a felháborodott válaszok, a kiáltványt aláíró tudósok valódi érveket követeltek a névtelen Nature-cikk szerzőjétől, hogy mi alapján nevezi írásukat „félkész aggodalmak gyűjteményének”, miközben az a véleménycikkel ellentétben számos statisztikát, adatot és grafikont felvonultat. A tudományos vitakultúra persze össze sem hasonlítható azzal, amit ma vitának nevezünk – ez például egy tipikus reakció volt a Nature-ben: „Úgy tűnik, uram, Ön úgy véli, hogy a probléma megszűnik létezni, ha a homokba dugja a fejét. Tisztelettel: S. R. J. Woodell”.

Ahogy a Ne nézz fel! tudósa, úgy Goldsmith sem igazán értett a politikusok és a nép nyelvén, túlzottan moralizáló stílusa és a radikális társadalmi változások követelése pedig épp a fő mondanivalójáról, a természeti kincsek és a környezet védelméről terelte el a figyelmet, így a Blueprint valódi, közvetlen hatása kimerült annyiban, hogy az abban leírtakra építve alakult meg 1972-ben a világ egyik első zöldpártja, a brit PEOPLE Party, amely ma Green Party néven parlamenti mandátummal is rendelkezik.

Megjelenése után alig több mint két hónappal csitulni kezdett a tudományos vita a Blueprint körül – vélhetően csak azért, mert akkor már mindenki egy másik, még nagyobb lélegzetű manifesztóval foglalkozott.

A növekedés határai

A hetvenes évek legnagyobb hatású gazdasági-környezeti jelentését, A növekedés határait (The Limits to Growth) a Római Klub nevű civilszervezet adta ki, amelynek 1968-as megalapítása egy különös találkozás eredménye. Aurelio Peccei híres és tehetős olasz gyáriparos, aki a Fiat tengerentúli terjeszkedésének egyik főszereplője, az Alitalia légitársaság alapítója és az Olivetti nevű műszaki nagyvállalat elnöke is volt – amellett, hogy a második világháborút csak úgy élhette túl az antifasiszta ellenállás tagjaként, hogy miután foglyul ejtették és megkínozták, megszökött, és a felszabadulás napjáig bujkált.

Peccei 1965-ben Buenos Airesben tartott előadást egy bankároknak tartott konferencián, ahol a fejlődő országok támogatásának fontosságára igyekezett felhívni a figyelmet, és beszéde az USA-tól a Szovjetunióig nagy sikert aratott. A rajongók körébe tartozott a párizsi Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tudományos főigazgatója, a brit Alexander King is, aki az olasz nagykövetségen keresztül felkutatta Pecceit, és meghívta egy ebédre, hogy átbeszéljék közös aggodalmaikat. A négyszemközti találkozókat egyre nagyobb társaságban történő beszélgetések követték, míg 1968-ban egy csapat mérnök, közgazdász, diplomata és futurista Peccei otthonában megalapította a Római Klubot, amely a hosszú távú, globális gondolkodás és tervezés elterjesztését tűzte ki célul.

Erre az időszakra estek Jay Forrester, az MIT úttörő informatikusának nagy hatású kutatási is, amelyekben World3 nevű számítógépes modelljével az elsők között mérte fel a folyamatos gazdasági növekedésnek a népességnövekedésre, a mezőgazdasági termelésre, a nem megújuló erőforrások kimerülésére és a környezetszennyezésre gyakorolt hatásait. Forrester felajánlotta a Római Klubnak, hogy eredményeit megpróbálja adaptálni a globális problémák megoldására, és miután találkozott a klub tagjaival, majd a Volkswagen Alapítványtól is sikerült finanszírozáshoz jutni, felállítottak egy 17 fiatal kutatóból (átlagéletkor: 26,5 év) álló csoportot, hogy 18 hónap alatt kidolgozzanak egy általános megoldási javaslatot az emberiség jövőjét érintő legnagyobb problémákra.

A kutatócsoport irányítását a 27 éves rendszerdinamika-kutatóra, Dennis Meadowsra bízták, akinek Peccei kiállított egy 50 ezer dolláros csekket, hogy vegyen asztalokat, székeket, és rendezzenek be egy irodát az MIT kampuszán – a csoport 6 fős magja, Meadows vezetésével itt töltötte a következő hónapjait. Felállítottak 12 lehetséges forgatókönyvet a jövőre, az összeomlástól a totális egyensúlyig, minden esetben különböző emberi döntések következményeit vizsgálva.

„Az egyes válságokat egymástól különállónak szokás tekinteni, pedig azok csak tünetei egy nagyobb, globális problémának, amit a fizikai terjeszkedés és növekedés jelent egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón. Olyan szintre növeltük az emberi populációt, az élelmiszer-fogyasztást, az energia- és nyersanyag-felhasználást, amit nem lehet hosszú távon fenntartani. A gazdasági, környezeti, politikai, pszichológiai és biztonsági problémák nem függetlenek egymástól, nagyon is összefüggnek, és az egyes válságok összefonódásai elképzelhetetlen következményekkel járhatnak” – vezette fel Peccei a kutatás alapjait.

A növekedés határai végül 1972 márciusában jelent meg, és a következő jóslatokat tartalmazta: a növekedés összeomlása elsősorban a nem megújuló erőforrások kimerülésével következik be, majd ennek hatására csökken az ipari és élelmiszer-termelés, ami a környezetszennyezés késleltetett hatásával együtt a Föld népessége hirtelen csökkenésnek indul. Amikor kétszeres erőforrás-mennyiséggel számoltak, az eredmény hasonló lett: kicsivel később bekövetkező, de gyorsabb ütemű összeomlás. Azt mindenestre egyértelműnek tartották, hogy a fennálló világrend alapvető viselkedését a népesség és a tőke exponenciális növekedése jellemzi, amit hanyatlás követ, és felhívták a figyelmet arra a téves mítoszra is, miszerint a gazdasági növekedés az emberek közötti egyenlőséghez vezet, miközben valójában az tágítja a szakadékot gazdagok és szegények között.

A szerzők szerint a korlátlan növekedés megvalósíthatatlan, ezért csak az a kérdés, hogy az emberiség önként belevág a növekedés szabályozásába, vagy megvárja, amíg a természet szabályozza azt – utóbbi esetben viszont a civilizáció előreláthatatlan mértékű összeomlására lehet számítani. Az önkéntes szabályozáshoz viszont a társadalom példátlan mértékű önfegyelme és kreativitása, valamint pozitív társadalmi változások szükségesek, így javaslatokat tettek a technológiai fejlődés új irányaira: energia- és nyersanyag-takarékos megoldásokat, újrahasznosítást, hosszabb élettartamú termékeket, a napenergia kihasználását és ökológiai tudatosságot javasoltak, amelyek néhány évtizedes késéssel csak az elmúlt időszakban kezdtek igazán megvalósulni.

Amikor a könyvként is kiadott jelentést írták, még azt gondolták a szerzők, hogy a kor zöld optimizmusát erősítik majd vele, hiszen a Föld problémáinak feltárása mellett megoldási javaslatokkal is előállnak, és így csak azon múlik az emberiség sorsa a jövőben, hogy mennyire tettrekészek a döntéshozók. De ahogy megjelent A növekedés határai, úgy kezdtek záporozni a támadások: a közgazdászok hiányos adatokból leszűrt téves következtetéseknek tartották az eredményeiket, de a durvább hangok a programszerű népességcsökkentés híveinek és a világvége-kommunizmus prófétáinak is nevezték őket.

A 30 nyelvre lefordított, 12 millió példányban elkelt könyv hatása még évekkel később is jól látható volt: 1979-ben Jimmy Carter amerikai elnök a kutatás hatására bejelentette, hogy az évszázad végére az USA-ban felhasznált energia 20 százalékának napenergiából és más megújuló forrásokból kell jönnie, míg utódja, Ronald Reagan azt mondta, „a növekedésnek nincsenek valódi határai, mert az emberi intelligencia és képzelet is határtalan”. A hetvenes-nyolcvanas években az alig több mint egy tucatnyi fiatal kutató által jegyzett kis könyv lett a csatatér a demokraták és a republikánusok között.

Ez később sem változott sokat. Amikor 20 évvel a könyv megjelenése után, 1992-ben a szerzők újratesztelték az eredeti forgatókönyveket, és A határokon túl (Beyond the Limits) néven újabb jelentést közöltek, a riói egyezményhez vezető 1992-es ENSZ-konferencián George Bush elnök azt mondta beszédében: „Húsz éve néhányan a növekedés határairól értekeztek, de ma már tudjuk, hogy a növekedés a változás motorja és a környezet barátja.” Ezt a fordulatot a tudósok nem igazán tudták értelmezni. A népességnövekedésre, a nyersanyagok kimerülésére és a környezetterhelésre jósolt tendenciákat azóta rengetegszer újravizsgálták, és mindig megállapították, hogy viszonylag pontosan követik a valós folyamatokat.

Meadows az átfogó, rendszerekben gondolkodó tudományos, valamint a különböző érdekek vezérelte politikai mentalitás közötti problémákra is rámutatott. „A kutatók adatokat gyűjtenek, és látják, hogy a tengerszint emelkedik, a viharok egyre szélsőségesebbek, a csapadékos és száraz időszakok mintázata egyre bonyolultabb, ami mind a klímaváltozásra utal, ezért csökkenteni kell az üvegházhatású gázak kibocsátását. Erre jönnek, hogy márpedig nem hisznek a klímaváltozásban, mert akkor a gleccserek miért egyre nagyobbak. A kutatók ezután kiderítik, hogy a gleccserek valójában egyre kisebbek, mire jön a válasz, hogy a gleccserek nem is olyan lényegesek, de a jegesmedvék jobban élnek, mint valaha. A kutatók adatokkal alátámasztják, hogy nem, a jegesmedvék éheznek, eltűnik az élőhelyük, stb. Erre pedig már jön az az érv, hogy kit érdekelnek a jegesmedvék, viszont a múlt héten havazott Washingtonban.”

Meadows 2012-ben Bukarestben tartott előadást, ahol arról beszélt, hogy miért fontos a globális gondolkodás, annak ellenére, hogy a klímaváltozást nem lehet mondjuk Bukarestből legyőzni, ha Pekingben, Ankarában vagy New Yorkban nem tesznek érte semmit. Ha viszont csak a részproblémák megoldásán elkezdenek dolgozni, például a légszennyezés, a talajerózió, az áradások vagy az erdőirtások ellen küzdeni, annak már azonnal jelentkező helyi hatásai is lesznek, amik egyben hozzájárulnak a világméretű válság enyhítéséhez is. „A fenntartható fejlődést pedig elfelejthetjük, mert már a túlélhető fejlődésre terelődött a hangsúly. Az ellenállóképességünket kell növelni, ahogy például Fukusima után is láthattuk: a rugalmas városok gyorsan élelemhez és vízhez tudták juttatni a lakosságot, a kisebb ellenállóképességű városok pedig szenvedtek.”

link Forrás

Az utóbbi években a jelentés szerzői is nagyobb hangsúlyt fektettek a kapitalizmus kritikájára. Szerintük a klímaváltozás problémái megoldhatók lennének, ha globálisan a dolgozók és a tőke mindössze 1-2 százalékát átirányítanák a zöld szektorokba – erre a kapitalista rendszereknek lenne lehetőségük, de azoknak az a lényege, hogy a legtöbb profitot termelő projektek felé tereljék a munkaerőt és a tőkét, nem pedig a társadalmilag hasznos projektek felé. Felmerül a kérdés, hogy akkor nem lehetne-e társadalmilag szabályozni a kapitalizmust olyan módon, hogy a társadalmilag hasznos projektek egyben profitot is termeljenek. Ennek elvben semmi akadálya nem lenne, de Jørgen Randers, A növekedés határai egy másik szerzője szerint „ha megadóztatjuk a kibocsátást, akkor például felértékelődhet az elektromos autók piaca a fosszilis üzemanyagokat használó autókéhoz képest. De hogy ez megtörténjen, az egyes parlamentekben át kell mennie ennek a szabályozásnak, márpedig azok politikusokból állnak, akiknek szavazóik vannak. A politikusok a szavazóikat akarják kielégíteni, a szavazók pedig nehezen támogatnak egy olyan intézkedést, ami például a benzin vagy az áram árát növeli. Így tehát a társadalom legfőbb problémája az egyének rövid távú gondolkodása, ami tükröződik a demokráciában és a kapitalizmusban is, márpedig ezekre a rendszerekre alapoztuk az életünket.”

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás