Ha védekezni akarunk az aszály ellen, árvízvédelem helyett árvízhasznosításra van szükség
„A probléma forrása nem önmagában az aszály, vagyis, hogy nem esett elég eső, hanem a jelenlegi tájhasználat és művelési gyakorlat, ami talajtani, hidrológiai, agroökológiai értelemben is fenntarthatatlan” – hangzott el egyebek mellett a szeptember 23-án Vízválasztó címmel rendezett szakmai konferencián. A Zöld Gerilla Mozgalom kezdeményezésére az Agrárminisztérium kupolatermében ökológusok, talajbiológusok, tájépítészek, vízépítő és környezetmérnökök, geográfusok, agrárközgazdászok és nem mellesleg gazdálkodók egy a tájba integrált vízvisszatartási rendszer mielőbbi létrehozásának lehetőségeit vitatták meg.
A rendezvényen ugyan az agrártárca döntéshozó szintjeiről senki sem jelent meg, de – mint azt a szervezők a Qubitnek elmondták – „a minisztériumi szakapparátus tagjai jelentős számban maradtak munkaidejük lejárta után is”.
A konferencia délelőtti előadói és az estébe hajló vitadélután hozzászólói szakterületüktől függetlenül egyöntetűen azt állították, hogy a magyarországi folyók síkvidéki duzzasztása és az iparszerű öntözésfejlesztés helyett a többletvizek tájban tartása az egyetlen válasz a várhatóan egyre tartósabb aszályokkal és extrém évszakos csapadékeloszlással fenyegető klímaváltozásra. Vagyis a tájhasználat és a vízi infrastruktúra olyan átszabása, amely lehetővé teszi az árvizek és a belvizek táji beszivárgását a megfelelő növénytakaró (vagyis felszínborítás, tehát tájhasználat) segítségével.
Helyzet van
A konferencián felszólalók egytől egyig tisztában voltak azzal, hogy a szeptember végi csapadékos időjárás ugyan a Délnyugat-Dunántúl Északi-középhegység tengelyben jórészt pótolta az idei rekordaszály miatt kiszáradt talaj nedvességtartalmát, az az Alföldön ennek ellenére még mindig 100 millimétert meghaladó víz hiányzik a talajok felső egyméteres rétegéből.
Dobos Endre, a Magyar Talajtani Társaság egyetemi tanár elnöke például egyértelművé tette, hogy mivel a jelenlegi művelési technológiák nem igazodnak a táji működéshez, így a talajok nagyrészt elpusztultak, amihez az iparszerű öntözés nagyban hozzá járult. Mint mondta, a belvízek nagyrészt az egészséges talajszerkezetet szó szerint felforgató mélyszántás eredményei.
A Budapesti Műszaki Egyetem vízi közmű és környezetmérnöki tanszékének vezetője, Koncsos László által jegyzett évtizedes kutatások, számítógépes modellek szerint a Tisza mentén a „használaton kívüli” mélyárterek bevonásával, modern vízügyi szakértelemmel felvértezett emberi beavatkozással a változó vizet fokról fokra vezetnék ki a főmederből, precízen szabályozva az elöntés mértékét. Kétségtelen, hogy a ma szinte folyamatosan szivattyúzott belvizes szántóföldek ezzel kikerülnének a művelésből. Koncsos munkáiból tudható, hogy Magyarország 4,7 millió hektár szántóföldjéből 500 ezret érintene a funkcióváltás. Ezek a sekély, az év egy részében tocsogós, vadban gazdag területek ugyanakkor a magasabban fekvő szomszédos területek vízellátását is szavatolnák, pótolva az elsivatagosodással fenyegető krónikus talajvíz- és csapadékhiányt.
Több mint érdekes, hogy a 2004-ben a Tisza völgyének árvízvédelmi biztonságáról és az azzal kapcsolatos fejlesztésekről szóló Vásárhelyi-tervről rendelkező (LXVII. számú) törvényben a vésztározókat eredetileg a Koncsos-féle tanulmányokban is emlegetett víz járta, úgynevezett tájgazdálkodási területeken alakították volna ki, a fokok összefüggő rendszereként.
Ártéri gazdálkodás és a táji vizesítés
Tölgyesi Csaba ökológus az átgondolt erdősítés fontosságára hívta fel a figyelmet. Szerinte például a mára konkrétan sivataggá vált Homokhátság kiszáradása is visszafordítható. A gyepes, fás legelők minden további nélkül kialakíthatók a mai ártereken. Mint mondta, „ez nemzetközileg is jól eladható, finanszírozható, mivel papíron és a valóságban is teljesülnének a klímacélok, a gazdasági haszon a természeti feltételek javulását hozná, mindez politikai tőke hazai és nemzetközi szinten egyaránt”.
Németh Zoltán gazdálkodó szerint az árterek sokrétű használata (hal, erdő, gyümölcs, intenzív rét) jövedelmezőbb a jelenlegi monokultúrás szántóföldi művelésnél. Nem kártérítés kell, hanem lehetőséget kell biztosítani a gazdáknak a változtatásra, közelebbről a mostani árterek reaktiválására.
Szilvácsku Zsolt, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem tájépítész docense úgy vélte, hogy a melegedő klímát csakis táji vizesítéssel, vizes tájhasználatváltással lehet ellensúlyozni, aminek realitását az eredendő tájstruktúra és tájműködés adja. Szerinte „a szántóművelés megmentéséhez a szántók egy részét vizesíteni kell. Ez tájtervezéssel jól modellezhető”.
Molnár Zsolt etnoökológus, a Magyar Tudományos Akadémia doktora az ártéri erdők legeltetésének példáján igazolta, hogy miként lehet a tájgazdálkodás ökológiai, árvízvédelmi és gazdasági szempontból is rentábilis. Birinyi Edina, az ELTE távérzékeléssel foglalkozó doktorandusza pedig azt mutatta be, a legmodernebb távérzékelési adatsorok és a tájhasználati mintázatok alapján a vízvisszatartási rendszer kialakítása egyáltalán nem légből kapott ötlet, hanem realitás.
Megoldási javaslatok
A konferencia résztvevői szerint a táji vízvisszatartásra alkalmas helyek kijelölése és a meglévő tudományos munkák, valamint kész modellek tervekké alakítása mellett mielőbb szükség volna az agrárszabályozási és támogatási rendszer átalakítására is, hogy az államkincstár és az Európai Unió se csak az intenzív művelést dotálja.
A táji vízvisszatartáshoz szükséges infrastruktúra a meglévő védművek átalakításával, például a belvízlevezető csatornák medrekké szélesítésével megoldható – állították egybehangzóan a megjelent szakemberek. A konferencia összefoglalója szerint ehhez persze nem ártana „az érintett agrár és vízügyi, vidékfejlesztési, idegenforgalmi, élelmiszer- és klímabiztonsági, környezet- és természetvédelmi ágazatok munkájának összehangolása például egy önálló minisztérium ernyője alatt”. Ahogy az sem, hogy a vízügyi igazgatóságok az árvízvédelem helyett az árvízhasznosításra összpontosítanának.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
