David Attenborough új sorozatban mutatja be a Föld jeges élővilágait – addig nézd meg, amíg van mit nézni!

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

Talán maga David Attenborough sem gondolta volna, hogy pályája legsűrűbb időszaka a 75. születésnapjával kezdődik el igazán, pedig az 1926-ban született, az 1950-es évek óta aktív természettudós legjelentősebb munkái közül szinte mind már ebben az évezredben került a nézők elé. Ez egyfelől a klímaváltozás mainstreambe törésével a környezet- és természetvédelemre irányuló megnövekedett érdeklődés miatt alakulhatott így, de a technológiai fejlődés is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy ha személyesen már nem is kíséri el stábját a világ legnehezebben megközelíthető pontjaira, a 96 éves Attenborough-nak évente akár több munkája is megjelenhet.

És ember legyen a talpán, aki még követni tudja a streaming-korszakban még sűrűbben záporozó Attenborough-filmeket és -sorozatokat. Ennek az írásnak az apropóját ugyan a legutóbbi, A fagy birodalma 2 című BBC-sorozata adja, de ezen a ponton nem árt egy kicsit tisztázni a mester több mint 100 alkotásból álló filmográfiájának főbb állomásait.

Az a fajta természetfilmezés, amit ma David Attenborough nevével azonosítunk, vagyis az innovatív forgatási technikákat a legfrissebb tudományos eredményekkel ötvöző, mégis a történetmesélést központba állító dokumentáció az 1979-es, Élet a Földön (Life on Earth) című sorozattal kezdődött, amely 13 részen át tárgyalta a földi élet evolúcióját – az egyes epizódokban különböző élőhelyekre és élőlénycsoportokra összpontosított. Ezt követte Az élő bolygó (The Living Planet) című 1984-es sorozat, amelyben 12 részen át mutatta be, hogyan alkalmazkodnak az élőlények a különböző környezetekhez, az óceán mélyétől a forró sivatagon át a zord sarkvidékekig.

David Attenborough az 1979-ben megjelent, Élet a Földön című természetfilm-sorozat forgatásánForrás: Facebook / BBC Archive

Amikor már megvolt a sikerrecept, és kialakult Attenborough állandó csapata a BBC természettudományos részlegén, úgy 15 éven át szinte futószalagon készültek az új, általában egy-egy állatcsoportot vagy élőhelyet központba állító sorozatok, de az újabb átütő alkotásokat csak a technológiai fejlődés tudta megalapozni, és ez az új aranykorszak már az ezredforduló utánra esett.

Az innovatív víz alatti felvételek tették olyan különlegessé a 2001-es, az óceánok élővilágát átfogóan elsőként bemutató A kék bolygót (Blue Planet), majd a 2006-os Bolygónk, a Föld (Planet Earth) lett minden idők legdrágább természetfilm-sorozata, és az első, amit HD-ben forgattak. A csapat 2011-ben a sarkvidékek élővilágának is külön sorozatot szentelt: ez volt A fagy birodalma (Frozen Planet), amely kitűnő lehetőséget biztosított arra, hogy minden korábbinál jobban hangsúlyozzák a klímaváltozás fenyegetését.

Bár ekkor már 85 éves volt Attenborough, itt újabb korszak kezdődött a karrierjében.

Hollywoodi recept

Miközben élete túlnyomó részében a szélesebb közvélemény elsősorban természetfilmesként, a Föld csodáinak megörökítőjeként tekintett rá, Sir David Attenborough az elmúlt egy évtizedben egyfajta klímavédelmi szószólóvá vált; olyan ökoharcossá, akinek a kamera a fegyvere. Nem véletlenül döntött úgy 93 évesen, hogy kilép a brit tévé szférájából, és a Netflixnek készíti el minden korábbinál apokaliptikusabb hangulatú, Our Planet című 2019-es sorozatát (magyar alcíme még a régi iskolát követi: Bolygónk csodái), majd egy évvel később ugyanitt jelenteti meg pályája legszemélyesebb filmjét, az Egy élet a bolygónkon (A Life on Our Planet) címűt, amelyben elmeséli, hogyan követte végig élete során tehetetlenül az élővilág pusztulását, a bolygó hanyatlását.

David Attenborough az Egy élet a bolygónkon című filmbenFotó: Netflix

És itt érünk el a legújabb sorozatáig, A fagy birodalma 2-ig (Frozen Planet II). Attenborough legújabb korszakának ugyanis egy másik nagy dobása, hogy hollywoodi receptre folytatást készített a legsikeresebb trilógiájának, és arra használta a franchise-ok hozzáadott értékét, hogy még nagyobb figyelmet irányítson a bolygó élővilágát fenyegető problémákra.

A 2016-os Bolygónk, a Föld 2-ben többek között arról mesélt, hogyan alakítja át a természeti környezetet az elvárosiasodás, a 2017-ben megjelent A kék bolygó 2 nagyobb hatással volt az óceánok műanyagszennyezése elleni küzdelemre, mint több évtizednyi kutatás, A fagy birodalma 2-ben pedig minden eddiginél nagyobb lehetősége akadt arra, hogy egyszerre mutassa be a fagyos vidékek egyedi, csodálatos élővilágát, valamint azoknak a már ma is látványos pusztulását. Ez éppen annyira Attenborough életének nagy tragédiája, amennyire a közönség nagy szerencséje.

Legalábbis nehéz elképzelni, hogy valakit ne érintsen meg az, amikor perceken keresztül bámulja egy végtelenül aranyos grönlandifóka-bébi felcseperedését, hogy aztán kiderüljön, a fókák a felmelegedés miatt egyre kisebb jégdarabokon sodródnak, amikor még nem elég idősek ahhoz, hogy túléljenek a nyílt tengerben, ezért egyre többen pusztulnak el néhány hetes korukban.

De az is máshogy hat puszta tényként leírva, hogy az Északi-sarkvidéken élő pézsmatulok-borjak 90 százaléka nem éli túl az első évét, mint amikor Hans Zimmer zenéjére látod a csordájától lemaradt, egy grizzly által megsebesített borjú haláltusáját. Márpedig Attenborough és stábja nem találja a féket a pusztuláspornó-vonaton, közeli felvételeken mutatják, hogy a fiatal állat összeesik a kimerültségtől, majd hosszú másodpercekig gurul le a teste a hófödte lejtőn.

A tökéletesség csapdája

Persze ennyi év után már olajozottan működik a gépezet, és tökéletes ritmusban váltják egymást a különböző hangulatú jelenetek. Minden véres jegesmedve-balhéra jut egy komikusan lustálkodó rozmár, és a kardszárnyú delfinek cseles, de kegyetlen bálnagyilkossága után is felüdülést nyújt a mongóliai puszták fagyálló Garfieldja,  a lehetetlenül ügyetlen vadászként prezentált Pallas-macska.

    A nyolcrészes sorozat epizódjainak végén szokásos módon a forgatásról is megtudunk részleteket, és ezek láttán lehet csak igazán értékelni a végeredményt. Míg a gyakran jégtáblák közé rekedő csónakokban utazó, fagypont körüli tengerekben alámerülő, vagy éppen napokon át, folyamatos készenlétben egyetlen olvadó gleccser összeomlására váró stábtagok láthatóan megszenvedtek azért, hogy dokumentálni tudják az egyre szélsőségesebb környezeteket, a sorozat maga olyan gördülékeny, mintha egy kényelmes stúdióban kellett volna profi állatszínészeket dirigálniuk.

    Az összképen aztán még egy nagyot dob a már megszokott Attenborough-kollaboráns, Hans Zimmer zenéje. A második Oscar-díját épp tavaly elnyert német zeneszerző ismerőinek nem nagyon kell részletezni a sokoldalúságát (a többieknek pedig legyen elég annyi, hogy az Oroszlánkirály után most a Dűnéért kapott Oscart), és Zimmer most is megállja a helyét, akár egy szirti sas fenséges szárnyalását kell aláfesteni monumentális vonósokkal, akár a pingvinfosás és az opera közt húzódó vékony határt kell lebontani.

    Forrás: BBC

    Az epizódok elején Attenborough arra invitálja a nézőket, hogy merüljünk el a Föld fagyos vidékeinek élővilágában, hogy „tanúi lehessünk a csodájuknak, amíg még van időnk megmenteni őket”. Valóban ez az egyik olvasata A fagy birodalma 2-nek, de azért az Attenborough-filmográfia egyre vészjóslóbb hangulata láttán azon sem lepődhetne meg a természettudós, ha egyes nézők inkább úgy értékelik a veszélyeztetett állatokról vagy eltűnőben lévő élőhelyekről készített kápráztató felvételeket, hogy „milyen jó, hogy ezt láttuk, amíg még lehetett”.

    És itt vissza is tértünk a nagy Attenborough-paradoxonhoz: minél korszerűbb technológiával, minél jobb minőségű, minél tökéletesebb filmeket készít a Föld élővilágáról, annál inkább hajlamos a néző a szépet látni bennük, az egymást játékosan kergető jegesmedvebocsokra vagy az esetlenül úszkáló bolyhos fókabébikre emlékezni, és elhessegetni a klímakatasztrófa gondolatát. Persze azt nem tudjuk igazán mérni, hogy mekkora hatása van Attenborough munkásságának az emberek klímatudatosságára, és simán elképzelhető, hogy már tudat alatt bekúszik a nézők fejébe az üzenet, de azért elgondolkodik az ember, hogy mennyire segíti a célt, ha 8K-s drónfelvételeken lehet csodálni a gyönyörű pusztulást.

    A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

    Kapcsolódó cikkek a Qubiten: