A régi szép időkben a tengerparton nem volt semmi, csak a tenger. Meg a part. Ez egészen sokáig így is maradt: csak az járt a partra, akinek valamilyen dolga akadt ott, és az sem jókedvéből tette. A tenger nem a kikapcsolódás helyszíne volt, hanem veszélyes, ismeretlen terület, ahol bármi megtörténhet, és a veszélyek között a kalózok vagy vikingek támadása csak a jéghegy csúcsát jelentette.

A tenger ismeretlen és félelmetes; a java részét a mai napig nem ismerjük, de az ókori görögöknek és a középkori európaiaknak megvolt az elképzelésük róla, hogy mi minden nyüzsöghet benne – nem is nagyon törték magukat érte, hogy csak úgy mókából belemenjenek. Pütheasz, az ókori görög utazó nem tekintette sokkal gusztusosabbnak a tengert egy csatornánál, amelyben rothadó, büdös anyagok örvénylenek, és csak az alacsony rendű életnek adhat otthont, ennek megfelelően legfeljebb arra tartotta méltónak, hogy olyasmit vessen bele az ember, amitől örökre meg akar szabadulni. A tenger a torzszülöttek, árulók, gyilkosok hullámsírja volt, ha valakit, vagy valakinek a szobrát a tengerbe dobták, örök feledésre kárhoztatták. A tengernek John Mack amerikai antropológus szerint emellett megtisztító és átformáló szerepet is tulajdonítottak, de még a legjobb esetben is félelemmel közelítettek hozzá.

A fenséges Cthulhu

Vivian Joseph esztéta a tengeri szörnyekről és H. P. Lovecraftról szóló tanulmányában szintén erről a félelemről ír: Edmund Burke 18. századi ír filozófus szerint a fenséges megtapasztalásától elválaszthatatlan a fenyegetettség érzése, márpedig ennek az élménynek a legjellemzőbb forrása nem más, mint a tenger. Joseph szerint Lord Byron is épp a fenséges megtapasztalásáért úszta át a Hellészpontoszt. Valószínűleg Rachel Carson amerikai tengerbiológus is erről az érzésről ír, amikor a tenger közepén a horizonton körbepillantó ember magányát emlegeti: ilyenkor, a végtelenséggel szembesülve az egyén az emberiség és a Föld kozmikus magányával szembesül.

A görögök Szküllától és Kharübdisztól, no meg a szirénektől rettegtek, az északi hajósok a Krakentől. Írországban úgy hitték, hogy a tenger mélyén emberek, sőt lovak is élnek, de ezekkel még akkor sem tanácsos ujjat húzni, ha különben nem mindig rosszindulatúak. A kelták a tengerpartot és a mocsarat eleve veszélyes, átmeneti helynek tartották az élők és a holtak birodalma között – eszük ágában sem lett volna itt napozgatni.

A középkori tengerészek tengeri kígyókról és csodálatos szörnyekről szóló történetekkel riogatták a szárazföldi patkányokat, az pedig, aki meglátta a bolygó hollandi hajóját, nem túl sok jóra számíthatott. Fülig Jimmytől tudjuk, hogy ha a Zöld Pofa szemet vetett egy hajóra, az már el is veszett. Lovecraft egy máig virágzó mitológiát épített a tenger mélyén alvó Cthulhu és társai köré – ami olyan jól sikerült (vagy ami épp emiatt sikerült olyan jól), hogy látni se bírta a tengert, és a tengeri élőlények látványától is rosszul volt.

És persze ne feledjük: a tengerek 80 százalékáról gyakorlatilag semmit sem tudunk.

Ijesztő orvosság

Persze nem minden kerülendő, ami ijesztő. A görög és római orvosok, annak ellenére, hogy nem igazán voltak odáig a tengerért, már orvosságként javasolták a tengervizet, így a korban ha nyaralni nem is, de gyógyulni már jártak a tengerpartra. Ez szúrt szemet a 16. századi angol orvosoknak is: „a hideg víz a bolondot is megnyugtatja”, mondogatta nagyanyám, és úgy tűnik, hogy az akkori doktorok éppen ezt az iskolát követték.

Úgy tartották, hogy ha valakit hideg vízbe mártanak, az az egész testet stimulálja, gyorsítja a nedvek keringését, sőt még a rák ellen is véd. A tenger félelmetes ugyan, de nagy a hatalma is – és éppenséggel az ismeretlentől való félelem is közrejátszhatott abban, hogy gyógyító erőt tulajdonítottak neki. A terápiát különösen hatásosnak tartották a melankólia, a depresszió és a spleen legyőzésében. Mack rövid tengertörténetében (The Sea: A Cultural History) azt írja, hogy ezt a későbbiekben Robert Burton angol író 1621-ben megjelent könyvére (The Anatomy of Melancholy) alapozták, méghozzá olyan sikerrel, hogy a hidegsokkot még a tizennyolcadik században is páratlanul hatékony gyógymódnak tartották.

A hirtelen hideg természetesen a testre is hatással volt, de Burke idejében az orvosok már a betegek fluidumain kívül a lelkükre is gondoltak: a kezelésnek a tengerpartra történő utazás, a környezetváltozás és az új tájak megpillantása is a része volt. Ettől függetlenül a tengerpart még nem számított vonzó turisztikai desztinációnak, már csak azért sem, mert a legtöbb alkalmasnak ítélt helyre, legalábbis Angliában, nem volt egyszerű eljutni, valódi népszerűségre csak az ipari forradalom idején tettek szert.

Divatos kínzások

Ehhez persze már az is kellett, hogy a célpontok felkapottnak számítsanak, de ezzel, miután több előkelőség is brightoni fürdőkkel próbálta gyógyítani a különféle nyavalyáit, már nem volt gond: Robert C. Ritchie történész szerint a koronás fők után egymás sarkát taposták a népek, a vasút kiépültével pedig a szállodák és a part menti turisztikai attrakciók is elszaporodtak.

A brit orvosok annyira tűzbe jöttek a hippokratészi klasszikus gyógymódtól, amely számos betegségre tengervizet javasolt, hogy újítottak is rajta: az angol humor és a brit gasztronómia legszebb hagyományait ötvözve tejjel felöntött tengervíz fogyasztását javasolták. Ezzel a terápiával Richard Russell 1750-ben káprázatos sikerekről számolt be: egy leprás betegnek napi egy pint (bő fél liter) tengervíz fogyasztását írta elő kilenc hónapon keresztül, és csodák csodájára az illető meg is gyógyult. A fürdők hasonlóan kellemetlenek lehettek: a delikvenst a kívánt sokk elérése érdekében kis híján vízbe kellett fojtani.

A nagy üzlet

Adee Braun író összefoglalója szerint ezzel csak egy gond akadt: a tengeri levegőn és a vízen nehéz pénzt keresni, egy valamirevaló csodakúra pedig aligha lehet ingyenes. Ritchie a Lure of the Beach című fürdőzéstörténeti munkájában azt írja, hogy bár 1660 környékén már igen hatékonynak tartották a tengerparti üdüléseket, ha orvos írta fel őket, ekkor még nemigen épült ki hozzá a megfelelő infrastruktúra – az ipari forradalommal viszont a tengerpartok olyan népszerűek lettek, hogy az oda látogatóknak alig maradt ideje fürödni.

Nem is csoda: a viktoriánus kor szokásai szerint a férfiak és a nők külön fürdőhelyeket használhattak, és így a férfiak jártak jobban, akiket meztelenül mártogattak a hideg tengervízbe, míg a nőket bonyolult, direkt erre a célra kitalált, valahol a talicska és a hintó között elhelyezkedő eszközökben gyötörték, ahol szemérmesen átöltözhettek fürdőruhába, és a vízből kifelé sem kellett attól tartaniuk, hogy a nedves anyag illetlenül kirajzolná a körvonalaikat.

Lovaglás, tánc és vacsora

A kezelés nem állt meg a sima mártogatásnál: a delikvenseket ezután alaposan ledörgölték, lábmelegítővel látták el, megkínálták egy csésze teával, majd megfelelő körülmények között elszállásolták. A tengerparti nyaralás – ami az orvos javaslata szerint hetekig, de akár hónapokig is elhúzódhatott – persze így unalmas lett volna, így a hotelekben-szanatóriumokban gondoskodtak a vendégek szórakoztatásáról is, persze csak az egészség jegyében: a lovaglásról úgy tartották, hogy segít megszabadulni a tüdőbajosokba rekedt „rossz levegőtől”, a vitorlázás megnyugtatta az idegeket, a tánc és a vacsora pedig a léleknek tett jót. A betegek üres óráikban azzal szórakoztathatták magukat, hogy naplót vezettek a pulzusukról és a bélmozgásukról. Micsoda idők!

A romboló Nap

Az őrületes buliban viszont a hangsúly szinte észrevétlenül eltolódott a gyógyulásról a szórakozás irányába: 1911-re Angliában és Wales-ben már száznál is több tengerparti üdülőhely létesült, a divatot pedig a kontinensen és Amerikában is követték. A napozás viszont a terápiás waterboarding minden haszna ellenére sem jött divatba, a húszas évekig az arisztokrácia körében a sápadt bőr továbbra is az előkelőség egyik jelének számított. A viktoriánusok ráadásul arról is meg voltak győződve, hogy több nagy civilizáció is a mértéktelen napimádatnak esett áldozatul: a görögök, a rómaiak és a főníciaiak is szabadon barnultak, aztán tessék, mi lett belőlük – Egyiptomról és Dél-Amerikáról nem is beszélve. Ilyesmi Angliában nyilván nem fordulhat elő.

Mégis előfordulhatott: az egészségügyi őrületet, majd a partokon megjelenő vurstlikat egy új német szokás, a nudizmus, vagyis az ahhoz hasonló Freikörperkultur követte, ami már a napozás tabuját is feloldotta. A mozgalom szerint jót tesz az embernek, ha meztelenül mászkál, és a nap és a szél is éri a bőrét: az elmélet szerint ez segít oldani a modern élet okozta stresszt, közelebb visz a természethez, ráadásul egy sor nyavalyára is hatékony orvosságnak számít. Bár ettől még nem kezdett el mindenki meztelenül járni a strandra, a tengervíz után a napfénynek is komoly rajongótábort hozott – ezzel együtt pedig elindította a mostanihoz hasonló fürdőruhák fejlődését is, hiszen ha az ember mégsem akar teljesen meztelenül mutatkozni a strandon, de minél több napfényhez akar jutni, nem vehet fel egy egész testet takaró fürdődresszt. Az előbbiekben említett probléma, a tengervíz monetizálása így a napsütés esetében is sikeresen megoldódott.

Minél közelebb

A többi már történelem: a valódi tengerpartok után megjelentek a homokkal felszórt műplázsok, miközben a tó- és tengerpartokat szállodák és szórakozóhelyek szállták meg. Az egymás hegyén-hátán pihenő tömegek a porban, hőségben, gyerekzsivajban meg még csak nem is tudják, hogy csak néhány lépésre vannak Cthulhu waterboarding-gyakorlataitól, azt meg végképp nem sejtik, hogy az egészségük érdekében nem is lenne elég az az egy-két hét, még tejes tengervizet is kellene inniuk. A tengerpart a homok, az üvöltő emberek, a tömeg, a naptejbűz és a meleg ellenére is vonzó turisztikai célpont, bár hogy miért, azt senki sem tudja: lehet, hogy az emberek az Edmund Burke által leírt fenséges tapasztalatát várják tőle, de az is lehet, hogy – ahogy Carson írja – az emberben valamilyen ősi vonzódás van a tenger iránt, ha már a földi élettel együtt ő maga is onnan származik.

Herman Melville a Moby Dick előszavában álmélkodik ezen a vonzódáson: „De nézzétek! Újabb csapatok jönnek, egyenesen a víz felé tartanak, mintha fejest akarnának ugrani. Különös! Semmi más nem elégíti ki őket, csak a szárazföld pereme; mit sem ér nekik amott a raktár szélvédett árnyékában ácsorogni. Nem, nekik olyan közel kell menniük a vízhez, amennyire csak lehet, a vízbe zuhanás veszedelme nélkül”.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: